Gyülekezeti események a közeljövőben:
Október 10-én Öregek és betegek vasárnapja. Az istentisztelet után szeretetvendégség a kultúrotthonban.
Október 15-17 között a hollandiai testvérgyülekezet 5 tagja lesz a vendégünk. Az Október 17-i istentiszteleten Johan Duijster lelkipásztor a zwartsluisi gyülekezet nemrégen megválasztott lelkésze hirdeti az igét.
Az Október 24-istentiszteleten is vendégünk lesz. A kőhalmi diákotthonban önkéntes munkát vállaló magyarországi teológus hirdeti az igét. Az istentiszteleten begyűlt perselypénzt az ő munkájának a támogatására fordítjuk.
Október 25-29 között minden este 6 órától tartunk bűnbánati istentiszteletet.
Október 31-én Reformáció ünnepén délelőtt 11 órától, és délután 6 órától lesz Istentisztelet.
November 1-én este 7 órától tartunk Istentiszteletet a templomban. Itt emlékezünk elköltözött szeretteinkre, és
imádkozunk együtt vigasztalásért.
November 25-én csütörtökön délután 6 órától ünnepi istentiszteletet tartunk. Együtt adunk hálát Katalin napja alkalmával Árva Bethlen Kata életéért és munkásságáért. Az istentiszteleten felolvasásra is sor kerül: “Árva Bethlen Kata fonalas munkái” címmel.
szerda, október 20, 2010
A reformáció kezdetei
Nagy az adósság, honnan szerezzünk pénzt? Ez nem csak napjaink kérdése, hanem az 1500-as évek pápai udvarának is gondja volt. A római- katolikus egyház központjában , Rómában egy hatalmas templomot kezdtek építeni Péter apostol tiszteletére. Az építkezés lassan haladt, az adósság nőtt, mert nem volt elég pénz a templomépítésre.
X. Leó pápa ekkor elrendelte, hogy bűnbocsátó cédulákat árusítsanak. Az így befolyt pénzből szerette volna befejeztetni a Szent –Péter bazilika építését. A bűnbocsátó cédulák árusítása virágzó üzlet, jó pénzforrás lett. Nagyon sokan vásároltak ilyen cédulákat, mert vonzotta őket a reklám: „Amikor a pénz a ládádban csörren, a lélek a mennybe röppen.” Úgy gondolták, hogy ha vásárolnak bűnbocsátó cédulát, Isten meg fogja bocsátani bűneiket, haláluk után pedig a mennyországba jutnak.
A katolikus tanítás szerint s holtak először a tisztítótűzbe kerülnek, ott szenvednek bűneik miatt. Ha letelt a büntetés ideje a mennyországba jutnak. A bűnbocsátó cédulák vásárlásával le lehetett rövidíteni a tisztítótűzbeli szenvedés idejét elhunyt családtagok, barátok számára is. Így nagyon sokan vásároltak ilyen cédulákat saját maguk és elhunyt rokonaik részére. Az emberek örültek ennek a lehetőségnek, hitték, hogy pénzért megvásárolható Isten kegyelme.
Luther Márton német szerzetes volt az, aki először tiltakozott a bűnbocsátó cédulák árusítása ellen. 1517. október 31-én függesztette ki 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. 95 pontban foglalta össze meggyőződését arról, hogy a bűnbocsátó cédulák árusítása ellenkezik a Biblia tanításával. A Biblia azt tanítja, hogy Isten Jézus Krisztusért bocsátja meg az emberek bűneit, nem pedig azért, mert azok megérdemlik vagy megfizetik a bűnbocsánatot. Pál apostol írja a római levél 3. részében: „Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül. Megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által. Róm.3,23-24 „az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül” Róm.3,28
Innen erednek a reformáció jelmondatai: „Egyedül Krisztus!”, „Egyedül a hit!”, „Egyedül a kegyelem!”, „Egyedül a Szentírás!”. Luther tiltakozása nagy visszhangra talált. Sokan egyetértettek vele, elítélték a kereskedést Isten bűnbocsátó kegyelmével. X. Leó pápa kiátkozta Luthert a katolikus egyházból. Noha nem akart soha külön egyházat alapítani, csak a régit visszaalakítani (reformálni) , Luther megérte, hogy először Németországban, majd máshol is létrejöttek a reformáció egyházai (evangélikus, református).
Erdélyben 1564-ben különvált az evangélikus és a református egyház. A szászok megmaradtak evangélikusoknak, a magyarok egy része római-katolikus maradt, más része református lett, később pedig létrejött az unitárius egyház is. 1568-ban Tordán határozták el először a világon, hogy a szószékeken szabadon prédikálhatnak a katolikus, református, unitárius, evangélikus lelkészek. Ezért is nevezi a szász himnusz Erdélyt „türelem földnek”. Bárcsak továbbra is az maradna!
Sylvester Piroska
Nagy az adósság, honnan szerezzünk pénzt? Ez nem csak napjaink kérdése, hanem az 1500-as évek pápai udvarának is gondja volt. A római- katolikus egyház központjában , Rómában egy hatalmas templomot kezdtek építeni Péter apostol tiszteletére. Az építkezés lassan haladt, az adósság nőtt, mert nem volt elég pénz a templomépítésre.
X. Leó pápa ekkor elrendelte, hogy bűnbocsátó cédulákat árusítsanak. Az így befolyt pénzből szerette volna befejeztetni a Szent –Péter bazilika építését. A bűnbocsátó cédulák árusítása virágzó üzlet, jó pénzforrás lett. Nagyon sokan vásároltak ilyen cédulákat, mert vonzotta őket a reklám: „Amikor a pénz a ládádban csörren, a lélek a mennybe röppen.” Úgy gondolták, hogy ha vásárolnak bűnbocsátó cédulát, Isten meg fogja bocsátani bűneiket, haláluk után pedig a mennyországba jutnak.
A katolikus tanítás szerint s holtak először a tisztítótűzbe kerülnek, ott szenvednek bűneik miatt. Ha letelt a büntetés ideje a mennyországba jutnak. A bűnbocsátó cédulák vásárlásával le lehetett rövidíteni a tisztítótűzbeli szenvedés idejét elhunyt családtagok, barátok számára is. Így nagyon sokan vásároltak ilyen cédulákat saját maguk és elhunyt rokonaik részére. Az emberek örültek ennek a lehetőségnek, hitték, hogy pénzért megvásárolható Isten kegyelme.
Luther Márton német szerzetes volt az, aki először tiltakozott a bűnbocsátó cédulák árusítása ellen. 1517. október 31-én függesztette ki 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. 95 pontban foglalta össze meggyőződését arról, hogy a bűnbocsátó cédulák árusítása ellenkezik a Biblia tanításával. A Biblia azt tanítja, hogy Isten Jézus Krisztusért bocsátja meg az emberek bűneit, nem pedig azért, mert azok megérdemlik vagy megfizetik a bűnbocsánatot. Pál apostol írja a római levél 3. részében: „Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül. Megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által. Róm.3,23-24 „az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül” Róm.3,28
Innen erednek a reformáció jelmondatai: „Egyedül Krisztus!”, „Egyedül a hit!”, „Egyedül a kegyelem!”, „Egyedül a Szentírás!”. Luther tiltakozása nagy visszhangra talált. Sokan egyetértettek vele, elítélték a kereskedést Isten bűnbocsátó kegyelmével. X. Leó pápa kiátkozta Luthert a katolikus egyházból. Noha nem akart soha külön egyházat alapítani, csak a régit visszaalakítani (reformálni) , Luther megérte, hogy először Németországban, majd máshol is létrejöttek a reformáció egyházai (evangélikus, református).
Erdélyben 1564-ben különvált az evangélikus és a református egyház. A szászok megmaradtak evangélikusoknak, a magyarok egy része római-katolikus maradt, más része református lett, később pedig létrejött az unitárius egyház is. 1568-ban Tordán határozták el először a világon, hogy a szószékeken szabadon prédikálhatnak a katolikus, református, unitárius, evangélikus lelkészek. Ezért is nevezi a szász himnusz Erdélyt „türelem földnek”. Bárcsak továbbra is az maradna!
Sylvester Piroska
kedd, október 05, 2010
Az Olttól az Óceánig
Beszélgetés Meister Éva színművésznővel
Meister Éva székely és német felmenők gyermekeként az erdélyi Olthévízen született. A Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett színész diplomát. 1987 nyarán férjével és akkor másfél éves gyermekével menekültként érkezett Magyarországra ...
Már főiskolás évei alatt játszott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, ahol később megbecsült és rendszeresen foglalkoztatott színésznő volt. Az ott töltött évek alatt elhalmozták különböző műfajú és fajsúlyú szerepekkel. A vígjátékoktól, a zenés darabokon keresztül a drámákig, a karakter figuráktól a főszerepekig sok mindenben kipróbálhatta magát.
– Hajdanában a fiúk mozdonyvezetők akartak lenni, a lányok pedig színésznők. Mikor döntött úgy, hogy ezt a pályát választja? Mi adta az indíttatást?
