Az ő ismerősei pedig mind, és az asszonyok, a kik Galileából követék őt, távol állának, nézvén ezeket. És ímé egy ember, kinek József vala neve, tanácsbeli, jó és igaz férfiú, Ki nem vala részes azoknak tanácsában és cselekedetében, Arimathiából, a zsidók városából való, ki maga is várja vala az Istennek országát; Ez oda menvén Pilátushoz, elkéré a Jézus testét.És levévén azt, begöngyölé azt gyolcsba, és helyhezteté azt egy sziklába vágott sírboltba, melyben még senki sem feküdt. És az a nap péntek vala, és szombat virrada rá. Az őt követő asszonyok is pedig, kik vele Galileából jöttek, megnézék a sírt, és hogy miképen helyeztetett el az ő teste. Visszatérvén pedig, készítének fűszerszámokat és keneteket. És szombaton nyugovának a parancsolat szerint.

Lukács evangéliuma 23,49-57

Jézus halála után a bátrabbak elvégezték, amit tenni lehetett: „elkérték Jézus testét”, „gyolcsba göngyölték”, „sziklába vágott sírboltba helyezték”, „főszerszámokat és keneteket készítettek”.  A többiek nézőként, vagy házaikba visszahúzódva várták a fejleményeket. Ha vártak egyáltalán valamit… Vagy csak féltek és mondogatták csalódottan: „Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani Izráelt” (Lk.24,21) És következik az ünnep, a szombat, a zsidók számára megparancsolt nyugalom napja. Lehet így ünnepelni? Csalódottságban, tehetetlenségben megszentelni az Úr napját? A kezek leállnak, de pörög tovább a gondolat: Mi lesz velünk? Mi lesz Jézussal? Nem véletlenül kapták parancsban a nyugalom napjának a megszentelését. Tudja a Gazda, hogy nagy a szükség rá. Nem a kikapcsolódás napja, hanem a buzgó tevékenység után (megtenni, ami megtehető) a bekapcsolódás alkalma abba, amit az Úr cselekszik, cselekedni fog.

Katonai parancsra „nyugszunk” hetek óta. Kényszernyugalmunk nyugtalansággal, félelemmel tele. Vannak „távol állók”, akik tehetetlenül nézik a történéseket. Vannak akik teszik azt, amit lehet még tenni. Az államilag, katonai parancsra kiadott nyugtalanságunkba szól bele a Nagyszombatról feljegyzett egyetlen mondat: „szombaton nyugovának a parancsolat szerint”. A világi rendeletbe beleszól Isten igéje. Elrendeli a nyugalmat a nyugtalanságban, a buzgó tevékenységben. Szerinte való nyugalmat a nyugtalanságban. Várakozást arra, amit Ő tenni készül. Gyógyulást várunk, a járvány megszűnését. Hisszük azt is megadhatja.  S még annál sokkal többet készített húsvét hajnalára: az üres sírt, az angyali szózatot, Isten szavát, amely értelmessé teszi számunkra az üres sír tényét. Nincs itt, hanem feltámadott…

 Katonailag megparancsolt nyugalmunkba engedjük beleszólni Isten igazi békességet hozó szavát: „engedvén, hogy az Úr végezze bennem Szentlelke által a maga munkáját és így az örökkévaló ünnepet már e földi életben elkezdjem.” (Heidelbergi Káté, 103, felelet)

 Az idei húsvét ünnepre is érvényes az, hogy Jézus másféle nyugalmat, békességet akar nekünk ajándékozni: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” Jn,14,27  

Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet.

Lukács evangéliuma 23,46

Uram!

Ezt a földet válasz nélkül maradt kérdéssel hagytad el. Kérdésed elhangzása után néma csönd maradt. Ezzel az utolsó fohászoddal már abba a világba léptél, amelyben minden kérdésre van válasz.

Uram!

Az örök válaszok világát – a mennyországot- sohasem színeztem ki. Mások előtt sem, ha velük hitemről beszéltem. Magam előtt sem, ha csöndesen elmélkedtem. Nem tettem, mert hiszen soha nem láttam a mennyet, s ezért leírni sem tudom. Mindig megelégedtem azokkal a hasonlatokkal, amelyekben Te oly végtelenül egyszerűen, de olyan utolérhetetlen melegséggel szóltál a mennyről. Atyai háznak mondottad. Ez az egy tehát az, amit bizonyossággal tudok róla. Amíg itt a földön tart még az utam, bizonyára a megfejthetetlen rejtélyek tömegével lesz még dolgom. Bár végeznék el ezek Istentől kapott rendeltetésüket, és növelnék hitemet! Utolsó földi órámban pedig add az én ajkamra is ezt a fohászt, melyre keresztfád alatt tanítottál meg: „Atyám! A Te kezedbe teszem le a lelkemet!”

