Ki védi meg az alsórákosi magyarokat?
-+
Értékeiről is híres a falu
2010 augusztusában hívott meg a Brassó megyei település lelkészének. Itt szembesültem azzal a szomorú ténnyel, hogy a falura, a szó szoros értelmében, rátelepedtek a cigányok.
Jelenleg kb. 1500-an élősködnek itt, nem dolgoznak, lopnak, rabolnak, a házakba betörnek. A lakosság tehetetlen, a rendőrség beszámíthatatlan, az önkormányzat szavazati erőt lát bennük. Az emberek az egyháztól várnak segítséget, de sajnos, nincs jogi lehetőségünk nagyot lépni.
Mégis: mit lehet tenni? Egy hete fényes nappal betörtek a parókiára is. Az anyagi kár jelentéktelen, kb 150 lej, de van négy kiskorú gyerekem, egyévestől nyolcévesig. Még mindig nem sikerült feldolgozni, hogy mi lett volna, ha egyikük szembemegy a börtönviselt tolvajjal?
De nem csak rólam van szó. Sajnos, napirenden a betörés, rablás, lopás, verés, fosztogatás, és már kevés az a család, mely valamilyen szinten nem szembesült ezzel a kérdéssel. Sajnos, ez magyarokat tönkre tenni akaró törekvés. Nem elszigetelt esetről van szó, Székelyföld ezzel küzd eredménytelenül már évek óta. A Brassó megyében legnagyobb magyar település lakossága nem akar arra gondolni, hogy gyengíteni, tönkretenni akarják. Nem akarjuk hinni, hogy az ország képtelen megvédeni adófizető polgárait az állami segélyeket zsaroló sehonnai bitangoktól.
Nem jelentéseket szeretnék írogatni, vasárnap közgyűlést tartunk, hogy megtanácskozzuk a lehetőségeinket. A közelmúltban (nem az én lelkészségem alatt) történtek próbálkozások, úgy tudom, még a belügyminisztérium asztalára is került egyfajta memorandum. Aztán ennyi. Vasárnap az istentisztelet keretében meghívott az egész falu lakossága: reformátusok, unitáriusok, ortodoxok, katolikusok, evangélikusok, a helyi önkormányzat testületileg, az iskola vezetősége és a helyi rendőrség, és közösen akarunk megfogalmazni egy segélykiáltást: ne tegyenek minket tönkre.
A temetőkben a sírokat körülvevő vaskerítéseket is letörték már. A vaskerítéseket, kapukat elhordták az ócskavasashoz, a bánya épületeit úgy elpucolták, mintha soha nem lettek volna. És a lakosság ki van szolgáltatva. Oda törnek be, ahol még van majorság, háziállat, bor, értékesebb háztartási eszköz vagy bármi más, amiből pénzre lehet szert tenni.
Ha valaki tetten ér egy betörőt, azzal szembesül, hogy eltussolják ügyét, már senki nem tesz feljelentést, mert nincs értelme. Sőt, sokszor a saját tulajdonát, magánterületét, javait, családját védelmezőt jelentik fel brutalitásért, és követelnek tőle kártérítést. A földek parlagon hevernek, senki nem látja értelmét a megmunkálásnak, ha a termés nem az övé. Az óriási erdőséget pedig úgy termelik már a "szomszédok", hogy fakitermelő cég nem tud velük versenyre kelni. Senki nem állítja meg őket, bár nyilvánvaló a lopás. Még kamerákat is felszereltek, de nem lát senki semmit.
Az iskola közveszélyes terület, ahol gyerekeinket naponta megverik, de ha ők kapnak, akkor megint jelentés van, fenyegetőzés. Ha ki is rónak egy pénzbírságot egy cigányra, nem fizet, mert nincs, miből, a büntetés elévül, és úgy marad.
Sajnos, a falu forr, ennek így nem lesz jó vége. Lelkészként a békességet hirdetem, de meddig? Sokan már nem bírják, és fizikai erőszakhoz szeretnének folyamodni. Akkor pedig beláthatatlanok lesznek a következmények. És sajnos, mi fogjuk a rövidebbet húzni...
Évekkel ezelőtt a Pro Tévé készített a helyzetről egy riportot, amikor megvertek három magyar embert, egyet pedig megöltek, és a falu elindult tisztogatni. A csendőrség egyszerűen a falu és a cigányság közé állt, és védte a falu ellenében a "románokat". A tévében az lett, hogy Alsórákoson a magyarok diszkriminálják a románokat, nap mint nap életüket veszélyeztetik a román államban, és csak a csendőrség bátor közbelépése menti meg őket a túlkapásoktól.
Hát dióhéjban ez van. A saját családom története csak megerősített abban, hogy gyülekezetemet, faluközösségemet, népemet csak így tudom megmenteni, ha hangot adunk panaszunknak, és nem az erőszakot választjuk, mert akkor valóban elveszünk.