– Ez egy hosszú folyamat eredménye. Már gyermekkoromban könnyen jegyeztem meg a verseket, és óvodás koromban álltam először színpadon. Gimnazistaként „megfertőzött” a színjátszás, az osztály ügyeletes versmondója voltam. Aztán jöttek a különféle versmondó versenyek, ahol az első három helyezés valamelyikét mindig a magaménak tudhattam. A sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium falai között – ahová Édesapám is járt annak idején –, komoly kultúrélet zajlott. Az iskola népi együttesében népdalokat, míg a suli-bulikon az akkor divatos slágereket adtam elő, és persze szorgalmasan jártam a színházba, bár ekkoriban még vacilláltam az ügyvédi pálya és a színház között. Anyai ágon egyik unokabátyám színész és színházigazgató volt, a felesége úgyszintén. Igaz, ez csak jóval később, már színésznőként derült ki mások számára. Épp Sepsin léptünk fel egy darabbal, amikor az unokabátyám és felesége megkerestek az öltözőben, hogy gratuláljanak, nos, akkor derült ki a színházi emberek és a kollégáim számára, hogy ők a rokonaim. Ez azért volt jó, mert bármikor bemehettem a színházba. Volt, mikor az órák helyett is belopakodtam egy-egy próbára, és beültem a karzat leghátsó sorába, lapítva, hogy észre se vegyenek. Egy alkalommal a magyar tanárnőm felhívta a figyelmemet, hogy Illyés Kinga lép fel a színházban az egyik önálló estjével, és menjek el. Elmentem. Amit akkor ott láttam, egy életre meghatározta az utamat. Nos, akkor döntöttem úgy, hogy mégis csak színész leszek. Később felvételiztem Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára. Bejutottam egyből és elsőnek a közel száz jelentkezőből.
– Első munkahelye a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház volt. Hogy emlékszik vissza az ott eltöltött évekre? Mi az, amit ott kapott? Melyek voltak a legemlékezetesebb szerepei?
– Az sem volt annyira egyértelmű, hogy valaki akkoriban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz kerül. Annak idején úgy folyt a végzős színésznövendékek kihelyezése, elhelyezkedése, hogy a vizsgaelőadásokat megnézte egy-egy színház igazgató, vagy rendező, és ha valakit nagyon vinni akartak, megbeszélték a végzőssel, aki választhatott. Marosvásárhelyre senki nem akart menni, csak én. Nagyon „kemény” színház volt annak idején. Sokan féltek attól, hogy „eltemetik” őket, mint ahogyan volt is rá példa. A színház akkori igazgatója és rendezője is egyben román volt, de tudott és értett magyarul, a felesége is egész jól beszélte a nyelvünket. Még elsős koromban látott balladát mondani. Harmadéves koromban egy nagyváradi rendező engem kért ki az egyik Vásárhelyen megrendezendő darabjába, mint vendégszereplőt. Negyedévesen a színház igazgatója engem szeretett volna a színházban látni, mivel kevés volt a fiatal színésznő – egy előttem végzett kolléganő volt az egyetlen fiatal. Megkeresett, és megkérdezett. Rábólintottam. Vásárhely a „szívem csücske”. Már fiatal végzősként, „inasként” is nagyon sokat foglalkoztattak. Volt olyan időszak, hogy egyszerre három előadásban is játszottam, a negyediket próbáltam, ami azt jelentette, hogy hónapokon keresztül reggel 10-től éjjel 11-ig a színházban voltam, és persze akkor még nem beszéltem a vidéki fellépésekről, turnékról. Nagy volt a strapabírásom. Ezt másképp nem is lehetett csinálni. Elhivatottság, megszállottság kellett hozzá. Aztán engem is megtaláltak a jó karakter és főszerepek is. Terjedelmi okok miatt inkább csak néhányat emelnék ki, melyek mára már szakmai szempontból is színháztörténeti előadásoknak számítottak.
Anya (Lorca: Vérnász), Bolette (Ibsen: A tenger asszonya), Izidóra (Katona József: Bánk bán), Vera (Szíjgyártó Sándor: Akácfa út. 92. - tévéfilm), Klárika (Méhes György: Dupla kanyar), Énekesnő (Emlékek kávéháza, zenés darab), Arany Hédi (Szép Ernő: Lila ákác, musical), Pattanó Rozi (Tersánszky: Kakukk Marci, musical), Vivie (G. B. Shaw: Warrenné mestersége).
– Kik voltak azok a pályatársak, akik meghatározó szerepet játszottak színésszé érése során?
– A Marosvásárhelyi Székely Színház talán Erdély legjobb színháza volt. A „nagyok” által létrehozott világhírű társulat olyan színészei játszottak a deszkákon, akiknek szelleme ott lebegett a kulisszák között, és akarva-akaratlan, követni kellett ezt a szellemiséget. Elképesztő előadások voltak, elképesztő színészekkel, akiket imádott a közönség. A mi generációnknak is szerencséje volt azzal, hogy a kihalás egy folyamat, és nem egyszerre történik, mert így mindig maradt egy-egy nagyágyú, akitől tanulhattunk. Osztályvezető tanárom Csorba András és Gergely Géza volt. Csorba később a kollégám lett. Négy éven át tanultam tőle, nemcsak a szakmát, hanem szinte mindent, amivel egy színésznek rendelkeznie kell. Tartást, kitartást, hitet, humort, emberséget, és a „lehetetlent”. Azt mondta: „a színházban olyan nincs, hogy nincs, vagy lehetetlen. Nincs sámli? Haza mész, és faragsz egyet.” A színházi éveimben is sokat tanultam tőle. Hálás vagyok a sorsnak, hogy játszhattam vele, mint ahogyan Illyés Kingával is. De sorolhatnám hosszan a neveket, a teljesség igénye nélkül említeném Lohinszky Loránd „Tanár Urat”, Farkas Ibolyát, Boér Ferencet, Gyarmathy Pityut, Csorba Andrást, Kőszegi Margit nénit, Szabó Ducit, akiket- Lohinszky kivételével- itt, Magyarországon, kevesen ismernek.
– Ismert, sikeres színésznőként tartották számon, majd 1987 nyarán családjával együtt menekültként érkezett meg Magyarországra, a biztosból a bizonytalanba. Mi állt ennek a hátterében?
– Ha most arra kérnél, hogy egy mondatban válaszoljak, akkor azt mondanám, a kommunista rezsim, a ceausescui diktatúra. Nem volt az annyira biztos, egy bizonytalan világ volt az is. Bárkit, bármikor elhurcolhattak, lecsukhattak, eltüntethettek. Az erdélyi magyarságban volt valami néma ellenállás, egy közösségi dac, amit nem lehetett megtörni. Még a legínségesebb időkben is a kultúránk felé fordultunk vigaszért. Talán ezért van az, hogy az erdélyi székely-magyar olvassa a legtöbb verset. Mindig jelentek meg olyan versek, melyek sokszor virágnyelven íródtak, de értettük. Üzenetként fogtuk fel, és erőt gyűjtöttünk belőlük. Ugyanígy jelentek meg könyvek és drámák is, virágnyelven íródva. Aztán volt egy író, aki kipróbálta, milyen az, ha valaki nevén nevezi a dolgokat, és nyíltan írt a romániai magyarság helyzetéről, meghurcoltatásáról. Ez az író Molnár H. Lajos volt, akinek könyveit betiltották. Én viszont férjhez mentem hozzá… Még a nevét sem volt szabad megemlíteni sehol. Amikor már az akkori Szabad Európa Rádió is beszélt a könyveiről, az őt ért zaklatásokról, a „hatalom” cselhez folyamodott és engem vettek célba. Négy év elhallgattatás, a securitate és a pártapparátus különféle zaklatásai után már nem bírtuk tovább. Megszöktünk…
– Hogy élte meg a magyarságát Erdélyben, és mi várta Magyarországon a menkülését követően?
– A fentiekben már valamelyest ízelítőt adtam abból, mit is jelentett – és jelent ma is – magyarnak lenni Erdélyben, ahol kétszeresen is megsínylettük a hovatartozásunkat. Ez az „itthon” és „otthon” fogalma nálunk, menekülteknél, egészen érdekes módon változik, különféle lelkiállapotunkban más és más értelmet nyer. Sokáig nem tudtam Szolnokra azt mondani – mikor Erdélyből, a szüleimtől jöttünk vissza –, hogy megyek haza. Ez a haza szó valahogy nem volt azonos azzal, amit otthonnak nevezünk. Pedig valójában ez az egész mindenség lenne a haza, ha a magyarságra kényszerített gúnyhatárt – de talán nem is ez a legjobb szó rá – nem vesszük figyelembe. De a „hon”, az mindig is a szülőföldem marad. Érdekes, ha a házam és hazám szavakat nézzük, akkor csak egy vessző az eltérés, és mégis mennyire mást hordoznak magukban, holott, ugyanazt kellene, hogy jelentsék. De az itthon, mármint Szolnok, már sose lesz az otthonom. A mai napig sem érzem az enyémnek, mint ahogy a város sem érez a magáénak…
– Hogy sikerült az anyaországon belül „ismeretlenként” újrakezdeni, újraépíteni a pályáját?