(Ordass Lajos, Útravaló, Harmat kiadó, 2008, 110,o.)

¹⁹És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, és e szavakkal adta nekik: Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! 

²⁰Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.

Lukács evangéliuma 22,19-20

Victor János

„Tiérettetek”

Keveset beszélt Jézus az Ő haláláról, máskor is, az utolsó estén is. De milyen sokat, milyen eleget mond az a néhány szó, amellyel a kenyér és a bor sákrámentumát elrendeli! „Tiérettetek!” – ebben mutatja fel halálának titkát. Nem az ellenségeitől elszenvedett kényszerűség az, hanem a benne hívőkért hozott áldozat. És így azokat, akik Őbenne hisznek, nem gyászos veszteség éri az Ő halálával, hanem a legnagyobb jótétemény származik rájuk belőle. Lelkük örökre szóló tápláltatásának forrásai nyílnak meg általa és belőle megelégítést nyer minden éhségük és szomjúságuk.

És milyen jó, hogy egyszerű, rövid szavaihoz hozzáfűzte Jézus azokat az egyszerű, de kimondhatatlanul gazdag jeleket is, amelyekben mindig újra megjelenik előttünk az Ő halálának titka! Valahányszor magunkhoz vesszük azt a kenyeret és bort, amelyet Ő evégre rendelt, milyen élesen belevésődik  a tudatunkba az Ő szava: „Tiérettetek!” És ettől hogy elmúlik bűnös szívünknek minden félelme és milyen új erő járja át a lelkünket! Ha Ő „érettünk” latbaveti életének odaáldozását, ki vagy mi lehetne akkor ellenünk, akár Isten ítélőszéke előtt, akár földi harcaink során?

Akikért Ő ilyen árat fizetett, azok nem élhetnek már magukért, csak Őérette!

Júdás elárulja Jézust – Lk. 22,1-6

¹Közeledett már a kovásztalan kenyerek ünnepe, amelyet páskának neveztek. ²A főpapok és az írástudók keresték a módját, hogyan öljék meg Jézust. Féltek ugyanis a néptől.
³A Sátán pedig bement Júdásba, akit Iskáriótesnek neveztek, és egyike volt a tizenkettőnek. ⁴Elment, és megbeszélte a főpapokkal és a templomőrség vezetőivel, hogyan adja őt a kezükre. ⁵Azok megörültek, és megígérték, hogy pénzt adnak neki. ⁶Ő elfogadta az egyezséget, és kedvező alkalmat keresett arra, hogy a kezükre adhassa őt, amikor nincs jelen a sokaság.

Victor János

Az áruló tanítvány

Azoknak a bűne mellé, akik Jézus életére törtek, oda kellett szegődnie egy áruló tanítvány bűnének is, hogy rátehessék a kezüket. Jézus saját híveinek a táborában találtak az Ő ellenségei olyan szövetségestársat, aki által sikeresen véghezvihették tervüket. Júdás bűne örök figyelmeztetés: ne féltsék Jézus hívei az Ő ügyét sohase külső ellenségtől, amíg ők maguk nem játszanak annak kezére!

Az áruló tanítvány szolgálatait örömmel fogadták el Jézus ellenségei és készek voltak azt meg is fizetni. A történek folytatásából jól tudjuk: csak addig becsülték meg, amíg szükségük volt reá, és a pénzükkel sem nyert semmit. Várhat sokféle előny és haszon Jézus híveire, ha tőle elpártolnak, de ha engednek a csábításnak, hamar rájönnek: semmi köszönet nincs az ilyen bűnös nyereségben!

Nem is található meg Júdás árulásának a teljes magyarázata a nyereség csábításában, hanem csak abban, hogy „beméne a Sátán” az ő lelkébe. Megszállott rabjává lett bűnös szándékának. Enélkül az elvakultság nélkül sem a hitvány bér, sem más jutalom el nem csábíthatta volna. Így sodorja a Sátán egészen érthetetlen cselekedetekre is az ő áldozatait. Ne adjak neki egy talpalatnyi szállóhelyet se a szívemben!