A legújabb fejlemény: 2011. április 8-án este, habár közben folyik a csendes szervezkedés a bűnözés megállítása és a rend visszaállítása érdekében, sajnos, bizonyítékmentesen és vékonyan ellenőrizhetően, szándékos provokációként néhány cigány, mert másképpen nem minősíthetőek, ismét megvert három fiatalembert. Az egy-kettőre összecsődült emberek – mintegy ötven fő – villákkal, bunkókkal, feszítővasakkal felszerelve, még mindkét háborút megjárt szurony is akadt, elindultak ismét saját kezű törvényt tenni. Hála legyen az Úrnak, hogy sikerült addig késleltetni a felbőszült tömeget, amíg a rendfenntartó erők megérkeztek. Így is lassan kiért a tömeg a cigányrészre, de ott a már megszervezett roma bandákkal kellett szembesülnie. A nehezen beletörődő tömeg hazaoszlott, de utána lövéseket is lehetett hallani.
Akaratlanul is felmerül: kinek áll érdekében a rend- és csendvisszaállító szervezkedést megakadályozni? Mit szeretett volna a provokátor elérni? Mikor akar konkrét, határozott lépéseket tenni a karhatalom, "kinek kezében pedig azért van fegyver, hogy a vérontást megakadályozza"? Véletlen áldozat-e a polgármester fia és két sógora?
Az unió minden tagállamában vannak romák, de nem mindenhol verik meg büntetlenül a magyarokat.
A legtöbb roma putri alsórákosi emberek magánterületén áll. Házaikat törvényellenesen, engedély nélkül húzták fel, áramellátásban részesülnek, szintén megkérdőjelezhető módon. Mit lehet tenni?
Az embereknek már elegük van mindenből: az elnyomásból, a cigányok garázdálkodásaiból, az állami struccpolitikából. Most egyelőre csend van, de a cigányság bosszúra éhezik. Halálosan megfenyegették a polgármestert és családját, a falut felgyújtással fenyegetik. Sajnos, az állam által húsz év alatt bátorított lustaság és a szociális juttatások nekik kedvező rendszere most meghozta keserű gyümölcsét. Az alsórákosi ügyben a főispán úr megígérte, hogy soron kívül, azonnali hatállyal vissza kell adni a levágott szociális támogatást, de a kanalasokat részesítik előnyben, a magyar cigányokat pedig kihagyják.
A szombati gyűlésen nekünk ismét, megint feladták a leckét. Nem mi vagyunk a gonosztevők. És elegünk van ebből a rendreutasításból is. Mikor lesz végre a magyar adófizető polgárnak is ugyanolyan joga a román JOGállamban, mint a romának? A román falvakat miért nem teszik tönkre cigányok betelepítésével és támogatásával? Elvették a földeket, erre építkeztek, most még újabb földet ajánlottunk fel nekik önként, senki által nem kényszerítve, prefektusi sugallatra, hogy dolgozzanak – ki tűnik győztesnek? Megoldás lesz-e valaha? A prefektusi kitanult roma alkalmazott vadiúj autóval jött, és arra bátorítja a fajtáját, hogyan jelentse fel a magyarokat, mert megtámadták őket. Miért nem szólnak a hatósági jelentések arról, hogy amire kiértek a magyarok, már egy jól megszervezett, felfegyverzett, több szekér követ készenlétbe helyezett csapattal találta szembe magát? Miért nem ellenőrzik le a helyi rendőrparancsnok helyzetjelentését az incidens elejéről, amikor azt vallotta a csendőrségnek, hogy itt nincs nagy baj, csupán tíz részeg ember rendetlenkedik, a csendőrséget konkrétan az ispánság küldette ki? Miért kell bűnözőnek lenni, mert érdekeinket, családjainkat, tulajdonainkat védjük, legalábbis megpróbáljuk, törvényes keretek között?
BARÁT ISTVÁN, Alsórákos
forrás: Háromszék, 3szek.ro
csütörtök, április 28, 2011
Bethlen Kata, Önéletírása (folytatás)
Ezekben az esztendőkben sok terhes és nehéz nyavalyákon mentem által, úgyhogy sokszor voltam a halál kapujában, fennjárólag hordozható nyavalyák nélkül pedig egyszer sem voltam. De minden nyavalyámat és terhemet megközelítette nékem a házamban való csendességem, mert az én urammal csendes és igen kedves jó életem volt. Ennek felette az Istennek áldása is házunkon nagy volt, úgyhogy dicsekedhettem az én Istenem dicsőségére azzal, hogy semmiben nemhogy fogyatkozást, de még kevés szükséget sem szenvedtem: amennyiben lehetett, mindenekkel békességben kívántam élni: megszűkült felebarátaimat segélteni. Akikkel pedig én kívántam jól tenni, az én uram abban soha akadályt nem tett, nem is bánta. Maga is igen barátságos ember volt, barátsága minden színmutatás nélkül való; mások dolgára nem vigyázott, a magáéhoz hozzá látott, mivel ez országban igen híres, jó gazda is volt. Senkiét nem kívánta, a magáét nem hagyta: egyszóval jólelkű, vallását igazán szerető, jó hazafia volt. Mindezek énhozzám az én Istenemnek méltatlan szolgálójához nagy áldásai, megköszönhetetlen jótéteményei voltanak; mert én ezekre érdemes nem voltam. A te nevedé légyen hát én Istenem, a te nevedé mindezekért a dicsőség, mindörökké.
