Ezekben az esztendőkben sok terhes és nehéz nyavalyákon mentem által, úgyhogy sokszor voltam a halál kapujában, fennjárólag hordozható nyavalyák nélkül pedig egyszer sem voltam. De minden nyavalyámat és terhemet megközelítette nékem a házamban való csendességem, mert az én urammal csendes és igen kedves jó életem volt. Ennek felette az Istennek áldása is házunkon nagy volt, úgyhogy dicsekedhettem az én Istenem dicsőségére azzal, hogy semmiben nemhogy fogyatkozást, de még kevés szükséget sem szenvedtem: amennyiben lehetett, mindenekkel békességben kívántam élni: megszűkült felebarátaimat segélteni. Akikkel pedig én kívántam jól tenni, az én uram abban soha akadályt nem tett, nem is bánta. Maga is igen barátságos ember volt, barátsága minden színmutatás nélkül való; mások dolgára nem vigyázott, a magáéhoz hozzá látott, mivel ez országban igen híres, jó gazda is volt. Senkiét nem kívánta, a magáét nem hagyta: egyszóval jólelkű, vallását igazán szerető, jó hazafia volt. Mindezek énhozzám az én Istenemnek méltatlan szolgálójához nagy áldásai, megköszönhetetlen jótéteményei voltanak; mert én ezekre érdemes nem voltam. A te nevedé légyen hát én Istenem, a te nevedé mindezekért a dicsőség, mindörökké.
95
Még kicsiny korokban édes gyermekeimet kezdettem taníttatni, remélvén, hogy az Isten azokban nékem állandó házat épített, igen nagy gyönyörűségem volt bennek, midőn annyira nevelhettem, hogy tanulásokat is láthatnám: kivált Zsigmond volt szívemnek kiváltképpen való öröme, akit az Isten testi külső szépsége mellett ideje felett való bölcsességgel is és engedelmességgel felruházott volt. Valakik látták, mindenek előtt kedvessége volt; azt is jövendölték iránta, hogy nem fogom felnevekedését megérni; mert akiket az Isten idejek felett való bölcsességgel és kegyességgel felruház, eleve magához szokta venni, mint az idején érő gyümölcsöt hamarabb le szokták szakasztani. Aminémű szókat én igen nehezen hallottam. Az én uram is sokszor könnyes szemmel mondotta hogy ezen gyermeknek nem idejére való dolgai vagynak, fél rajta, hogy mi abban nem sokáig fogunk gyönyörködni. De én éppen arra nem hajthattam elmémet, hogy ettől való megfosztásomról gondolkodnám. Minthogy a gyermek is ép (92), erős, egészséges volt.
96
Az ő kérdezkedése gyakrabban az vallás dolgáról, vagy a felsőbb hatalmasságokról volt, úgyhogy azt csudálkozva lehetett hallgatni. Mondotta sokszor, mely nehéz néki, hogy Haller Pál egy testvér véle, s mégis nincs azonegy hitben vallásban véle. De ó, kimondhatatlan keserűség! mely engem talála 1731-ik esztendőben, kisasszony havának 9-ik napján, tizenhárom napokig tartó vérhasi nyavalya által ez én szemeimnek egész gyönyörűsége, szívemnek vidámsága, kedves Zsigmondom éntőlem elvéteték, életének éppen kilenced-fél esztendejében. Kivel is házamnak tovább való fennmaradására minden reménségem elmúlék, mert Gábrisom felette gyenge lévén, ahhoz reménség éppen nem lehetett.
97
Olyan volt ennek halála is, hogy ha magam szüntelen mellette lévén nem láttam volna, el nem hihetném. Nem is tudtam azt gondolni, hogy oly gyenge edényben az Isten oly nagy kegyelmét tette volna le. Mihelyt megbetegedett, e világról egészen elvette elméjét, s minékünk is vigasztalásul azt mondotta: Édes atyámuram! Édes asszonyomanyám! tudom, hogy ha istennek a’ tetszenék is, hogy én meggyógyuljak, azért kívánnák azt, hogy az én Istenemnek dicsőségére éljek, s végre az én Istenemnek szent színének látására általmenjek: már Istennek a’ tetszik, hogy én tovább ne éljek, hanem az Istenhez menjek, azhová kedves atyámuram is és kedves asszonyomanyám is jőnek, ott is együtt lészünk, az Istennél. Azért énérettem ne gyötrődjenek. Azzal mind a kettőnket közelebb hívott magához, és kezeinket megcsókolván, bocsánatot kért. Az én uramra nézvén, látá nagy keserűségét, s azt mondá: Atyámuramat is szánom; de mégis inkább szánom asszonyomanyámat, mert atyámuram nemsokáig él. Azzal reám fordítván szemeit, így szóla: Édes asszonyomanyám! az Úristen minden könyvhullatásit kedves asszonyomanyámnak szedje a maga tömlőjébe, és mikor az emberi reménség megszűnik, akkor csudálatosan vigasztalja meg. Azután mondá: Én felettem prédikációt arról tégyenek: az Úristen az én világosságom s idvességem, s hát kitől féljek? mert ha szintén egyfelől ezer ördög, másfelől tízezer állana is, mégsem félnék, mert engemet az én Jézusom megváltott, és én övé vagyok, azért jövel hamar, édes Jézus, énhozzám. Ehhez hasonló szavai igen sokak voltanak, de nem célom, hogy ide mindeneket felírjak. A papot úgy kívánta, hogy szüntelen mellette légyen, és imádkoztassa.
