Kakasy Árpád

Az imádság jelentősége a hívő ember életében (részlet)

Az imádság az Istennel való személyes beszélgetés lehetősége. A hívő keresztyén ember legtermészetesebb élettevékenysége. A mindennapi élet gondjai-bajai vagy örömei között abból a meggyőződésből él, táplálkozik, hogy „csak az Isten, Aki minden fohászunkat meghallgatja”- éspedig a könyörgést is, a kérést is és a hálaadást is. Úgy mondhatjuk, hogy a keresztyén vallás magán és közösségi imáiban imádkozó vallás- és éppen ebből kifolyólag cselekvő, élő vallás is. Isten az imádság által mindig megmondja, megmutatja, hogy mit kell tenni. Mint ahogy súlyos baj és kár származik a szülő és gyermek belső meghitt viszonyának a hiányából éppen úgy baj származik az Istentől való elhidegülésünkből. A hívő lélek szükségképpen imádkozó lélek. Az imádság a maga csodálatos erejével alakítja a hívő ember életét. Jézus imádságai, hitvallóink és napjaink kegyes, mély hitű hívei, mind mind eleven élő bizonyságok az imádság értelmet meghaladó erejéről. Szívet tisztít, megnyugtat, lecsendesíti háborgásunkat, megtisztítja bűnös gondolatainkat. Az imádkozó ember megnyugszik még a kedve ellenére való dolgokban is, ás bánatában, keserűségében is kész engedelmeskedni Isten akaratának. Mert az imádság a gondviselés teljes elfogadása és átvétele, és megnyugvás Isten minden munkájában.
Éppen úgy, amint az életben, a tudományban megvan a fejlődés, fejlődésnek kell lenni az igehirdetésben és imádságban is. Az imádság Isten előtt mindig őszinte önfeltárás. Eléje nem lehet a földi gyontatószék bűntitkoló bizonytalankodásával járulni. Mindenhatósága és mindenütt jelenvalósága leszoktat bűneink elhallgatásáról, elkezdőzéséről. Jól ismeri „amiket nem mersz elmondani”. Az imádság mélységének érzékeltetésére álljon mindig előttünk egy kegyes keresztyén püspök imádsága az egyházatyák idejéből: „add nekem, Uram, Te Magadat, mert ha mindent nekem adnál is, amit teremtettél, vágyam úgysem volna kielégítve”.
Jákób imádsága és tusája a Jálbok révénél az imádság által átalakult, új élet bizonysága. Jézusnak átváltozik arca, verejték és vércseppek gyűlnek homlokára. Mindig megrendítő az Istennel való beszélgetés. Mindig úgy érzem, hogy imádságainkban túlságosan kényelmesek vagyunk. És feladtuk, mint drága jelét az Isten előtti megalázkodásnak az imádság közben való letérdepelést. A Péternek szóló üzenet: „evezz a mélyre” vonatkozik ide is. Az imádság teljességét pedig Jézus kereszten való imádságából látjuk: „Atyám bocsáss meg nékik, mert nem tudják mit cselekszenek”. Minden imádságra, minden kérésre Isten mindig fele valamiképpen. Bármilyen nehéz is megérteni, Isten mindig javunkat munkálja imádságunk teljesítésében. Sok hívő lett hietelen azért, mert Isten válasza vagy későn érkezett (de Isten szerinti kellő időben), vagy nem kedve szerint való volt, vagy mert úgy vélte, hogy Isten nem hallgatta meg.
Hosszú időn keresztül az imádság kérdésében őspogány felfogás hatása alatt voltunk, illetve ma is nagyon sokszor az alatt vagyunk. Mert imádságainkkal az Isten megváltó szándékát , célját akarjuk megváltoztatni. Éppen úgy, mint a pogány áldozatok áldozói, vagy éppen Isten haragjának megcsendesítésére jöhet az engesztelő áldozat- ma az imádság- , s aztán újra elülről lehet kezdeni mindent. Az imádság kérdésének talán éppen itt van a fordulópontja. E tanítás megtérése, helyes értelmezése megnyithatja szemeinket- ha pedig nem tudják megérteni Isten kijelentésének- Jézus életének világos tanítását, még ezután is sokáig sötétségben járunk.
Összefoglalva az eddig elmondottakat, az Írás bizonysága és hittapasztalatunkból szerint a diadalmas imádságnak az emberi élet számára az alábbi kellékei vannak:
Hittel történjék és határozott célért, nem ami eszünkbe jut – nem közönyösen. Kitartó vággyal, bízva várva, hogy megadja Isten a szív őszinte kérését. Meglankadás, visszaesés nem legyen. Egyezzen meg Isten akaratával: sok imádság nem egyéb kegyes szólamokba öltöztett Isten-kísértésnél (bosszúvágy stb.).
A Szentlélektől indítva, Jézus neve által mondjuk el imánkat. Minden imádság a meghallgatás reménységét az Úr Jézus neve által bírja. Nem hosszasan, de sokszor kell imádkozni.
Ha végig gondoljuk saját imádságaink közeli múltját, milyen sok fogyatékosságot találunk bennünk. Pedig éppen olyan fontos ez a kérdés, mint az igehirdetés. Ott Isten szavát kell tisztán, elegyítés nélkül hirdetni, itt pedig az emberi szót, a magán és közösségi kérést kell Isten meghallgatására méltóvá tenni. Tudjuk, hogy ez nem a mi fáradozásunk eredménye, hanem Jézus közbenjár és ő megigazítja kérésünket.
( Kakasy Árpád egyházközségünk lelkipásztora volt 1953-1968 között.
Az írás amelyből a fenti részlet származik megjelent a Református Szemle 1958/4 számában, 121-123.oldalon)