– Nehezen. Az erdélyiek csak a választások alkalmával jönnek szóba, utána őket is elfelejti mindenki. Nagyon sok színészkollégám érkezett Magyarországra, és sokuknak nem sikerült a szakmát tovább folytatni. Én a szerencsések közé sorolhatom magam, mert annak ellenére, hogy nem vagyok színháznál, az a fajta „színész-állat” vagyok, aki beledöglene színház nélkül. Elvették tőlem a színházat, hát csináltam magamnak – Csorba tanítása –, és dolgozom, mert ez az életem. Egyéni estjeimmel keresztül-kasul jártam Magyarországot, és számtalan alkalommal felléptem Erdély, Délvidék és Németország magyarjai előtt.
– Igaz-e, hogy a hazai színházakban erőteljesen jelen van a politika? Mennyire befolyásoló tényező ez egy színész, egy társulat életében? Vannak-e „káros mellékhatásai”?
– Nem tudom, hiszen nem vagyok színháznál. Azt tudom, hogy annak idején az erdélyi színjátszásban nagyon is jelen volt. Valószínű, Magyarország sem volt kivétel, és ma sem az. A színházra erőltetett darabokból – ha már sehogy se tud kibújni alóla – a jó színház megpróbál kihozni egy remek előadást. Ha jó a rendező és a társulat, akkor ez általában sikerülni szokott. Egy alkalommal betiltották Madách Mózesét, mert épp háború tört ki a Közel-Keleten. Nevetséges! Kérdem én, mi köze egy romániai magyar színház magyar társulatának egy arab-zsidó konfliktushoz? Álltunk a tehetetlenség borzalmas érzésével, és csak néztük egymást néma csendben sokáig…
– Miután a művésznő maga is rendez, hogy fogadja mások instrukcióit? Hogyan kezelhető Ön?
– Engem egyelőre nincs aki „kezeljen”, magam állítom össze és rendezem az estjeimet. Tehát, ha ebből indulok ki, akkor máris ott tartunk, hogy nyugodtan instruálhatok. De félre a tréfával! A rendezés egy színházban, vagy bármilyen társulatnál, legyen az amatőr, vagy hivatásos, az együttműködésről szól, és nem a despotizmusról. Egy előadás sok megalkuvás árán jön létre. Tehát a rendezőnek is alább kell hagyni néha az elgondolásából. Mivel én elsősorban színész vagyok, így a rendezés folyamán jobban tudok együttműködni a szereplőkkel. Tudom, hogy végül is ők viszik a bőrüket a vásárra. És igen, én könnyen instruálható voltam, mert hamar megértettem a darab és a szerep lényegét.
– Saját, mondhatni testhezálló repertoárjával járja a vidéki településeket, a környező országok magyarok lakta településeit. Mennyire van elhalmozva munkával, ki, vagy kik szervezik az estjeit?
– Ez a szabadfoglalkozás eléggé nehéz, hiszen nincs már az a jól bejáratott rendszer, ami a színészi munka rendszertelenségében létezik. Magam szervezem a fellépéseimet, ami rengeteg munkával, olykor felesleges energiapazarlással és sok bizonytalansággal jár. Keresem a fellépési lehetőségeket, leveleket fogalmazok meg, írok, aztán vagy válaszolnak, vagy nem... Egyszer hopp, másszor kopp. Mindezt tettem és teszem úgy, hogy mellette Isten két ajándékát, Magort és Boglárkát neveltem, taníttattam.
– Már a műsorai megválasztásából is szinte sugárzik a magyarságtudat. Mekkora teher ma ezzel élni? Mert bizony nehéz ezt leírni vagy kimondani, de ma egyre nehezebb a Kárpát-medencében magyarnak lenni.
– Igen, nehéz kimondani. Összeszorult torokkal nézni egy nemzet agonizálást… És én kétszeresen élem ezt meg, erdélyi magyarként is. Az erdélyiek sorsa sem lehet közömbös számomra, hiszen ott születtem, ott nőttem fel és éltem harminc évet. Édesanyám apai ágán prior, lófőszékely családok sorakoznak, harcos székelyek, mint a Székely Vértanúk is, akik közül kettő anyai ági rokonság. Nem vagyok politikus, nem tudok mással tenni a magyarság érdekében, csak az előadásaimon keresztül, még ha csak „hangyányit” is.
– Lehet, hogy pont az erőteljesen hangsúlyozott magyarsága az, ami miatt a média tudomást sem akar venni Önről?
– Ezt így nem mondanám. Van média, amelyik tudomást vesz rólam, míg van, amelyik nem. Szívük joga eldönteni, hogy kiről írnak. Én ez ellen semmit sem tudok tenni, és nem is akarok. Ha Marosvásárhelyen azt írják a fellépésem utáni cikkekben, hogy „Vásárhely visszavár”, és az ottani rádió úgy gondolja, hogy negyvenöt perces interjút készít velem, és az előadásokat, melyekben főszerepeket játszottam valamikor, színháztörténeti szempontból is kimagasló teljesítménnyel bíró előadásokként tartják számon, akkor én ezzel is megelégszem.
– Mintha kimaradt volna az életéből a film, a televíziós szerepek, az országos ismertséget jelentő bemutatkozás lehetőségei. Miben látja ennek okát?
– Bár volt részem benne, de nem vonzottak a filmszerepek. A bukaresti magyar televízióban sokszor szerepeltem, és volt egy tévéfilm is az egyik színpadi előadásunkból. Otthon a film világa a román nyelvű színészeké volt. Én azokban nem szerettem volna szerepelni… Hogy Magyarországon kimaradt? De hát istenem, a színház is kimaradt. Az oka? Nem Pesten élek, és Magyarország a művészet szempontjából is, mintha Budapest központú lenne. Sokan tették fel a kérdést itthon és külföldön is, hogy miért nem látjuk a művésznőt a Duna televízióban? A válaszom az volt: nem tudom, őket kellene megkérdezni. Az a baj, hogy én nem tudok tolakodni, nem is szeretek. Ez nem az én stílusom.
– Fontosnak érzi átörökíteni a pályán megszerzett tapasztalatait a fiataloknak. Mi motiválja ebben?
– Az, hogy fiatalokkal foglalkozom, egyfajta megmérettetés számomra, ezáltal sikerül tovább éltetni magamban is a lángot. Majdnem szimbiózis. Fontosnak tartom azt, hogy a magyar fiataloknak vissza kell adni veszendőben lévő magyarságtudatukat, hogy legyen mibe kapaszkodniuk, ha majd „hidegen fújnak a szelek.” Mert minden generációnak megvan a maga hideg szele.
– Milyennek látja a szakma jövőjét, hiszen – részben a gazdasági válság miatt – egyre kevesebben látogatják Thália templomát?
– Szomorúnak. Hiszen a templom és az iskola tartotta mindig is a nemzetben a lelket ínséges időkben. A színház templom. Csak az a baj, hogy olyan „istentiszteletekre” nem lehet a népet bevinni, amelyikről már az első szünetben elmenekül. Nem csak egy szűk rétegnek kell a színház. Nem csak a szakmának kellene játszani. Nem csak a díjakért és a pénzért. Ha a szükség úgy hozza, akkor napszámosként kell járni az országot, és így próbálni meg tenni valamit a lelkek megmentéséért. Magam is sokáig ezt tettem és teszem, szívvel és hittel, ma is.
- Köszönöm a beszélgetést.
Botz Domonkos
Beszélgetés Meister Éva színművésznővel
Meister Éva székely és német felmenők gyermekeként az erdélyi Olthévízen született. A Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett színész diplomát. 1987 nyarán férjével és akkor másfél éves gyermekével menekültként érkezett Magyarországra ...
Már főiskolás évei alatt játszott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, ahol később megbecsült és rendszeresen foglalkoztatott színésznő volt. Az ott töltött évek alatt elhalmozták különböző műfajú és fajsúlyú szerepekkel. A vígjátékoktól, a zenés darabokon keresztül a drámákig, a karakter figuráktól a főszerepekig sok mindenben kipróbálhatta magát.
– Hajdanában a fiúk mozdonyvezetők akartak lenni, a lányok pedig színésznők. Mikor döntött úgy, hogy ezt a pályát választja? Mi adta az indíttatást?
– Ez egy hosszú folyamat eredménye. Már gyermekkoromban könnyen jegyeztem meg a verseket, és óvodás koromban álltam először színpadon. Gimnazistaként „megfertőzött” a színjátszás, az osztály ügyeletes versmondója voltam. Aztán jöttek a különféle versmondó versenyek, ahol az első három helyezés valamelyikét mindig a magaménak tudhattam. A sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium falai között – ahová Édesapám is járt annak idején –, komoly kultúrélet zajlott. Az iskola népi együttesében népdalokat, míg a suli-bulikon az akkor divatos slágereket adtam elő, és persze szorgalmasan jártam a színházba, bár ekkoriban még vacilláltam az ügyvédi pálya és a színház között. Anyai ágon egyik unokabátyám színész és színházigazgató volt, a felesége úgyszintén. Igaz, ez csak jóval később, már színésznőként derült ki mások számára. Épp Sepsin léptünk fel egy darabbal, amikor az unokabátyám és felesége megkerestek az öltözőben, hogy gratuláljanak, nos, akkor derült ki a színházi emberek és a kollégáim számára, hogy ők a rokonaim. Ez azért volt jó, mert bármikor bemehettem a színházba. Volt, mikor az órák helyett is belopakodtam egy-egy próbára, és beültem a karzat leghátsó sorába, lapítva, hogy észre se vegyenek. Egy alkalommal a magyar tanárnőm felhívta a figyelmemet, hogy Illyés Kinga lép fel a színházban az egyik önálló estjével, és menjek el. Elmentem. Amit akkor ott láttam, egy életre meghatározta az utamat. Nos, akkor döntöttem úgy, hogy mégis csak színész leszek. Később felvételiztem Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára. Bejutottam egyből és elsőnek a közel száz jelentkezőből.