98
Vala egy német inasa is, pápista vallású, minthogy immár németül is tanult volt annyira, hogy derekasan beszélett, ez mellé állván az ágyának mondja: hogy Isten gyógyítsa meg. Arra azt feleli: Hallod-é, én nem félek a haláltól, úgy mint te, mert én tudom, hogy mihelyt meghalok, az én lelkem mindjárt vitetik az Isten színe eleibe. De a te vallásod szerént te félhetsz, mert még a te lelkedet a purgatóriumba küldik. Másképpen attól ne félj, mert az nincsen, hanem félj a pokoltól.
99
Már ezt meg lehet minden keresztyén atyai és anyai szívet viselőnek gondolni, mely nagy bánat és keserűség légyen embernek ily jeles gyermekitől megfosztatni. Mi is hogy inkább keserves bánatunkat enyhíthessük, nemsokára Kercesórán eltemettük házunknak egész gyönyörűségét.
100
Ezzel keserves bánatunknak nem lőn vége; mert nemsokára Klárám elsőbben, és harmadnapra utána Gáborom megbetegszik Sorostélyon himlőben, kik is ugyanazon 1731. esztendőben, Szent Mihály havának 17. napján mindketten elhalának. Gáborom ebéd előtt kilenc és tíz óra között, életének hetedik esztendejében. Klárám délutáni három és négy óra között, életének második esztendejében. Akárki légy, aki ezt szemléled, csudálva mondhatod: ó, Istennek nagy ereje, ki a nagy erőtlenségben mutatja ki magát, mert ezt a szörnyű kísértetet nem emberi, hanem az isteni erő győzte meg énbennem. A te kegyelmed volt az én fájdalmas szívemnek megerősítő balzsamomja, édes atyám!
101
Az én uramnak is egészsége bomlani kezde, és bokros keserűségei miatt szemlátomást fogyni: a vízkórság száraz betegséggel együtt reá esék, ki mellett minden rendes külső eszközökkel való élést, minthogy Isten jó módot adott volt is benne, véghezvittem: de nem tetszett Istennek megszentelni az eszközöket.
102
Az én uram is halála előtt minden dolgokról levévén elméjét, szüntelen az Istenhez való készülettel töltötte idejét. Engemet is pedig mindenben kívánt készíteni terhes kísérteteimnek elviselésére: sok dolgokat, mint okos ember, előre ellátván, mi fog következni, megmondotta, hogy ha úgy talál lenni, mitévő legyek. Testamentum tételében is, amiben az ország törvényével megegyezhetett, mindenekben kívánt jó rendben hagyni.
103
Minthogy pedig akkor Fejérvár megyének főispánja volt, az utolsó gyűlésen megmondotta, hogy többször nagygyűlést nem gyűjtet; azért mindenekben számot vétetett, akikkel illett, és minden dolgokat írásban tévén, nékem úgy adta kezemben, a vicétisztek jelenlétekben, ezt mondván: ezt tedd el, mert azt tudom, hogy senkinek semmijét el nem vettem, és szántszándékkal senkinek nem vétettem; de ez a háládatlan világ olyan, hogy akinek legtöbbet szolgál az ember, a’ fizet rosszabbul; az én holtom után is lehet olyan, hogy kíván engemet megmocskolni és tégedet megkárosítani; azért abból eligazíthatod, ha bajod lészen. A vicétiszteknek pedig monda, bizony kegyelmeteket az Isten megveri, ha holtom után reám valamit fog, és a feleségemet megszomorítja. Melyre mindnyájon ígérék magokat, hogy nem cselekszik; de afelől megcselekedték; de én mindazokra meg tudtam felelni. Mert engemet olyanformán készített kísérteteimre és sérelmes özvegyi életemre, mint aki házától kevés időre eltávozik, és rendelést tészen a háza népének, mit cselekedjék.
104
Már én mindezeket mindennap nagy keserűséggel szemléltem: végre gyermekeim iránt való keserűségemet örömmel félretettem volna, csak az én uramnak életét nyerhettem volna meg; de az Istennek a’ sem tetszett; hanem fennjáró sínlődése után ötödnapi fekvése közt igen szép készülettel, mindvégig való szólással, énmellőlem elvevé, ki nem írható keserűségemre, Szebenben, 1732. esztendőben, Szent András havának első napján, és engemet az én Istenem úgy hagya, mint a megszedett szőlőben való kunyhót egyedül. Ó, drága kegyelem! mely erőt adtál énnékem az én súlyos keresztimnek elviselésekre; lakozzál ezután is énbennem, mind utolsó pihenésemig.
