Hét napon és hét éjszakán

" És ülének vele hét napon és hét éjszakán a földön, és nem szóla egyetlen egy szót egyik sem, mert látják vala, hogy igen nagy az ő fájdalma." Jób 2,13 

Minden elismerésem Jób barátainak: hét napig bírják szó nélkül. S hét nap után sem ők kezdik a beszélgetést, hanem Jób töri meg a csendet.

 Mi tíz percet is alig bírunk ki csöndben. Különösen akkor nehéz hallgatni, ha valakinek a szenvedését látjuk. Úgy érezzük, hogy mondanunk kell valamit. Vigasztalni szeretnénk és minden "tudományunkat" bevetjük: betegséggel vagy hasonló esetekkel kapcsolatos statisztikát és tapasztalatot, a szomszéd csodálatos gyógyulását, a komámasszony helyrejött házasságát, az unokatestvér megvigasztalt özvegyéletét s mindent mindent ami csak eszünkbe jut.

Hosszú hallgatás után a barátok megszólalnak, és érveik igen komolyak, de nem sokra mennek velük. "Vajha legalább mélyen hallgatnátok, az még bölcsességetekre lenne." mondja a szenvedő. Jób 13,5

Hallgatni tanít bennünket az Ige? Igen, arra is. Jó lenne csendes részvéttel osztozni embertársaink szenvedésében, s ha már muszáj megszólalni, akkor se vigasztalni akarjunk, hanem csak közel vinni a szomorút a Vigasztalóhoz, akitől mi is, szenvedéseink idején kaptuk az enyhülést.

 "Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasságnak atyja és minden vígasztalásnak Istene; ⁴A ki megvígasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvígasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vígasztalással, a mellyel Isten vígasztal minket." 2Kor.1,3-4

Imádság: 

Köszönjük Urunk, azt a néhány erőtelen szót, amellyel szenvedő embertársaink mellett ülve Reád és vigasztalásodra tudtunk mutatni. Ámen

 

 

Maradt hírmondó!

 ¹³Egyszer, amikor Jób fiai és leányai elsőszülött testvérük házában lakomáztak, borozgattak, ¹⁴hírnök érkezett Jóbhoz, és így szólt: A marhák odakint szántottak, a szamarak pedig mellettük legelésztek. ¹⁵De a sábaiak rájuk rontottak, és elvitték őket, a legényeket pedig kardélre hányták. Csak én menekültem meg, hogy hírt adhassak neked. ¹⁶Még beszélt, amikor érkezett egy másik, és így szólt: Tűz csapott le Istentől az égből, amely megégette és elpusztította a juhokat és a legényeket. Csak én menekültem meg, hogy hírt adhassak neked. ¹⁷Még beszélt, amikor ismét érkezett valaki, és így szólt: A káldeusok három csapatban rajtaütöttek a tevéken és elvitték őket, a legényeket pedig kardélre hányták. Csak én menekültem meg, hogy hírt adhassak neked. ¹⁸Még beszélt, amikor érkezett egy másik, és így szólt: Fiaid és leányaid elsőszülött testvérük házában lakomáztak, borozgattak. ¹⁹De hirtelen erős szél támadt a puszta felől, megrendítette a ház négy sarkát, az rászakadt a fiatalokra, és meghaltak. Csak én menekültem meg, hogy hírt adhassak neked.  Jób 1,13-19

 

Gyermekkorban hallott mesék egyik fordulata csengett vissza: " Még hírmondónak sem maradt belőlük..." Jób történetében maradt hírmondó, egyik a másiknak adva a kilincset tudósítanak az újabb és újabb csapásokról. Percek alatt vetkőztetik "meztelenre" a korábban áldásokba öltözött Jóbot.

Szinte egymást félretaszigálva beszélik tele otthonainkat a Tv, Rádió, Internetes hír és jövendőmondók. Percek alatt nem csak maradék jókedvünket, hanem megtépázott emberségünk cafat rongyait is letépik rólunk. Megteszik, mert megtehetik. Bizonytalanok vagyunk. Egyik lábunkról a másikra állunk. 

Pedig maradt még másféle hírmondó is. Jó hír mondó. Örömhírmondó. Biztonságunkat, emberségünket helyreállító, rendíthetetlen forrásból tudakozódó hírmondó: "És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben." 2Pt.1,19

Minden körülmények között biztos és változatlan örömhírének foglalata: semmi nélkül való, kifosztott állapotunkban is van reménységünk. Földbe döngölt emberségünkből is van megelevenedés: "Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által." 1Pt.1,3

Imádság: 

Nyisd meg Urunk fülünket, szívünket, hogy meghalljuk az örömhírt!

 

 Ha ismernéd az Isten ajándékát

 

 "... ez a férfiú nagyobb volt keletnek minden fiainál" Jób 1,3b

Íme Jób mesés gazdagságának foglalata, egyetlen mondatban. Tíz gyermek, tizenegyezer állat, cselédek sokasága. Jóbnak volt veszteni valója- gondolhatjuk csendesen. 

Valóban nagy csapás, ha egy ilyen gazdagon megáldott ember egyszerre "mezítelen" marad.

Mi, ha nem is vagyunk "nagyfiúk", kelet vagy nyugat nagyjai között a dobogós helyezések valamelyikén, mégis igen gazdagok vagyunk. Ezt csak akkor látjuk meg igazán, ha egyet-mást vissza kell adnunk Isten ajándékai közül. Amikor elveszítjük, akkor döbbenünk rá: hát ezt is, azt is adott nekünk az Úr.

Nemrég mesélte valaki, hogy kétheti bezártság után valóságos áldásként élte meg a pillanatot, amikor szót válthatott szomszédjával. Azzal a szomszéddal, akivel addig elég sokat bosszantották egymást. Lám, még a zsémbes szomszéd is ajándék...

Indítson mai igénk csendes számadásra, leltározásra: ha nem is vagyunk nagyobbak keletnek minden fiainál, Istennek milyen sok ajándékában részesültünk.

A legnagyobb ajándékról se feledkezzünk el, kérjük Istentől, hogy láttassa, ismertesse meg velünk:

 Jézus így válaszolt: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! – te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet. ¹¹Az asszony így szólt hozzá: Uram, merítőedényed sincs, a kút is mély, honnan vennéd az élő vizet? ¹²Talán nagyobb vagy te atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott, sőt fiai és jószágai is? ¹³Jézus így válaszolt neki: Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, ¹⁴de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.  Jn. ev.4,10-14

Imádság:

Urunk add, hogy meglássuk gazdagságunkat és teljes szívből dicsérjünk Téged! Ámen