Jézus „ programbeszéde”

„ Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak: és mit akarok, ha az immár meggerjedett? De keresztséggel kell nékem megkereszteltetnem; és mely igen szorongattatom, míglen az elvégeztetik. Gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom néktek; sőt inkább meghasonlást. Mert mostantól fogva öten lesznek egy házban, akik meghasonlanak, három kettő ellen, és kettő három ellen. Meghasonlik az atya a fiú ellen, és a fiú az atya ellen; és az anya a leány ellen, és a leány az anya ellen; napa a menye ellen, és a menye a napa ellen.”
Lukács evangéliuma 12,49-53

“Jézus a mi békességünk, azért jött le hozzánk, hogy a bűn sötétségéből felragyogjon orcánk” szólal meg bennem a vallásórán tanult ének. A tanítványok szívében és fülében akik akkor Jézus szavait hallgatták ott csenget a kicsit korábban meghallott parancs: “Valamely házba bementek, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! És ha lesz ott valaki békességnek fia, a ti békességtek azon marad; ha nem, ti reátok tér vissza.” Lk.10,5-6 A Lk. 12,49-53 versekben Jézus tűzről, meghasonlásolásról- a párhuzmos bibliai helyen pedig (Mt.10,34) fegyverről is beszél. Békesség vagy meghasonlás? Békesség vagy fegyver? Békesség vagy tűz? Mintha választani kellene: vagy az egyik, vagy a másik. Pedig más itt a cél, más az út. Értelmünket meghaladó, bölcselkedésünket aláásó krisztusi gondolat: előbb a tűz, a meghasonlás, a fegyver egy olyan békesség érdekében, amelyről maga Jézus mondja: “az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja.” Előbb nyugtalanít azért, hogy a nyugtalanságból felülről jövő, mennyei békesség legyen, olyan amely “minden emberi értelmet felül halad”. Azok kapják ezt a csodálatos békességet, akik felvállalják az evangélium legtöbbször kényelmetlen igazságát. Azok, akik hajlandóak szívüket kitárva hagyni, hogy az Ige nyugatalanítsa őket. A maguk megszokott életrendjében megkövült írástudókat Jézus szombatnapi gyógyítása lebotránkoztatja. Elképzelhetetlen! Fölháborító! Fontosabb legyen valami mint a törvény? Vagy még inkább a törvénynek az a magyarázata, amelyet mi tartunk jónak? Nyugtalanít-e minket, hogy közösségünk olyan megkövült rend alapján akar élni, amelyben a legtöbben úgy gondolják, hogy a rokonságon kívüli, a jövevény vagy éppen szükséget szenvedő embertárs fele nem az ő dolguk elindulni? Milyen nyugtalanul kalapálhatott Dávid király szíve, amikor Nátán próféta példázatát hallgatva felháborodottan mondta ki: “halálnak fia az az ember, aki azt cselekdte”. 2 Sám.12,5 És mennyire megdöbbenhetett amikor azt kellett hallania: “Te vagy az az ember”. 7.v. Akinek szívében legalább egyszer úgy gerjedt tűz Szentlélek ereje által, hogy Isten szavát hallva felismerte: “Én vagyok az az ember”, az először összezavarodott, addigi megszokott életének békességét elvesztette. Talált azonban valami mást: a megvallott bűnre bocsánatot. A bocsánatban pedig békességet és megújult szívet. Dávid énekli boldogan: “Míg elhallgatám (vétkeimet), megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. (…) és te elvetted rólam bűneimnek terhét.” Zsolt.31,3.5 Aki ilyen közel kerül a “tűzhöz” az előbb vagy utóbb meghallja a Krisztus által kiküldött tanítványok alázatos, könyörgő szavát is: “ mintha Isten kérne miáltalunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel” 2Kor.5,20 Az ilyen többé nem lehet “langymeleg” Jel.3,16 Ő már tudja, hogy Jézus mellett a helye, mert tőle kapja mindazt, ami a “program” teljesítéséhez szükséges: “tűzben megpróbált aranyat”, “fehér ruhákat” és “szemgyógyító írt” Jel.3,18. Tőle vár mindent és neki adja át életét annak árán is, hogy ez nem mindig kényelmes és nem mindig kellemes. “Sok keresztje van, de ez az én utam, mert hozzád visz, Uram, mindig feléd.” csendül szívünkben újra az ének. Szívből szóljon!