– Első munkahelye a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház volt. Hogy emlékszik vissza az ott eltöltött évekre? Mi az, amit ott kapott? Melyek voltak a legemlékezetesebb szerepei?
– Az sem volt annyira egyértelmű, hogy valaki akkoriban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz kerül. Annak idején úgy folyt a végzős színésznövendékek kihelyezése, elhelyezkedése, hogy a vizsgaelőadásokat megnézte egy-egy színház igazgató, vagy rendező, és ha valakit nagyon vinni akartak, megbeszélték a végzőssel, aki választhatott. Marosvásárhelyre senki nem akart menni, csak én. Nagyon „kemény” színház volt annak idején. Sokan féltek attól, hogy „eltemetik” őket, mint ahogyan volt is rá példa. A színház akkori igazgatója és rendezője is egyben román volt, de tudott és értett magyarul, a felesége is egész jól beszélte a nyelvünket. Még elsős koromban látott balladát mondani. Harmadéves koromban egy nagyváradi rendező engem kért ki az egyik Vásárhelyen megrendezendő darabjába, mint vendégszereplőt. Negyedévesen a színház igazgatója engem szeretett volna a színházban látni, mivel kevés volt a fiatal színésznő – egy előttem végzett kolléganő volt az egyetlen fiatal. Megkeresett, és megkérdezett. Rábólintottam. Vásárhely a „szívem csücske”. Már fiatal végzősként, „inasként” is nagyon sokat foglalkoztattak. Volt olyan időszak, hogy egyszerre három előadásban is játszottam, a negyediket próbáltam, ami azt jelentette, hogy hónapokon keresztül reggel 10-től éjjel 11-ig a színházban voltam, és persze akkor még nem beszéltem a vidéki fellépésekről, turnékról. Nagy volt a strapabírásom. Ezt másképp nem is lehetett csinálni. Elhivatottság, megszállottság kellett hozzá. Aztán engem is megtaláltak a jó karakter és főszerepek is. Terjedelmi okok miatt inkább csak néhányat emelnék ki, melyek mára már szakmai szempontból is színháztörténeti előadásoknak számítottak.
Anya (Lorca: Vérnász), Bolette (Ibsen: A tenger asszonya), Izidóra (Katona József: Bánk bán), Vera (Szíjgyártó Sándor: Akácfa út. 92. - tévéfilm), Klárika (Méhes György: Dupla kanyar), Énekesnő (Emlékek kávéháza, zenés darab), Arany Hédi (Szép Ernő: Lila ákác, musical), Pattanó Rozi (Tersánszky: Kakukk Marci, musical), Vivie (G. B. Shaw: Warrenné mestersége).
– Kik voltak azok a pályatársak, akik meghatározó szerepet játszottak színésszé érése során?
– A Marosvásárhelyi Székely Színház talán Erdély legjobb színháza volt. A „nagyok” által létrehozott világhírű társulat olyan színészei játszottak a deszkákon, akiknek szelleme ott lebegett a kulisszák között, és akarva-akaratlan, követni kellett ezt a szellemiséget. Elképesztő előadások voltak, elképesztő színészekkel, akiket imádott a közönség. A mi generációnknak is szerencséje volt azzal, hogy a kihalás egy folyamat, és nem egyszerre történik, mert így mindig maradt egy-egy nagyágyú, akitől tanulhattunk. Osztályvezető tanárom Csorba András és Gergely Géza volt. Csorba később a kollégám lett. Négy éven át tanultam tőle, nemcsak a szakmát, hanem szinte mindent, amivel egy színésznek rendelkeznie kell. Tartást, kitartást, hitet, humort, emberséget, és a „lehetetlent”. Azt mondta: „a színházban olyan nincs, hogy nincs, vagy lehetetlen. Nincs sámli? Haza mész, és faragsz egyet.” A színházi éveimben is sokat tanultam tőle. Hálás vagyok a sorsnak, hogy játszhattam vele, mint ahogyan Illyés Kingával is. De sorolhatnám hosszan a neveket, a teljesség igénye nélkül említeném Lohinszky Loránd „Tanár Urat”, Farkas Ibolyát, Boér Ferencet, Gyarmathy Pityut, Csorba Andrást, Kőszegi Margit nénit, Szabó Ducit, akiket- Lohinszky kivételével- itt, Magyarországon, kevesen ismernek.
– Ismert, sikeres színésznőként tartották számon, majd 1987 nyarán családjával együtt menekültként érkezett meg Magyarországra, a biztosból a bizonytalanba. Mi állt ennek a hátterében?
– Ha most arra kérnél, hogy egy mondatban válaszoljak, akkor azt mondanám, a kommunista rezsim, a ceausescui diktatúra. Nem volt az annyira biztos, egy bizonytalan világ volt az is. Bárkit, bármikor elhurcolhattak, lecsukhattak, eltüntethettek. Az erdélyi magyarságban volt valami néma ellenállás, egy közösségi dac, amit nem lehetett megtörni. Még a legínségesebb időkben is a kultúránk felé fordultunk vigaszért. Talán ezért van az, hogy az erdélyi székely-magyar olvassa a legtöbb verset. Mindig jelentek meg olyan versek, melyek sokszor virágnyelven íródtak, de értettük. Üzenetként fogtuk fel, és erőt gyűjtöttünk belőlük. Ugyanígy jelentek meg könyvek és drámák is, virágnyelven íródva. Aztán volt egy író, aki kipróbálta, milyen az, ha valaki nevén nevezi a dolgokat, és nyíltan írt a romániai magyarság helyzetéről, meghurcoltatásáról. Ez az író Molnár H. Lajos volt, akinek könyveit betiltották. Én viszont férjhez mentem hozzá… Még a nevét sem volt szabad megemlíteni sehol. Amikor már az akkori Szabad Európa Rádió is beszélt a könyveiről, az őt ért zaklatásokról, a „hatalom” cselhez folyamodott és engem vettek célba. Négy év elhallgattatás, a securitate és a pártapparátus különféle zaklatásai után már nem bírtuk tovább. Megszöktünk…
– Hogy élte meg a magyarságát Erdélyben, és mi várta Magyarországon a menkülését követően?
– A fentiekben már valamelyest ízelítőt adtam abból, mit is jelentett – és jelent ma is – magyarnak lenni Erdélyben, ahol kétszeresen is megsínylettük a hovatartozásunkat. Ez az „itthon” és „otthon” fogalma nálunk, menekülteknél, egészen érdekes módon változik, különféle lelkiállapotunkban más és más értelmet nyer. Sokáig nem tudtam Szolnokra azt mondani – mikor Erdélyből, a szüleimtől jöttünk vissza –, hogy megyek haza. Ez a haza szó valahogy nem volt azonos azzal, amit otthonnak nevezünk. Pedig valójában ez az egész mindenség lenne a haza, ha a magyarságra kényszerített gúnyhatárt – de talán nem is ez a legjobb szó rá – nem vesszük figyelembe. De a „hon”, az mindig is a szülőföldem marad. Érdekes, ha a házam és hazám szavakat nézzük, akkor csak egy vessző az eltérés, és mégis mennyire mást hordoznak magukban, holott, ugyanazt kellene, hogy jelentsék. De az itthon, mármint Szolnok, már sose lesz az otthonom. A mai napig sem érzem az enyémnek, mint ahogy a város sem érez a magáénak…
– Hogy sikerült az anyaországon belül „ismeretlenként” újrakezdeni, újraépíteni a pályáját?
– Nehezen. Az erdélyiek csak a választások alkalmával jönnek szóba, utána őket is elfelejti mindenki. Nagyon sok színészkollégám érkezett Magyarországra, és sokuknak nem sikerült a szakmát tovább folytatni. Én a szerencsések közé sorolhatom magam, mert annak ellenére, hogy nem vagyok színháznál, az a fajta „színész-állat” vagyok, aki beledöglene színház nélkül. Elvették tőlem a színházat, hát csináltam magamnak – Csorba tanítása –, és dolgozom, mert ez az életem. Egyéni estjeimmel keresztül-kasul jártam Magyarországot, és számtalan alkalommal felléptem Erdély, Délvidék és Németország magyarjai előtt.
– Igaz-e, hogy a hazai színházakban erőteljesen jelen van a politika? Mennyire befolyásoló tényező ez egy színész, egy társulat életében? Vannak-e „káros mellékhatásai”?