(Dr. Victor János: Lukács evangéliuma, Csendes percek sorozat, Református Sajtóosztály kiadása, Bp., 225.o)

Az Emberfia eljövetele – Lk.21,25-28

²⁵És jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön pedig a tenger zúgása és háborgása miatt kétségbeesnek a népek tanácstalanságukban. ²⁶Az emberek megdermednek a félelemtől és annak sejtésétől, ami az egész földre vár, mert az egek tartóoszlopai megrendülnek. ²⁷És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel. ²⁸Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.

A lecsüggesztett végtagok a szomorúság, reménytelenség, elengedettség jelei. Többször is bíztat bennünket Urunk, hogy ne engedjük el magunkat: „a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl” Zsid.12,12. Képesek vagyunk erre? Magunktól semmiképp. Ezért fog jól ma is a bíztatás, bátorítás. A próbatételek között ma is mutatja nekünk Istenünk az erő forrását. Ne csak a jelekre nézzünk. Aki ezt teszi az „kétségbeesik tanácstalanságában”, „megdermed a félelemtől”. Minden borzalmon és szenvedésen túl a hozzánk érkező Krisztusra, közelgő váltságunkra tekintsünk. Ez ad erőt ahhoz, hogy már itt fölemelt fővel járjunk.

Jusson eszünkbe hitvallásunk 52. kérdés felelete is:

„Miféle vigasztalásod  van abból, hogy Krisztus visszajön ítélni élőket és holtakat? Az, hogy minden háborúságomban és üldöztetésemben fölemelt fővel várom őt az égből ítélő bírámul, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott, és rólam minden kárhoztatást elvett, hogy ő mind a maga ellenségeit, mind az enyémeket örök kárhozatra veti: engem pedig minden választottjával együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához átvisz.”

Jézus bevonul Jeruzsálembe -  Lk. 19,28-44

²⁸Miután ezeket elmondta, továbbhaladt Jeruzsálem felé. ²⁹Amikor közeledett Bétfagéhoz és Betániához, az Olajfák hegyénél elküldött tanítványai közül kettőt, és ezt mondta nekik: ³⁰Menjetek a szemben fekvő faluba, és amikor beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember: oldjátok el, és vezessétek ide! ³¹Ha pedig valaki megkérdezi tőletek: Miért oldjátok el? – mondjátok ezt: Az Úrnak van szüksége rá. ³²Amikor a küldöttek elmentek, mindent úgy találtak, ahogyan megmondta nekik. ³³Miközben eloldották a szamárcsikót, gazdái ezt kérdezték tőlük: Miért oldjátok el a szamárcsikót? ³⁴Ők így feleltek: Mert az Úrnak van szüksége rá. ³⁵Azután elvezették Jézushoz a szamárcsikót, ráterítették felsőruhájukat, és felültették rá Jézust. ³⁶Amint ment tovább, az emberek az útra terítették felsőruhájukat. ³⁷Mikor pedig már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, ³⁸és ezt kiáltották: Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!
³⁹A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat! ⁴⁰De ő így válaszolt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.

⁴¹Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, ⁴²és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. ⁴³Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, ⁴⁴földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.

Farkas József:

Virágvasárnap

Valahol tragikusan elhibázták a dolgot. Hozsánnás ujjongással fogadták a szent városban, aztán cserben hagyták és a végén ellene szavaztak, halálát követelték. A főpapok, a farizeusok, írástudók lelkülete egyértelmű: féltették kiváltságaikat, uralkodó helyzetüket, féltékenyek voltak Jézus népszerűségére. Itt nincs tragédia, itt közönséges bűnök vannak. De a zarándokok seregének úttévesztése tragikus volt. Hiszen ők őszintén szerették Jézust. Virágvasárnapi ujjongásuk őszinte szívből jött. Jót akartak Jézusnak is, maguknak is. Hol rejtőzik a tragikus törés belső fészke? Bizonyos igazság van abban, hogy a főpapok manipulálták a zarándokokat. Suttogó propagandájukkal és hangos kiáltozásukkal sok egyszerű embert, vidéki zarándokot rávettek arra, hogy velük együtt követeljék: „feszítsd meg, feszítsd meg őt”. De ez még nem magyarázza meg elégségesen a tömeg tragikus tévedését és gyilkos agresszióját.