95
Még kicsiny korokban édes gyermekeimet kezdettem taníttatni, remélvén, hogy az Isten azokban nékem állandó házat épített, igen nagy gyönyörűségem volt bennek, midőn annyira nevelhettem, hogy tanulásokat is láthatnám: kivált Zsigmond volt szívemnek kiváltképpen való öröme, akit az Isten testi külső szépsége mellett ideje felett való bölcsességgel is és engedelmességgel felruházott volt. Valakik látták, mindenek előtt kedvessége volt; azt is jövendölték iránta, hogy nem fogom felnevekedését megérni; mert akiket az Isten idejek felett való bölcsességgel és kegyességgel felruház, eleve magához szokta venni, mint az idején érő gyümölcsöt hamarabb le szokták szakasztani. Aminémű szókat én igen nehezen hallottam. Az én uram is sokszor könnyes szemmel mondotta hogy ezen gyermeknek nem idejére való dolgai vagynak, fél rajta, hogy mi abban nem sokáig fogunk gyönyörködni. De én éppen arra nem hajthattam elmémet, hogy ettől való megfosztásomról gondolkodnám. Minthogy a gyermek is ép (92), erős, egészséges volt.
96
Az ő kérdezkedése gyakrabban az vallás dolgáról, vagy a felsőbb hatalmasságokról volt, úgyhogy azt csudálkozva lehetett hallgatni. Mondotta sokszor, mely nehéz néki, hogy Haller Pál egy testvér véle, s mégis nincs azonegy hitben vallásban véle. De ó, kimondhatatlan keserűség! mely engem talála 1731-ik esztendőben, kisasszony havának 9-ik napján, tizenhárom napokig tartó vérhasi nyavalya által ez én szemeimnek egész gyönyörűsége, szívemnek vidámsága, kedves Zsigmondom éntőlem elvéteték, életének éppen kilenced-fél esztendejében. Kivel is házamnak tovább való fennmaradására minden reménségem elmúlék, mert Gábrisom felette gyenge lévén, ahhoz reménség éppen nem lehetett.
97
Olyan volt ennek halála is, hogy ha magam szüntelen mellette lévén nem láttam volna, el nem hihetném. Nem is tudtam azt gondolni, hogy oly gyenge edényben az Isten oly nagy kegyelmét tette volna le. Mihelyt megbetegedett, e világról egészen elvette elméjét, s minékünk is vigasztalásul azt mondotta: Édes atyámuram! Édes asszonyomanyám! tudom, hogy ha istennek a’ tetszenék is, hogy én meggyógyuljak, azért kívánnák azt, hogy az én Istenemnek dicsőségére éljek, s végre az én Istenemnek szent színének látására általmenjek: már Istennek a’ tetszik, hogy én tovább ne éljek, hanem az Istenhez menjek, azhová kedves atyámuram is és kedves asszonyomanyám is jőnek, ott is együtt lészünk, az Istennél. Azért énérettem ne gyötrődjenek. Azzal mind a kettőnket közelebb hívott magához, és kezeinket megcsókolván, bocsánatot kért. Az én uramra nézvén, látá nagy keserűségét, s azt mondá: Atyámuramat is szánom; de mégis inkább szánom asszonyomanyámat, mert atyámuram nemsokáig él. Azzal reám fordítván szemeit, így szóla: Édes asszonyomanyám! az Úristen minden könyvhullatásit kedves asszonyomanyámnak szedje a maga tömlőjébe, és mikor az emberi reménség megszűnik, akkor csudálatosan vigasztalja meg. Azután mondá: Én felettem prédikációt arról tégyenek: az Úristen az én világosságom s idvességem, s hát kitől féljek? mert ha szintén egyfelől ezer ördög, másfelől tízezer állana is, mégsem félnék, mert engemet az én Jézusom megváltott, és én övé vagyok, azért jövel hamar, édes Jézus, énhozzám. Ehhez hasonló szavai igen sokak voltanak, de nem célom, hogy ide mindeneket felírjak. A papot úgy kívánta, hogy szüntelen mellette légyen, és imádkoztassa.
98
Vala egy német inasa is, pápista vallású, minthogy immár németül is tanult volt annyira, hogy derekasan beszélett, ez mellé állván az ágyának mondja: hogy Isten gyógyítsa meg. Arra azt feleli: Hallod-é, én nem félek a haláltól, úgy mint te, mert én tudom, hogy mihelyt meghalok, az én lelkem mindjárt vitetik az Isten színe eleibe. De a te vallásod szerént te félhetsz, mert még a te lelkedet a purgatóriumba küldik. Másképpen attól ne félj, mert az nincsen, hanem félj a pokoltól.