– Nem tudom, hiszen nem vagyok színháznál. Azt tudom, hogy annak idején az erdélyi színjátszásban nagyon is jelen volt. Valószínű, Magyarország sem volt kivétel, és ma sem az. A színházra erőltetett darabokból – ha már sehogy se tud kibújni alóla – a jó színház megpróbál kihozni egy remek előadást. Ha jó a rendező és a társulat, akkor ez általában sikerülni szokott. Egy alkalommal betiltották Madách Mózesét, mert épp háború tört ki a Közel-Keleten. Nevetséges! Kérdem én, mi köze egy romániai magyar színház magyar társulatának egy arab-zsidó konfliktushoz? Álltunk a tehetetlenség borzalmas érzésével, és csak néztük egymást néma csendben sokáig…
– Miután a művésznő maga is rendez, hogy fogadja mások instrukcióit? Hogyan kezelhető Ön?
– Engem egyelőre nincs aki „kezeljen”, magam állítom össze és rendezem az estjeimet. Tehát, ha ebből indulok ki, akkor máris ott tartunk, hogy nyugodtan instruálhatok. De félre a tréfával! A rendezés egy színházban, vagy bármilyen társulatnál, legyen az amatőr, vagy hivatásos, az együttműködésről szól, és nem a despotizmusról. Egy előadás sok megalkuvás árán jön létre. Tehát a rendezőnek is alább kell hagyni néha az elgondolásából. Mivel én elsősorban színész vagyok, így a rendezés folyamán jobban tudok együttműködni a szereplőkkel. Tudom, hogy végül is ők viszik a bőrüket a vásárra. És igen, én könnyen instruálható voltam, mert hamar megértettem a darab és a szerep lényegét.
– Saját, mondhatni testhezálló repertoárjával járja a vidéki településeket, a környező országok magyarok lakta településeit. Mennyire van elhalmozva munkával, ki, vagy kik szervezik az estjeit?
– Ez a szabadfoglalkozás eléggé nehéz, hiszen nincs már az a jól bejáratott rendszer, ami a színészi munka rendszertelenségében létezik. Magam szervezem a fellépéseimet, ami rengeteg munkával, olykor felesleges energiapazarlással és sok bizonytalansággal jár. Keresem a fellépési lehetőségeket, leveleket fogalmazok meg, írok, aztán vagy válaszolnak, vagy nem... Egyszer hopp, másszor kopp. Mindezt tettem és teszem úgy, hogy mellette Isten két ajándékát, Magort és Boglárkát neveltem, taníttattam.
– Már a műsorai megválasztásából is szinte sugárzik a magyarságtudat. Mekkora teher ma ezzel élni? Mert bizony nehéz ezt leírni vagy kimondani, de ma egyre nehezebb a Kárpát-medencében magyarnak lenni.
– Igen, nehéz kimondani. Összeszorult torokkal nézni egy nemzet agonizálást… És én kétszeresen élem ezt meg, erdélyi magyarként is. Az erdélyiek sorsa sem lehet közömbös számomra, hiszen ott születtem, ott nőttem fel és éltem harminc évet. Édesanyám apai ágán prior, lófőszékely családok sorakoznak, harcos székelyek, mint a Székely Vértanúk is, akik közül kettő anyai ági rokonság. Nem vagyok politikus, nem tudok mással tenni a magyarság érdekében, csak az előadásaimon keresztül, még ha csak „hangyányit” is.
– Lehet, hogy pont az erőteljesen hangsúlyozott magyarsága az, ami miatt a média tudomást sem akar venni Önről?
– Ezt így nem mondanám. Van média, amelyik tudomást vesz rólam, míg van, amelyik nem. Szívük joga eldönteni, hogy kiről írnak. Én ez ellen semmit sem tudok tenni, és nem is akarok. Ha Marosvásárhelyen azt írják a fellépésem utáni cikkekben, hogy „Vásárhely visszavár”, és az ottani rádió úgy gondolja, hogy negyvenöt perces interjút készít velem, és az előadásokat, melyekben főszerepeket játszottam valamikor, színháztörténeti szempontból is kimagasló teljesítménnyel bíró előadásokként tartják számon, akkor én ezzel is megelégszem.
– Mintha kimaradt volna az életéből a film, a televíziós szerepek, az országos ismertséget jelentő bemutatkozás lehetőségei. Miben látja ennek okát?
– Bár volt részem benne, de nem vonzottak a filmszerepek. A bukaresti magyar televízióban sokszor szerepeltem, és volt egy tévéfilm is az egyik színpadi előadásunkból. Otthon a film világa a román nyelvű színészeké volt. Én azokban nem szerettem volna szerepelni… Hogy Magyarországon kimaradt? De hát istenem, a színház is kimaradt. Az oka? Nem Pesten élek, és Magyarország a művészet szempontjából is, mintha Budapest központú lenne. Sokan tették fel a kérdést itthon és külföldön is, hogy miért nem látjuk a művésznőt a Duna televízióban? A válaszom az volt: nem tudom, őket kellene megkérdezni. Az a baj, hogy én nem tudok tolakodni, nem is szeretek. Ez nem az én stílusom.
– Fontosnak érzi átörökíteni a pályán megszerzett tapasztalatait a fiataloknak. Mi motiválja ebben?
– Az, hogy fiatalokkal foglalkozom, egyfajta megmérettetés számomra, ezáltal sikerül tovább éltetni magamban is a lángot. Majdnem szimbiózis. Fontosnak tartom azt, hogy a magyar fiataloknak vissza kell adni veszendőben lévő magyarságtudatukat, hogy legyen mibe kapaszkodniuk, ha majd „hidegen fújnak a szelek.” Mert minden generációnak megvan a maga hideg szele.
– Milyennek látja a szakma jövőjét, hiszen – részben a gazdasági válság miatt – egyre kevesebben látogatják Thália templomát?
– Szomorúnak. Hiszen a templom és az iskola tartotta mindig is a nemzetben a lelket ínséges időkben. A színház templom. Csak az a baj, hogy olyan „istentiszteletekre” nem lehet a népet bevinni, amelyikről már az első szünetben elmenekül. Nem csak egy szűk rétegnek kell a színház. Nem csak a szakmának kellene játszani. Nem csak a díjakért és a pénzért. Ha a szükség úgy hozza, akkor napszámosként kell járni az országot, és így próbálni meg tenni valamit a lelkek megmentéséért. Magam is sokáig ezt tettem és teszem, szívvel és hittel, ma is.
- Köszönöm a beszélgetést.
Botz Domonkos
kedd, július 13, 2010
Kuti János -Háromszék
Érett(len)ségi diplomák (Glossza)
Nálunk még nem sikerült egységesíteni az érettségi vizsgát. Számomra nehezen érthető, hogy lehet az, hogy Háromszéken egyes iskolákban senkinek sem sikerül az érettségije, máshol meg 99,9 százalék a sikeresen vizsgázók aránya.
Az a gyanúm, hogy Romániában többféle módon folyik az érettségiztetés. Viszont érettségi diploma csak egyféle van, ami nem igazságos. Az érettségi lebonyolításától függően mindenkinek olyan diplomát kellene kiadni, amilyent valójában megérdemel az érett vagy éretlen vizsgázó. A diplomák különféle színűek és feliratúak kellene legyenek, hogy ott, ahol felmutatja a felhasználó, mindjárt lássa az ez iránt érdeklődő, hogy kivel is áll szemben. Például a tudásért adott diploma lehetne mondjuk zöld. Mert vannak még olyanok is nálunk, akik úgy mennek át a vizsgán, hogy tudnak. Lehet, hogy ők okosak, és ennek ellenére tanulnak. És vannak, akik kevésbé okosak, de szorgalmasak, és sokat tanulnak. Ezek, lehet, az életben nem sokra viszik, de megbízható, szorgalmas beosztottak lehetnek még. Esetleg jó orvosok, mérnökök, tanárok, de közülük kutatók és tudósok is kikerülhetnek.
Más érettségi diplomát, például kéket kellene adni azoknak, akik puskáznak. De ezek is kétfélék. Vannak olyanok (egész osztályok), akiknek megengedik, hogy puskázzanak. Ezek a szerencsések. Ha írni, olvasni tudnak, akkor átmennek a vizsgán. Az életben az ilyeneknek szerencséjük van. Ha élni tudnak szerencséjükkel, akkor érvényesülnek vele. Aztán vannak, akiknek nem engedik, hogy puskázzanak, és mégis puskáznak, felhasználva a modern technika áldásait. Ők, akik mindenre találnak megoldást, és az életben is sokra vihetik. Az ilyenre mondják, hogy a jég hátán is megél. Lehetne nekik például barna diplomát adni.
Aztán vannak, akiknek a vizsgáztatók felírják a táblára a megoldást. Őket egész életükben kell támogatni. Diplomájuk lehetne sárga. De van ezek között olyan is, akinek ezek ellenére sem sikerül az érettségije, mert még nem tud írni, olvasni, esetleg szellemileg elmaradott. Ezek a fogyatékosok, akik közül a kevésbé fogyatékosak egyenesen rokkantsági nyugdíjba mennek, pedig dolgozni esetleg tudnának. Viszont annyi eszük van, hogy nem akarnak dolgozni. Ezeknek fehér diploma dukálna. Ilyen Romániában állítólag háromszázezer van. Ha átsegítik őket az érettségi és orvosi vizsgákon, akkor lesz legalább róla papírjuk, hogy érettségiztek, és rokkantsági nyugdíj jár nekik.