Meggyőződésünk szerint ott volt a baj, hogy a zarándokok ki akarták sajátítani maguknak Jézust. „Ne csinálj magadnak faragott képet…” Itt van a tragédia gyökere. Nemcsak fából, kőből lehet bálványt faragni. „Bibliai” gondolatokból, hívő elvárásokból sokkal veszedelmesebb bálványképet lehet alkotni, mint a holt anyagból. És ott ekkor ez történt. Rávetítették Jézusra a saját álmaikat és vágyaikat… Elvárták tőle, hogy ezeket mind egy szálig valósítsa meg. Annyira tele voltak saját örömükkel, hogy észre sem vették, hogy milyen hallgatag Jézus a hangos ünneplés közepette. Azt sem vették észre, hogy Jézus nemcsak hallgat, de könnyek is csillognak a szemében. Látszólag egy közös nagy öröm töltötte el az egész várost, valójában azonban két külön világ ment el egymás mellett anélkül, hogy érintkezett volna egymással. A tömeg ujjongott: ez a mi Jézusunk, ez a mi Szabadítónk, a mi Messiásunk. Jézus szívét pedig ez a fájdalom kínozta: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat!” (Lk.19,42).

Régi történet ez, de a benne rejtőző igazság ma is és örökké érvényes: a Jézust ünneplő sereg nem követni akarja Jézust, hanem igényeket támaszt vele szemben. „Az én hűséges Megváltóm megvéd engem, meggyógyít engem, üdvösséget szerez nekem, meghallgatja imádságaimat… Énértem jött a földre le, énértem halt meg a keresztfán…” Én, én, én, és mindig újra én. Melyik hívő csoportban engedik meg, hogy Jézus ítéletet mondjon felettük, helyreigazítsa tévedéseiket, leleplezze a kegyesség mögött rejtőzködő önzéseket, erőszakosságokat, bűnöket? Hol keresik először az Ő akaratát, Igéjét, világméretű gondolatát és csak azután a saját emberi ügyeiket és elvárásaikat?

Ahány keresztyén felekezet és csoport hivatkozik Jézusra, mind ezt vallja: Jézus a mi Krisztusunk és az ügy, amit szorgalmazunk, az Ő ügye. Nekünk van igazunk, a többiek mind tévednek. Úgy tűnik: ebben a hatalmas „ökumenikus” ünneplésben (és hangzavarban) Jézus szomorú és hallgat ma is. Mintha valahol ez a mai keresztyénség és tragikusan elhibázná a dolgot. Ma is fontosabbak az „ügyek” (persze a mi ügyünk), mint az élő Krisztus gondolata és útja. Gondolata: az ellenséget, a mi ellenségünket is átölelő szeretete. És útja: egész életének odaáldozása a kereszten a többiekért, mindenkiért. A „tömeg” - a vallásos  tömeg is- nem gondolkozik, hanem sodródik. Aki az élő Krisztust akarja megtalálni és követni, „dialektikusan” gondolkozzék és éljen: jöjjön a gyülekezetbe, ott ünnepelje Jézust, de ezt az Igét is vegye komolyan: „Ne indulj a sokaság után” (2Móz. 23,2)

Forrás: Farkas József: Több az élet, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest 1988, 212-213 o.

Szeretett testvéreim,

A mai virágvasárnapon Farkas József fentebb közölt gondolataival köszöntelek benneteket. Ma sem indulhatunk a gyülekezetbe, de magunkba szállva, otthonainkban megvizsgálhatjuk, mi a fontosabb számunkra: az Ő ügye, vagy a mi személyes igényeink.

Biztatlak benneteket, hogy együtt kövessük a Duna Tv által közvetített istentiszteletet. Imádkozzunk, hogy legyen meg az Úr akarata e mostani járványhelyzetben is. Vegye el rólunk a csapást, ha úgy látja jónak, ha pedig hordoznunk kell azt, adjon erőt, hogy hitünk, szeretetünk el ne fogyatkozzék. Ne feledjünk el könyörögni az egyedül levő testvéreinkért, a más betegségekben szenvedőkért, akik most nehezen, vagy sehogy sem tudnak orvosi ellátáshoz jutni, a gyászolókért,  a szomorkodó, kétségbeesett világért. Bárcsak mindnyájan felismernénk Jézus közelségében a „békességre vezető utat”.