99
Már ezt meg lehet minden keresztyén atyai és anyai szívet viselőnek gondolni, mely nagy bánat és keserűség légyen embernek ily jeles gyermekitől megfosztatni. Mi is hogy inkább keserves bánatunkat enyhíthessük, nemsokára Kercesórán eltemettük házunknak egész gyönyörűségét.
100
Ezzel keserves bánatunknak nem lőn vége; mert nemsokára Klárám elsőbben, és harmadnapra utána Gáborom megbetegszik Sorostélyon himlőben, kik is ugyanazon 1731. esztendőben, Szent Mihály havának 17. napján mindketten elhalának. Gáborom ebéd előtt kilenc és tíz óra között, életének hetedik esztendejében. Klárám délutáni három és négy óra között, életének második esztendejében. Akárki légy, aki ezt szemléled, csudálva mondhatod: ó, Istennek nagy ereje, ki a nagy erőtlenségben mutatja ki magát, mert ezt a szörnyű kísértetet nem emberi, hanem az isteni erő győzte meg énbennem. A te kegyelmed volt az én fájdalmas szívemnek megerősítő balzsamomja, édes atyám!
101
Az én uramnak is egészsége bomlani kezde, és bokros keserűségei miatt szemlátomást fogyni: a vízkórság száraz betegséggel együtt reá esék, ki mellett minden rendes külső eszközökkel való élést, minthogy Isten jó módot adott volt is benne, véghezvittem: de nem tetszett Istennek megszentelni az eszközöket.
102
Az én uram is halála előtt minden dolgokról levévén elméjét, szüntelen az Istenhez való készülettel töltötte idejét. Engemet is pedig mindenben kívánt készíteni terhes kísérteteimnek elviselésére: sok dolgokat, mint okos ember, előre ellátván, mi fog következni, megmondotta, hogy ha úgy talál lenni, mitévő legyek. Testamentum tételében is, amiben az ország törvényével megegyezhetett, mindenekben kívánt jó rendben hagyni.
103
Minthogy pedig akkor Fejérvár megyének főispánja volt, az utolsó gyűlésen megmondotta, hogy többször nagygyűlést nem gyűjtet; azért mindenekben számot vétetett, akikkel illett, és minden dolgokat írásban tévén, nékem úgy adta kezemben, a vicétisztek jelenlétekben, ezt mondván: ezt tedd el, mert azt tudom, hogy senkinek semmijét el nem vettem, és szántszándékkal senkinek nem vétettem; de ez a háládatlan világ olyan, hogy akinek legtöbbet szolgál az ember, a’ fizet rosszabbul; az én holtom után is lehet olyan, hogy kíván engemet megmocskolni és tégedet megkárosítani; azért abból eligazíthatod, ha bajod lészen. A vicétiszteknek pedig monda, bizony kegyelmeteket az Isten megveri, ha holtom után reám valamit fog, és a feleségemet megszomorítja. Melyre mindnyájon ígérék magokat, hogy nem cselekszik; de afelől megcselekedték; de én mindazokra meg tudtam felelni. Mert engemet olyanformán készített kísérteteimre és sérelmes özvegyi életemre, mint aki házától kevés időre eltávozik, és rendelést tészen a háza népének, mit cselekedjék.
104
Már én mindezeket mindennap nagy keserűséggel szemléltem: végre gyermekeim iránt való keserűségemet örömmel félretettem volna, csak az én uramnak életét nyerhettem volna meg; de az Istennek a’ sem tetszett; hanem fennjáró sínlődése után ötödnapi fekvése közt igen szép készülettel, mindvégig való szólással, énmellőlem elvevé, ki nem írható keserűségemre, Szebenben, 1732. esztendőben, Szent András havának első napján, és engemet az én Istenem úgy hagya, mint a megszedett szőlőben való kunyhót egyedül. Ó, drága kegyelem! mely erőt adtál énnékem az én súlyos keresztimnek elviselésekre; lakozzál ezután is énbennem, mind utolsó pihenésemig.
105
Már férjemtől és gyermekimtől így megfosztván, e gonosz világ azzal meg nem elégedett: hanem az én uram famíliája, mely is énhozzám eddig nagy szeretettel mutatta magát mindenkor, látván mindentől való megfosztatásomat, mintha én azzal gonosztévő lettem volna, hogy a Náomiból az Isten Márává tett, szívét egészen megfordítá énellenem, s mindnyájan ellenségemmé lőnek. Kedves férjemnek egyetlenegy leánya is, tekintetes Toldi Ádámné asszonyom, kinek halála előtt négy vagy öt órával kezeit megfogván, azt mondá: édes leányom, mindenben jó atyád voltam, a feleségem is semmiben néked kárt nem kívánt tenni: azért te is meg ne szomorítsd: mert soha az Isten büntetlen nem hagyja. De ez eszébe nem jutván, amennyire ereje lehetett a megszomorításra, elkezdette még aznapon, amelyen a temetés volt, véghezvitte.