A rendőrség sok olyan autóvezetőt talált, aki vak vagy gyengén látó, és betegnyugdíjat kap, ennek ellenére hajtási jogosítványa van. Innen is látszik, hogy a látszat és a papír nem mindig számít.
Végül, de nem utolsósorban: vannak, akik megvásárolják az érettségi diplomát. Ezekből kerülhetnek ki a szélhámos üzletemberek, politikusok, politikai alapon kinevezett igazgatók és társaik. Ezeket piros diplomával lehetne jutalmazni. Van, ahol az érettségiztetés e módját iparszerűen űzik, mind ahogy ez Podul Turculuion (Bákó megye) történt. Ott az igazgató, az aligazgatónő és a titkárnő igen egyszerű és elmés módját alkalmazta az érettségiztetésnek. Az aligazgatónő osztályról osztályra járt, és bejelentette, hogy aki azt akarja, hogy jól sikerüljön a vizsgája, fizet. Ha mégsem sikerülne érettségijük, akkor visszaadják a pénzt. A nyomozók 251 hasonló dolgozatot találtak tízes osztályzattal. Ugyanakkor 54 boríték is kézre került 2000 és 8000 lej közti összegekkel, amelyeket az igazgatói irodában, a titkárnőnél vagy az aligazgatónő fehérneműjében találtak meg. Azt nem lehet tudni, hogy a melltartójában vagy a bugyogójában. De az biztos, hogy mindenki úgy növeli a jövedelmét és a mellét, ahogy tudja. Van, aki szilikont palántáltat bele, van, aki pénzzel tölti ki a melltartóját. Az egész összeg 130 000 (egymilliárd-háromszázmillió régi) lejre rúg.
Találtak a vizsgázó fizetővendégek között Bákó megyei polgármestereket is. Olyan esetre is bukkantak, hogy a télen letett képességvizsgájuk olyanoknak is sikerült, akik a vizsgakor nem is voltak az országban. Aztán van olyan eset is, hogy ha nem sikerül a vizsgája, reklamál. Volt, ahol szintén pénz ellenében átmenőnek bizonyultak az azelőtt megbukott diákok. Mivel államelnökünk mindent meg akar adóztatni, ezért törvényesíteni lehetne a pénzért adott érettségi diplomát. Csak éppen államilag kellene szervezni a diplomagyártást és -eladást. A költségvetés csökkentése végett meg lehetne szüntetni a középiskolai oktatás nagy részét. Középiskolát csak azok végezzenek, akik valóban tehetségesek, okosak vagy szorgalmasak. A többiek pénzért megvehetnék a diplomát, és mehetnének egyenesen egyetemre.
Ott is beindult már a diplomaárusítás. Például Karánsebesen, ahol a Hyperion egyetem kihelyezett részlegén a jogi fakultás (!) 33 diákjától a licencvizsgáért fejenként 1500 eurót kért és kapott a részleg vezetője, és egy városi tanácstag (mellesleg diák ugyanott) is bedolgozott a szervezésbe. És még mondja valaki, hogy nálunk nincs is igazi piacgazdaság, ahol mindent a kereslet és kínálat szabályoz!
Érett(len)ségi diplomák (Glossza)
Nálunk még nem sikerült egységesíteni az érettségi vizsgát. Számomra nehezen érthető, hogy lehet az, hogy Háromszéken egyes iskolákban senkinek sem sikerül az érettségije, máshol meg 99,9 százalék a sikeresen vizsgázók aránya.
Az a gyanúm, hogy Romániában többféle módon folyik az érettségiztetés. Viszont érettségi diploma csak egyféle van, ami nem igazságos. Az érettségi lebonyolításától függően mindenkinek olyan diplomát kellene kiadni, amilyent valójában megérdemel az érett vagy éretlen vizsgázó. A diplomák különféle színűek és feliratúak kellene legyenek, hogy ott, ahol felmutatja a felhasználó, mindjárt lássa az ez iránt érdeklődő, hogy kivel is áll szemben. Például a tudásért adott diploma lehetne mondjuk zöld. Mert vannak még olyanok is nálunk, akik úgy mennek át a vizsgán, hogy tudnak. Lehet, hogy ők okosak, és ennek ellenére tanulnak. És vannak, akik kevésbé okosak, de szorgalmasak, és sokat tanulnak. Ezek, lehet, az életben nem sokra viszik, de megbízható, szorgalmas beosztottak lehetnek még. Esetleg jó orvosok, mérnökök, tanárok, de közülük kutatók és tudósok is kikerülhetnek.
Más érettségi diplomát, például kéket kellene adni azoknak, akik puskáznak. De ezek is kétfélék. Vannak olyanok (egész osztályok), akiknek megengedik, hogy puskázzanak. Ezek a szerencsések. Ha írni, olvasni tudnak, akkor átmennek a vizsgán. Az életben az ilyeneknek szerencséjük van. Ha élni tudnak szerencséjükkel, akkor érvényesülnek vele. Aztán vannak, akiknek nem engedik, hogy puskázzanak, és mégis puskáznak, felhasználva a modern technika áldásait. Ők, akik mindenre találnak megoldást, és az életben is sokra vihetik. Az ilyenre mondják, hogy a jég hátán is megél. Lehetne nekik például barna diplomát adni.
Aztán vannak, akiknek a vizsgáztatók felírják a táblára a megoldást. Őket egész életükben kell támogatni. Diplomájuk lehetne sárga. De van ezek között olyan is, akinek ezek ellenére sem sikerül az érettségije, mert még nem tud írni, olvasni, esetleg szellemileg elmaradott. Ezek a fogyatékosok, akik közül a kevésbé fogyatékosak egyenesen rokkantsági nyugdíjba mennek, pedig dolgozni esetleg tudnának. Viszont annyi eszük van, hogy nem akarnak dolgozni. Ezeknek fehér diploma dukálna. Ilyen Romániában állítólag háromszázezer van. Ha átsegítik őket az érettségi és orvosi vizsgákon, akkor lesz legalább róla papírjuk, hogy érettségiztek, és rokkantsági nyugdíj jár nekik.
A rendőrség sok olyan autóvezetőt talált, aki vak vagy gyengén látó, és betegnyugdíjat kap, ennek ellenére hajtási jogosítványa van. Innen is látszik, hogy a látszat és a papír nem mindig számít.
Végül, de nem utolsósorban: vannak, akik megvásárolják az érettségi diplomát. Ezekből kerülhetnek ki a szélhámos üzletemberek, politikusok, politikai alapon kinevezett igazgatók és társaik. Ezeket piros diplomával lehetne jutalmazni. Van, ahol az érettségiztetés e módját iparszerűen űzik, mind ahogy ez Podul Turculuion (Bákó megye) történt. Ott az igazgató, az aligazgatónő és a titkárnő igen egyszerű és elmés módját alkalmazta az érettségiztetésnek. Az aligazgatónő osztályról osztályra járt, és bejelentette, hogy aki azt akarja, hogy jól sikerüljön a vizsgája, fizet. Ha mégsem sikerülne érettségijük, akkor visszaadják a pénzt. A nyomozók 251 hasonló dolgozatot találtak tízes osztályzattal. Ugyanakkor 54 boríték is kézre került 2000 és 8000 lej közti összegekkel, amelyeket az igazgatói irodában, a titkárnőnél vagy az aligazgatónő fehérneműjében találtak meg. Azt nem lehet tudni, hogy a melltartójában vagy a bugyogójában. De az biztos, hogy mindenki úgy növeli a jövedelmét és a mellét, ahogy tudja. Van, aki szilikont palántáltat bele, van, aki pénzzel tölti ki a melltartóját. Az egész összeg 130 000 (egymilliárd-háromszázmillió régi) lejre rúg.
Találtak a vizsgázó fizetővendégek között Bákó megyei polgármestereket is. Olyan esetre is bukkantak, hogy a télen letett képességvizsgájuk olyanoknak is sikerült, akik a vizsgakor nem is voltak az országban. Aztán van olyan eset is, hogy ha nem sikerül a vizsgája, reklamál. Volt, ahol szintén pénz ellenében átmenőnek bizonyultak az azelőtt megbukott diákok. Mivel államelnökünk mindent meg akar adóztatni, ezért törvényesíteni lehetne a pénzért adott érettségi diplomát. Csak éppen államilag kellene szervezni a diplomagyártást és -eladást. A költségvetés csökkentése végett meg lehetne szüntetni a középiskolai oktatás nagy részét. Középiskolát csak azok végezzenek, akik valóban tehetségesek, okosak vagy szorgalmasak. A többiek pénzért megvehetnék a diplomát, és mehetnének egyenesen egyetemre.
Ott is beindult már a diplomaárusítás. Például Karánsebesen, ahol a Hyperion egyetem kihelyezett részlegén a jogi fakultás (!) 33 diákjától a licencvizsgáért fejenként 1500 eurót kért és kapott a részleg vezetője, és egy városi tanácstag (mellesleg diák ugyanott) is bedolgozott a szervezésbe. És még mondja valaki, hogy nálunk nincs is igazi piacgazdaság, ahol mindent a kereslet és kínálat szabályoz!
csütörtök, július 08, 2010
"Azt gondoltam, eső esik..."