106
Temettettem el idvezült édes jó férjemet Kercesórán, 1733. esztendőben, Boldogasszony havának 18. napján. Másnap mindjárt az atyafiai admoneáltattak, hogy az én uramnak testámentomához semmiben magamat ne tartsam, hanem tudjam meg, hogy mindenben, valamiket az én uram nékem hagyott, csak negyedes lészek. Jóllehet, az én uram testámentoma, mind az Isten, s mind a haza törvényével igen megegyező volt. Minthogy esztendeig erőszakoson semmit velem nem cselekedhettenek, szóval amit lehetett, kesergetésemre véghezvittenek, kivált Teleki Ádám uram, aki is sokakat mondott az én megbecstelenítésemre tartozókat; de eziránt ez nékem vigasztalásomra szolgált; hogy senki el nem hitte.
107
Közelítvén az én uram halálának esztendeje, egy úriember, (kinek Isten maradékjával is cselekdjék irgalmasságot jó tanácsáért) azt izeni nékem, hogy a keserűséget tégyem félre, és menjek bé Szebenbe, cselekedjem a magam dolgában, amit cselekszem; mert ha esztendő bételik, olyan becstelenséget ejtenek rajtam, aminémű még ebben a hazában ily rendű özvegyen nem esett.
108
Én is vévén észre a dolgot, Szebenbe bémentem kedves testvér atyámfiával, Bethlen Imre urammal, ki is gyámoltalan özvegységemben minden terhes bajaimban mindvégig mellettem fáradozott, nem gondolván semmit ok nélkül való sok megbecsteleníttetésével, énmellettem igaz, ritka példájú atyafiságát igen nagymértékben megmutatta; mely hozzám való jó lélekből származott igaz indulatjáért, sok fáradságiért, az én Istenem testben s lélekben áldja meg, s kedveseihez is mutassa meg a szükségnek idején atyai szerelmét. Mind őkegyelme, s mind mások, kik hozzám egyenes indulattal voltak, azt jovallották, hogy izennék én a Teleki famíliának, hogy szándékát hadd lehetne kitanulni.
109
Én is izentem B. Kemény László uramtól és Radák Ádám uramtól (aki is énhozzám igen nagy szeretettel viseltetett), kiknek gróf Teleki Sándor uram mint nagyobb atyafi ezt mondotta: Amely napon bátyánk urunknak halálának esztendeje bételik, azon napon és órán ángyunk asszonyt a dóssal megkénáltatjuk; és ha fel nem vészi, a jószágból kivetetjük: ha pedig felvészi, mindenütt a jószágot négy részre felosztván, a negyedrészt őkegyelmének kiadjuk. Holott ha én pápista lettem volna is, soha nem küldhették volna az én lelkemet nagyobb purgatóriumba, mintha az urakkal egy oszló jószágot kellett volna bírnom.
110
Irántam való ez gonosz szándékot észrevévén, nem kevéssé öregbedett súlyos keserűségemnek terhe: hogy lehessen azt megelőzni; már a gubernium is kioszlott volt; végre prókátoraim és állapotomat fájlaló jóakaróim azt adják elmémre, hogy találjam meg a kommendérozó generálist, gróf Vallist, ki is akkor, nem lévén más gubernátor, parancsolt az egész hazában, s a Fejér vármegyei főispánság is keze alatt volt. Ez az ember az én uramat igen szerette, s hozzám is oly könyörületességgel volt, idegen nemzet lévén, hogy magam nemzete is velem több jót nem cselekedett volna. Kinek is eleibe terjesztvén állapotomat, mindjárt ígérte jóakaratját, hogy megoltalmaz.
Azért amely vármegyékben jószága volt az én uramnak, mindenüvé parancsolt, hogy a vármegye tisztjei vigyázásában légyenek, és meg ne engedjék a M. Teleki famíliának, hogy a jószágba béüljenek. Emellett amely milícia közelebb volt, annak parancsolatot adott, hogy ha valamelyik jószágba béülne is, onnan mindjárt kivetvén, a jószágot visszafoglalja. Gróf Teleki Ádám uramat is magához hívatván a generális, eleibe adta, minémű parancsolatot adott ki mindenfelé, légyen tudtára a famíliának. Így oltalmazott meg engem az én jó Istenem becstelenségtől és kártól az idegen nemzet által. Sokszor jutott eszembe idvezült édes uramnak utolsó szava; mert mikor éntőlem elbúcsúzott volna, azt mondá nékem: Tudom, hogy néked az én atyámfiaitól sok szenvedésed lészen, de én mostan is azon kérem az én Istenemet, hogy álljon melléd a te özvegységedben, és ne engedje, hogy kedvek szerént nyomorgathassanak. Ne is félj; mert ez az Isten, kiben te gyermekségedtől fogva bíztál, bizony el nem hágy, hanem támaszt onnét is jóakarót, aki veled jól tégyen, azhonnét meg sem gondolnád. Bé is tölt ez akkor énrajtam. Mert te, özvegyeknek sérelmeket keserülő és azoknak nyomorgattatásokat nem szenvedhető Istenem, támasztál reménségem kívül is, aki oltalmazna.