- 2010. június 4.-
Az eső ma is csak hullt. Nem tombolva, nem ellentmondástnemtűrő mennydörgéssel, csak hullt csendesen, alattomosan.
A buszon utaztam Szolnokról Törökszentmiklósra, mert a hivatás, az hivatás, a felelősség az felelősség, és nem nézi, milyen nap van. Épp bekanyarodott a busz az állomásra, amikor megkondultak a miklósi harangok. A szívem a torkomban velük együtt dobbant.
Fél öt volt.
Leszálltam. Megálltam. Az ernyőt el is felejtettem kinyitni; az emberek siettek haza, fáradtan, elcsigázva. A református templom előttem állt. Néztem a torony tetejét, az ablakot, ahonnan a harangok fájdalmas zúgása felszállt, messze fel, a szitáló eső fölé, ahol süt a Nap, és ahol összeért a pár száz méterre álló, impozáns, kéttornyú katolikus templom harangjainak búgó hangjával.
Álltam egyedül az esőben, mint Ábel a rengetegben, és az oly hirtelen eltávozott Édesapámra, Tatimra gondoltam, aki két hete szülővárosában, Fogarason, a református temetőben alussza immár örök álmát, aki nem élhette meg ezt a napot, s akit már soha többé nem ölelhetek meg...
... Lelkem együtt kondult a harangokkal...
Kezem észrevétlenül összefonódott. Álltam, ahogyan ezelőtt 90 évvel is álltak sok ezren, millióan... Álltak Ábelként, konduló, bús lélekkel, hallgatván a harangok hangjait, mert már csak azok ölelkezhettek egymással, fájdalmas zúgással árván maradt milliók feje fölött.
Álltam az esőben hallgatag-egymagam, és árkot mosott két orcámon az alattomos eső.
Meister Éva
- 2010. június 4.-
Az eső ma is csak hullt. Nem tombolva, nem ellentmondástnemtűrő mennydörgéssel, csak hullt csendesen, alattomosan.
A buszon utaztam Szolnokról Törökszentmiklósra, mert a hivatás, az hivatás, a felelősség az felelősség, és nem nézi, milyen nap van. Épp bekanyarodott a busz az állomásra, amikor megkondultak a miklósi harangok. A szívem a torkomban velük együtt dobbant.
Fél öt volt.
Leszálltam. Megálltam. Az ernyőt el is felejtettem kinyitni; az emberek siettek haza, fáradtan, elcsigázva. A református templom előttem állt. Néztem a torony tetejét, az ablakot, ahonnan a harangok fájdalmas zúgása felszállt, messze fel, a szitáló eső fölé, ahol süt a Nap, és ahol összeért a pár száz méterre álló, impozáns, kéttornyú katolikus templom harangjainak búgó hangjával.
Álltam egyedül az esőben, mint Ábel a rengetegben, és az oly hirtelen eltávozott Édesapámra, Tatimra gondoltam, aki két hete szülővárosában, Fogarason, a református temetőben alussza immár örök álmát, aki nem élhette meg ezt a napot, s akit már soha többé nem ölelhetek meg...
... Lelkem együtt kondult a harangokkal...
Kezem észrevétlenül összefonódott. Álltam, ahogyan ezelőtt 90 évvel is álltak sok ezren, millióan... Álltak Ábelként, konduló, bús lélekkel, hallgatván a harangok hangjait, mert már csak azok ölelkezhettek egymással, fájdalmas zúgással árván maradt milliók feje fölött.
Álltam az esőben hallgatag-egymagam, és árkot mosott két orcámon az alattomos eső.
Meister Éva
vasárnap, május 23, 2010
"Valamit tesztek, lélekből cselekedjétek..." Kol.3,23
Tévés műsorok befejezésekor gyakran lehet hallani: „Ez a műsor nem jöhetett volna létre a ... támogatása nélkül”. Pünkösdkor, de nem csak akkor, azt mondom, hogy a Szentlélek Isten ereje nélkül csak műsor jöhetett volna létre. Jól bevált, begyakorolt létgyakorlat... apukát és a gyermekeket anyuka öltöztette, az ünnepi leveshez a tyúkot nagymama adta, az úrvacsorához a kenyeret és a bort N.N , a kerti partihoz a flekkenhúst M.M. .. sokáig lehetne folytatni. Könyörüljön rajtunk az Úr, és adja Szentlelkét, hogy ünnepeink és életünk műsorrá ne legyenek.
Tévés műsorok befejezésekor gyakran lehet hallani: „Ez a műsor nem jöhetett volna létre a ... támogatása nélkül”. Pünkösdkor, de nem csak akkor, azt mondom, hogy a Szentlélek Isten ereje nélkül csak műsor jöhetett volna létre. Jól bevált, begyakorolt létgyakorlat... apukát és a gyermekeket anyuka öltöztette, az ünnepi leveshez a tyúkot nagymama adta, az úrvacsorához a kenyeret és a bort N.N , a kerti partihoz a flekkenhúst M.M. .. sokáig lehetne folytatni. Könyörüljön rajtunk az Úr, és adja Szentlelkét, hogy ünnepeink és életünk műsorrá ne legyenek.
csütörtök, május 20, 2010
szerda, április 21, 2010
Bod Péter (Felsőcsernáton, 1712. február 22. – 1769. március 3.) református lelkész, irodalomtörténész
1724-ben a nagyenyedi kollégiumba ment, ahol mások gyámolításából 1726–28-ban végezhette el alsó osztálybeli tanulmányait. 1729-ben Nagybányára hívták tanítónak, ahol április 25-től három évet töltött el. Miután pénzt és ruhát szerzett, hogy tanulását folytathassa, 1732. május 8-án ismét beiratta magát a nagyenyedi tanulók közé; itt a teológiai tudományokban a híres teológus szigeti Gyula István volt vezetője. 1733-ban Türi Mihály, a kollégium gazdatisztjének fiát tanította, amiért nála szabad asztala volt, Bethlen Kata grófnőtől pedig 30 forint évi segélypénzt kapott. 1736-ban a könyvtár gondviselője, majd 1737-ben a héber nyelv segédtanára lett. Amikor 1739-ben az iskola egyik stipendiumát segélyként elnyerte, melyhez jótevőinek adakozása is hozzájárult, a leydeni egyetemre indult és beiratkozott a teológiai kollégiumba, ahol a keleti nyelveket is tanulta 1743. július 24-ig, amikor hazájába visszatért és november 29-én Enyedre érkezett. Gróf Teleki Józsefné gr. Bethlen Kata azonnal udvari papjának hívta meg, nemsokára pártfogójához Hévízre (ma: Olthévíz) ment és ott 1743. december 29-én elkezdte szolgálatát. 1744. június 15-én a nagybaconi köz-zsinaton papi vizsgálatot tett és 17-én fölszentelték. 1746-tól fogva a hévizi eklézsiának is papja lett. 1749. november 21-én a magyarigeni eklézsia hívta meg papjának, ahova december 5-én köszöntött be. 1758. január 11-én a fejérvári egyházkerület rendes jegyzőjévé, 1767. jún. 28–30. és júl. 1. a kézdivásárhelyi köz-zsinaton generalis jegyzővé választották.
Szobra a csernátoni Haszmann Pál Néprajzi MúzeumbanIrodalmi működése közben szőlőművelésben találta örömét és ez volt oka halálának, ugyanis kezét késsel oly erősen vágta meg, hogy a vér folyását reggeli 9 órától esti 6 óráig nem lehetett megállítani.
A Tiszta, fényes drága bíbor címlapja 
A Bod család nemesi címere (Haszmann Pál Néprajzi Múzeum, Csernáton)
Irodalom: Gróf László 2004: Bod Péter nyomában Erdélyben (Bod Péter térképei). – Cartographica Hungarica 8, 2004. május, pp. 40-53 + angol nyelvű kivonat
1724-ben a nagyenyedi kollégiumba ment, ahol mások gyámolításából 1726–28-ban végezhette el alsó osztálybeli tanulmányait. 1729-ben Nagybányára hívták tanítónak, ahol április 25-től három évet töltött el. Miután pénzt és ruhát szerzett, hogy tanulását folytathassa, 1732. május 8-án ismét beiratta magát a nagyenyedi tanulók közé; itt a teológiai tudományokban a híres teológus szigeti Gyula István volt vezetője. 1733-ban Türi Mihály, a kollégium gazdatisztjének fiát tanította, amiért nála szabad asztala volt, Bethlen Kata grófnőtől pedig 30 forint évi segélypénzt kapott. 1736-ban a könyvtár gondviselője, majd 1737-ben a héber nyelv segédtanára lett. Amikor 1739-ben az iskola egyik stipendiumát segélyként elnyerte, melyhez jótevőinek adakozása is hozzájárult, a leydeni egyetemre indult és beiratkozott a teológiai kollégiumba, ahol a keleti nyelveket is tanulta 1743. július 24-ig, amikor hazájába visszatért és november 29-én Enyedre érkezett. Gróf Teleki Józsefné gr. Bethlen Kata azonnal udvari papjának hívta meg, nemsokára pártfogójához Hévízre (ma: Olthévíz) ment és ott 1743. december 29-én elkezdte szolgálatát. 1744. június 15-én a nagybaconi köz-zsinaton papi vizsgálatot tett és 17-én fölszentelték. 1746-tól fogva a hévizi eklézsiának is papja lett. 1749. november 21-én a magyarigeni eklézsia hívta meg papjának, ahova december 5-én köszöntött be. 1758. január 11-én a fejérvári egyházkerület rendes jegyzőjévé, 1767. jún. 28–30. és júl. 1. a kézdivásárhelyi köz-zsinaton generalis jegyzővé választották.