95
Még kicsiny korokban édes gyermekeimet kezdettem taníttatni, remélvén, hogy az Isten azokban nékem állandó házat épített, igen nagy gyönyörűségem volt bennek, midőn annyira nevelhettem, hogy tanulásokat is láthatnám: kivált Zsigmond volt szívemnek kiváltképpen való öröme, akit az Isten testi külső szépsége mellett ideje felett való bölcsességgel is és engedelmességgel felruházott volt. Valakik látták, mindenek előtt kedvessége volt; azt is jövendölték iránta, hogy nem fogom felnevekedését megérni; mert akiket az Isten idejek felett való bölcsességgel és kegyességgel felruház, eleve magához szokta venni, mint az idején érő gyümölcsöt hamarabb le szokták szakasztani. Aminémű szókat én igen nehezen hallottam. Az én uram is sokszor könnyes szemmel mondotta hogy ezen gyermeknek nem idejére való dolgai vagynak, fél rajta, hogy mi abban nem sokáig fogunk gyönyörködni. De én éppen arra nem hajthattam elmémet, hogy ettől való megfosztásomról gondolkodnám. Minthogy a gyermek is ép (92), erős, egészséges volt.
96
Az ő kérdezkedése gyakrabban az vallás dolgáról, vagy a felsőbb hatalmasságokról volt, úgyhogy azt csudálkozva lehetett hallgatni. Mondotta sokszor, mely nehéz néki, hogy Haller Pál egy testvér véle, s mégis nincs azonegy hitben vallásban véle. De ó, kimondhatatlan keserűség! mely engem talála 1731-ik esztendőben, kisasszony havának 9-ik napján, tizenhárom napokig tartó vérhasi nyavalya által ez én szemeimnek egész gyönyörűsége, szívemnek vidámsága, kedves Zsigmondom éntőlem elvéteték, életének éppen kilenced-fél esztendejében. Kivel is házamnak tovább való fennmaradására minden reménségem elmúlék, mert Gábrisom felette gyenge lévén, ahhoz reménség éppen nem lehetett.
97
Olyan volt ennek halála is, hogy ha magam szüntelen mellette lévén nem láttam volna, el nem hihetném. Nem is tudtam azt gondolni, hogy oly gyenge edényben az Isten oly nagy kegyelmét tette volna le. Mihelyt megbetegedett, e világról egészen elvette elméjét, s minékünk is vigasztalásul azt mondotta: Édes atyámuram! Édes asszonyomanyám! tudom, hogy ha istennek a’ tetszenék is, hogy én meggyógyuljak, azért kívánnák azt, hogy az én Istenemnek dicsőségére éljek, s végre az én Istenemnek szent színének látására általmenjek: már Istennek a’ tetszik, hogy én tovább ne éljek, hanem az Istenhez menjek, azhová kedves atyámuram is és kedves asszonyomanyám is jőnek, ott is együtt lészünk, az Istennél. Azért énérettem ne gyötrődjenek. Azzal mind a kettőnket közelebb hívott magához, és kezeinket megcsókolván, bocsánatot kért. Az én uramra nézvén, látá nagy keserűségét, s azt mondá: Atyámuramat is szánom; de mégis inkább szánom asszonyomanyámat, mert atyámuram nemsokáig él. Azzal reám fordítván szemeit, így szóla: Édes asszonyomanyám! az Úristen minden könyvhullatásit kedves asszonyomanyámnak szedje a maga tömlőjébe, és mikor az emberi reménség megszűnik, akkor csudálatosan vigasztalja meg. Azután mondá: Én felettem prédikációt arról tégyenek: az Úristen az én világosságom s idvességem, s hát kitől féljek? mert ha szintén egyfelől ezer ördög, másfelől tízezer állana is, mégsem félnék, mert engemet az én Jézusom megváltott, és én övé vagyok, azért jövel hamar, édes Jézus, énhozzám. Ehhez hasonló szavai igen sokak voltanak, de nem célom, hogy ide mindeneket felírjak. A papot úgy kívánta, hogy szüntelen mellette légyen, és imádkoztassa.
98
Vala egy német inasa is, pápista vallású, minthogy immár németül is tanult volt annyira, hogy derekasan beszélett, ez mellé állván az ágyának mondja: hogy Isten gyógyítsa meg. Arra azt feleli: Hallod-é, én nem félek a haláltól, úgy mint te, mert én tudom, hogy mihelyt meghalok, az én lelkem mindjárt vitetik az Isten színe eleibe. De a te vallásod szerént te félhetsz, mert még a te lelkedet a purgatóriumba küldik. Másképpen attól ne félj, mert az nincsen, hanem félj a pokoltól.
99
Már ezt meg lehet minden keresztyén atyai és anyai szívet viselőnek gondolni, mely nagy bánat és keserűség légyen embernek ily jeles gyermekitől megfosztatni. Mi is hogy inkább keserves bánatunkat enyhíthessük, nemsokára Kercesórán eltemettük házunknak egész gyönyörűségét.
100
Ezzel keserves bánatunknak nem lőn vége; mert nemsokára Klárám elsőbben, és harmadnapra utána Gáborom megbetegszik Sorostélyon himlőben, kik is ugyanazon 1731. esztendőben, Szent Mihály havának 17. napján mindketten elhalának. Gáborom ebéd előtt kilenc és tíz óra között, életének hetedik esztendejében. Klárám délutáni három és négy óra között, életének második esztendejében. Akárki légy, aki ezt szemléled, csudálva mondhatod: ó, Istennek nagy ereje, ki a nagy erőtlenségben mutatja ki magát, mert ezt a szörnyű kísértetet nem emberi, hanem az isteni erő győzte meg énbennem. A te kegyelmed volt az én fájdalmas szívemnek megerősítő balzsamomja, édes atyám!
101
Az én uramnak is egészsége bomlani kezde, és bokros keserűségei miatt szemlátomást fogyni: a vízkórság száraz betegséggel együtt reá esék, ki mellett minden rendes külső eszközökkel való élést, minthogy Isten jó módot adott volt is benne, véghezvittem: de nem tetszett Istennek megszentelni az eszközöket.
102
Az én uram is halála előtt minden dolgokról levévén elméjét, szüntelen az Istenhez való készülettel töltötte idejét. Engemet is pedig mindenben kívánt készíteni terhes kísérteteimnek elviselésére: sok dolgokat, mint okos ember, előre ellátván, mi fog következni, megmondotta, hogy ha úgy talál lenni, mitévő legyek. Testamentum tételében is, amiben az ország törvényével megegyezhetett, mindenekben kívánt jó rendben hagyni.
103
Minthogy pedig akkor Fejérvár megyének főispánja volt, az utolsó gyűlésen megmondotta, hogy többször nagygyűlést nem gyűjtet; azért mindenekben számot vétetett, akikkel illett, és minden dolgokat írásban tévén, nékem úgy adta kezemben, a vicétisztek jelenlétekben, ezt mondván: ezt tedd el, mert azt tudom, hogy senkinek semmijét el nem vettem, és szántszándékkal senkinek nem vétettem; de ez a háládatlan világ olyan, hogy akinek legtöbbet szolgál az ember, a’ fizet rosszabbul; az én holtom után is lehet olyan, hogy kíván engemet megmocskolni és tégedet megkárosítani; azért abból eligazíthatod, ha bajod lészen. A vicétiszteknek pedig monda, bizony kegyelmeteket az Isten megveri, ha holtom után reám valamit fog, és a feleségemet megszomorítja. Melyre mindnyájon ígérék magokat, hogy nem cselekszik; de afelől megcselekedték; de én mindazokra meg tudtam felelni. Mert engemet olyanformán készített kísérteteimre és sérelmes özvegyi életemre, mint aki házától kevés időre eltávozik, és rendelést tészen a háza népének, mit cselekedjék.
104
Már én mindezeket mindennap nagy keserűséggel szemléltem: végre gyermekeim iránt való keserűségemet örömmel félretettem volna, csak az én uramnak életét nyerhettem volna meg; de az Istennek a’ sem tetszett; hanem fennjáró sínlődése után ötödnapi fekvése közt igen szép készülettel, mindvégig való szólással, énmellőlem elvevé, ki nem írható keserűségemre, Szebenben, 1732. esztendőben, Szent András havának első napján, és engemet az én Istenem úgy hagya, mint a megszedett szőlőben való kunyhót egyedül. Ó, drága kegyelem! mely erőt adtál énnékem az én súlyos keresztimnek elviselésekre; lakozzál ezután is énbennem, mind utolsó pihenésemig.
105
Már férjemtől és gyermekimtől így megfosztván, e gonosz világ azzal meg nem elégedett: hanem az én uram famíliája, mely is énhozzám eddig nagy szeretettel mutatta magát mindenkor, látván mindentől való megfosztatásomat, mintha én azzal gonosztévő lettem volna, hogy a Náomiból az Isten Márává tett, szívét egészen megfordítá énellenem, s mindnyájan ellenségemmé lőnek. Kedves férjemnek egyetlenegy leánya is, tekintetes Toldi Ádámné asszonyom, kinek halála előtt négy vagy öt órával kezeit megfogván, azt mondá: édes leányom, mindenben jó atyád voltam, a feleségem is semmiben néked kárt nem kívánt tenni: azért te is meg ne szomorítsd: mert soha az Isten büntetlen nem hagyja. De ez eszébe nem jutván, amennyire ereje lehetett a megszomorításra, elkezdette még aznapon, amelyen a temetés volt, véghezvitte.