Művei
- Szentírás értelmére vezérlő magyar leksikon. Kolozsvár, 1746.
- A szent bibliának historiája. Nagyszeben, 1748.
- Szent Júdás Lebbeus apostol levelének tanításokban foglalt magyarázatja. Nagyszeben, 1749.
- Szépen fénylő és ékeskedő, de hirtelen elhervadott s porban esett korona. Kolozsvár, 1749. (Gr. Teleki Mihály felett 1745. szept. 12. mondott gyászbeszéd.)
- Szent Heortocrates, avagy a keresztyének között előforduló innepeknek és a rendes kalendáriumokban feljegyeztetett szentek rövid historiájok… magyarra fordíttatván, közönséges haszonra intéztetett egy bujdosó magyar álta. Oppenheim, 1757. (Szeben, 1761. Névtelenül.)
- Judiciaria fori ecclesiastici praxis. Cibinii, 1757. (Benkő László magyarra fordította és bővítésekkel kiadta Kolozsvártt 1833-ban.)
- Az isten vitézkedő anyaszentegyháza állapotjának és világ kezdetétől fogva a jelenvaló időig sokféle változásinak rövid historiája. (Basilea, (ma: Bázel) 1760) (Névtelenül).
- Szent Hilarius… B. P. által. (Szeben), 1760.
- Tiszta fényes drága bibor. Kolozsvár, 1762. (Gr. Bethlen Kata asszony felett mondott halotti beszéd.)
- Synopsis juris connubialis. Cibinii, 1763. (A könyv végén B. Péter két distichona van: Ad invidum. Benkő László ezt a könyvet is magyarra fordította és bővítve kiadta Kolozsvárott 1836-ban)
- Hungarus tymbaules. (Nagyenyed), 1764.
- Hungarus tymbaules continuatus. (Nagyenyed), 1766.
- Smirnai szent Polikárpus… erdélyi református püspököknek historiájok. (U. ott, 1766.)
- Magyar Athenás. (Nagy-Szeben), 1766. (485 életrajzzal. Bod. Athenását bővíteni törekedtek Pap Szathmári Mihály kolozsvári és Nagy Szerencsi István győri prédikátorok.)
- Erdélyi Féniks Tóthfalusi Kis Miklós avagy prof. Pápai P. Ferencnek a könyvnyomtatás mesterségének találásáról és folytatásáról irott versei. (Nagy-Enyed), 1767.
- Francisci Paris-Papai m. d. Dictionarium latino-hungaricum et hungarico-latino-germanicum, proverbiis selectioribus interspersis. Cibinii, 1767. (Megjegyzésekkel és a német részszel megtoldva.)
- Historia unitariorum in Transilvania. Lvgd. Batavorum, 1776.
- Beszélgetés Isák és Bethuel leánya Rebeka között házasságra alkalmatosságával. Pest, év n.
- Megujított egyházi törvénykeztető. Ford. Benkő László. Kolozsvár, 1833. (Consistorialia, seu Constitutiones et determinationes consistoriales in generalibus synodis provincialibus inde ab anno 1599 ad praesens usque tempus pro re nata factae cz. 1763-ban irt munkájának magyar ford.)
- Historia Hungarorum ecclesiastica. Edidit L. W. E. Rauwenhoff adjuvante Car. Szalay. Lvgd. Batav., 1888–90. Három kötet. (Ism. Prot. Egyh. és Iskolai Lap 1885. 35., 1886. 1. sz. Szabad Egyház 1889.)
- Kősziklán épült ház ostroma. Kocsi Csergő Bálint latin munkája után ford. 1738-ban Lampe (Ember Pál) Historia ecclesiae reformatae in Hungaria et Transilvania cz. művéből. Sajtó alá rendezte bevezetéssel és jegyzetekkel Szilágyi Sándor. Lipcse, 1866.
Magyar nyelvű térképei
Az Isten vitézkedő anyaszentegyháza állapotjának és világ kezdetétől fogva a jelenvaló időig sokféle változásinak rövid historiája ,melly az Isten magyar népének hasznára egyben szedegetetett, és a dolgok nagyobb meg világosíttatásáért, á világ négy fő mappáival ki adatatott. Basileában Im-Hof Rodolf János által, MDCCIX. E munka mellékletei Európa, Ázsia, Amerika és Afrika térképeit tartalmazzák. Rajzaik vélhetően M. Suetter térképlapjainak egyszerűsített, a kor térképmetszőinek teljesítményeitől messze elmaradó másolatai. Törekvése volt a munkának ugyanakkor a magyarított földrajzi nevek alkalmazása. E tekintetben teljes szemléletváltozást, a magyar nyelvű földrajzi nevek használatát vezette be a magyar kartográfiába. Előfutára az 1804-ben, Debrecenben kiadott Budai Ézsaiás: Oskolai magyar új átlás c. korszakos munkának.Irodalom: Gróf László 2004: Bod Péter nyomában Erdélyben (Bod Péter térképei). – Cartographica Hungarica 8, 2004. május, pp. 40-53 + angol nyelvű kivonat
Kéziratban maradt munkái
- Narratio de vita Petri Bod ab ipsomet instituta. (Eredeti önéletirási napló az erdélyi múzeum birtokában)
- Bod Péter házi diarium 1750–69-ig. (Eredeti az erd. múz.)
- Magyar uj Testamentum (erről önéletirásában van emlékezés)
- De origine et antiquitatibus Siculerum
- De origine Valachorum
- Szent Vincentius, vagy Martyrologia
- Noctes Hévizienses seu monumenta quadam ad historiam ecclesiasticam et civilem pertinentia
- Vesperae Hévizienses
- Antiquitates Hungaricae
- Aulus Gellius Transilvanicus (a marosvásárhelyi Teleki-könyvtárban)
- Chartophylax, seu collectio monumentorum quorundam
- Gellius Molnarianus, seu vita et facta Alberti Molnár
- Etymologicon Hungaricum
- Tymbaules denuo continuatus
- Bibliotheca seu notitia auctorum rerum hungaricarum
- Lexicon glossarium
- Magyar Könyvesház (Bibliotheca Hungarica)
- Históriára utat mutató magyar lecsicon
- Közdolgokról való elmélkedés
- Rediviva Eliae Veresmarty memoria.
- Levele Rádai Gedeonhoz, Magyarigen, 1756. szept. 20. (melyben a magyar tudós társaság fölállításának szükségét első ízben említi föl).
Fekvése
Kőhalomtól 8 km-re délkeletre, az E60-as főút mentén, az Olt bal partján fekszik.Nevének eredete
Magyar és német nevét a keleti végében feltörő, télen-nyáron egyformán 12 °C hőmérsékletű forrásról kapta. A román név a magyarból való. 1235-ben Aqua Calida, 1522-ben Warembach, 1606-ban Hévíz néven említették.Története
Az olthidegkúti cementgyár megnyitása után tömbházak épültek és munkások költöztek be.
Lakossága
1850-ben 935 lakosából 749 magyar, 121 román, 35 zsidó és 17 cigány nemzetiségű, 411 unitárius, 333 református, 136 ortodox, 35 zsidó és 16 római katolikus vallású volt.1910-ben 1439 lakosából 1310 volt magyar, 110 román és 19 német (jiddis) anyanyelvű, 683 unitárius, 466 református, 118 ortodox, 81 római katolikus és 76 zsidó vallású.
2002-ben 2228-an lakták, ebből 1102 román, 1086 magyar és 32 cigány nemzetiségű, felekezet szerint 1122 ortodox, 504 unitárius, 417 református és 136 római katolikus.
Látnivalók
- A sokszögű alaprajzú, kéttornyú, reneszánsz stílusú Haller–Kálnoky kastély (16. század) a hagyomány szerint az egykori kolostor romjaira épült. A kastély szolgált Bethlen Kata lakhelyéül. Mellette a hatszögű keleti bástya maradványai. Körülötte park.
- A Guthman–Valenta kastély 1553-ban épült, a 18. században átalakították.
- Haller-udvarház (16–19. század), benne ma iskola működik. Eredetileg hozzátartozott a római katolikus kápolna is.
- Unitárius templom (15. század).
- Református templom (épült 1749-ben), különálló harangtoronnyal. Első lelkésze Bod Péter volt.
- Unitárius templom, temető
Híres emberek
- Felváltva itt és Fogarason élt 1722 és 1757 között Bethlen Kata emlékíró. Itt írta híres önéletrajzát is (Életének maga által való rövid leírása).
- 1746 és 1749 között a Bethlen Kata által alapított református egyház papja volt Bod Péter történetíró.
- Itt született 1912-ben Balássy Gyula fafaragó.
- Itt született 1950-ben Katz András, Izraelben élő képzőművész.
- Itt született 1956-ban Meister Éva, Magyarországon élő színművész.
szerda, április 14, 2010
csütörtök, január 07, 2010
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)