106
Temettettem el idvezült édes jó férjemet Kercesórán, 1733. esztendőben, Boldogasszony havának 18. napján. Másnap mindjárt az atyafiai admoneáltattak, hogy az én uramnak testámentomához semmiben magamat ne tartsam, hanem tudjam meg, hogy mindenben, valamiket az én uram nékem hagyott, csak negyedes lészek. Jóllehet, az én uram testámentoma, mind az Isten, s mind a haza törvényével igen megegyező volt. Minthogy esztendeig erőszakoson semmit velem nem cselekedhettenek, szóval amit lehetett, kesergetésemre véghezvittenek, kivált Teleki Ádám uram, aki is sokakat mondott az én megbecstelenítésemre tartozókat; de eziránt ez nékem vigasztalásomra szolgált; hogy senki el nem hitte.
107
Közelítvén az én uram halálának esztendeje, egy úriember, (kinek Isten maradékjával is cselekdjék irgalmasságot jó tanácsáért) azt izeni nékem, hogy a keserűséget tégyem félre, és menjek bé Szebenbe, cselekedjem a magam dolgában, amit cselekszem; mert ha esztendő bételik, olyan becstelenséget ejtenek rajtam, aminémű még ebben a hazában ily rendű özvegyen nem esett.
108
Én is vévén észre a dolgot, Szebenbe bémentem kedves testvér atyámfiával, Bethlen Imre urammal, ki is gyámoltalan özvegységemben minden terhes bajaimban mindvégig mellettem fáradozott, nem gondolván semmit ok nélkül való sok megbecsteleníttetésével, énmellettem igaz, ritka példájú atyafiságát igen nagymértékben megmutatta; mely hozzám való jó lélekből származott igaz indulatjáért, sok fáradságiért, az én Istenem testben s lélekben áldja meg, s kedveseihez is mutassa meg a szükségnek idején atyai szerelmét. Mind őkegyelme, s mind mások, kik hozzám egyenes indulattal voltak, azt jovallották, hogy izennék én a Teleki famíliának, hogy szándékát hadd lehetne kitanulni.
109
Én is izentem B. Kemény László uramtól és Radák Ádám uramtól (aki is énhozzám igen nagy szeretettel viseltetett), kiknek gróf Teleki Sándor uram mint nagyobb atyafi ezt mondotta: Amely napon bátyánk urunknak halálának esztendeje bételik, azon napon és órán ángyunk asszonyt a dóssal megkénáltatjuk; és ha fel nem vészi, a jószágból kivetetjük: ha pedig felvészi, mindenütt a jószágot négy részre felosztván, a negyedrészt őkegyelmének kiadjuk. Holott ha én pápista lettem volna is, soha nem küldhették volna az én lelkemet nagyobb purgatóriumba, mintha az urakkal egy oszló jószágot kellett volna bírnom.
110
Irántam való ez gonosz szándékot észrevévén, nem kevéssé öregbedett súlyos keserűségemnek terhe: hogy lehessen azt megelőzni; már a gubernium is kioszlott volt; végre prókátoraim és állapotomat fájlaló jóakaróim azt adják elmémre, hogy találjam meg a kommendérozó generálist, gróf Vallist, ki is akkor, nem lévén más gubernátor, parancsolt az egész hazában, s a Fejér vármegyei főispánság is keze alatt volt. Ez az ember az én uramat igen szerette, s hozzám is oly könyörületességgel volt, idegen nemzet lévén, hogy magam nemzete is velem több jót nem cselekedett volna. Kinek is eleibe terjesztvén állapotomat, mindjárt ígérte jóakaratját, hogy megoltalmaz.
Azért amely vármegyékben jószága volt az én uramnak, mindenüvé parancsolt, hogy a vármegye tisztjei vigyázásában légyenek, és meg ne engedjék a M. Teleki famíliának, hogy a jószágba béüljenek. Emellett amely milícia közelebb volt, annak parancsolatot adott, hogy ha valamelyik jószágba béülne is, onnan mindjárt kivetvén, a jószágot visszafoglalja. Gróf Teleki Ádám uramat is magához hívatván a generális, eleibe adta, minémű parancsolatot adott ki mindenfelé, légyen tudtára a famíliának. Így oltalmazott meg engem az én jó Istenem becstelenségtől és kártól az idegen nemzet által. Sokszor jutott eszembe idvezült édes uramnak utolsó szava; mert mikor éntőlem elbúcsúzott volna, azt mondá nékem: Tudom, hogy néked az én atyámfiaitól sok szenvedésed lészen, de én mostan is azon kérem az én Istenemet, hogy álljon melléd a te özvegységedben, és ne engedje, hogy kedvek szerént nyomorgathassanak. Ne is félj; mert ez az Isten, kiben te gyermekségedtől fogva bíztál, bizony el nem hágy, hanem támaszt onnét is jóakarót, aki veled jól tégyen, azhonnét meg sem gondolnád. Bé is tölt ez akkor énrajtam. Mert te, özvegyeknek sérelmeket keserülő és azoknak nyomorgattatásokat nem szenvedhető Istenem, támasztál reménségem kívül is, aki oltalmazna.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)