105
Már férjemtől és gyermekimtől így megfosztván, e gonosz világ azzal meg nem elégedett: hanem az én uram famíliája, mely is énhozzám eddig nagy szeretettel mutatta magát mindenkor, látván mindentől való megfosztatásomat, mintha én azzal gonosztévő lettem volna, hogy a Náomiból az Isten Márává tett, szívét egészen megfordítá énellenem, s mindnyájan ellenségemmé lőnek. Kedves férjemnek egyetlenegy leánya is, tekintetes Toldi Ádámné asszonyom, kinek halála előtt négy vagy öt órával kezeit megfogván, azt mondá: édes leányom, mindenben jó atyád voltam, a feleségem is semmiben néked kárt nem kívánt tenni: azért te is meg ne szomorítsd: mert soha az Isten büntetlen nem hagyja. De ez eszébe nem jutván, amennyire ereje lehetett a megszomorításra, elkezdette még aznapon, amelyen a temetés volt, véghezvitte.
106
Temettettem el idvezült édes jó férjemet Kercesórán, 1733. esztendőben, Boldogasszony havának 18. napján. Másnap mindjárt az atyafiai admoneáltattak, hogy az én uramnak testámentomához semmiben magamat ne tartsam, hanem tudjam meg, hogy mindenben, valamiket az én uram nékem hagyott, csak negyedes lészek. Jóllehet, az én uram testámentoma, mind az Isten, s mind a haza törvényével igen megegyező volt. Minthogy esztendeig erőszakoson semmit velem nem cselekedhettenek, szóval amit lehetett, kesergetésemre véghezvittenek, kivált Teleki Ádám uram, aki is sokakat mondott az én megbecstelenítésemre tartozókat; de eziránt ez nékem vigasztalásomra szolgált; hogy senki el nem hitte.
107
Közelítvén az én uram halálának esztendeje, egy úriember, (kinek Isten maradékjával is cselekdjék irgalmasságot jó tanácsáért) azt izeni nékem, hogy a keserűséget tégyem félre, és menjek bé Szebenbe, cselekedjem a magam dolgában, amit cselekszem; mert ha esztendő bételik, olyan becstelenséget ejtenek rajtam, aminémű még ebben a hazában ily rendű özvegyen nem esett.
108
Én is vévén észre a dolgot, Szebenbe bémentem kedves testvér atyámfiával, Bethlen Imre urammal, ki is gyámoltalan özvegységemben minden terhes bajaimban mindvégig mellettem fáradozott, nem gondolván semmit ok nélkül való sok megbecsteleníttetésével, énmellettem igaz, ritka példájú atyafiságát igen nagymértékben megmutatta; mely hozzám való jó lélekből származott igaz indulatjáért, sok fáradságiért, az én Istenem testben s lélekben áldja meg, s kedveseihez is mutassa meg a szükségnek idején atyai szerelmét. Mind őkegyelme, s mind mások, kik hozzám egyenes indulattal voltak, azt jovallották, hogy izennék én a Teleki famíliának, hogy szándékát hadd lehetne kitanulni.
109
Én is izentem B. Kemény László uramtól és Radák Ádám uramtól (aki is énhozzám igen nagy szeretettel viseltetett), kiknek gróf Teleki Sándor uram mint nagyobb atyafi ezt mondotta: Amely napon bátyánk urunknak halálának esztendeje bételik, azon napon és órán ángyunk asszonyt a dóssal megkénáltatjuk; és ha fel nem vészi, a jószágból kivetetjük: ha pedig felvészi, mindenütt a jószágot négy részre felosztván, a negyedrészt őkegyelmének kiadjuk. Holott ha én pápista lettem volna is, soha nem küldhették volna az én lelkemet nagyobb purgatóriumba, mintha az urakkal egy oszló jószágot kellett volna bírnom.
110
Irántam való ez gonosz szándékot észrevévén, nem kevéssé öregbedett súlyos keserűségemnek terhe: hogy lehessen azt megelőzni; már a gubernium is kioszlott volt; végre prókátoraim és állapotomat fájlaló jóakaróim azt adják elmémre, hogy találjam meg a kommendérozó generálist, gróf Vallist, ki is akkor, nem lévén más gubernátor, parancsolt az egész hazában, s a Fejér vármegyei főispánság is keze alatt volt. Ez az ember az én uramat igen szerette, s hozzám is oly könyörületességgel volt, idegen nemzet lévén, hogy magam nemzete is velem több jót nem cselekedett volna. Kinek is eleibe terjesztvén állapotomat, mindjárt ígérte jóakaratját, hogy megoltalmaz.
Azért amely vármegyékben jószága volt az én uramnak, mindenüvé parancsolt, hogy a vármegye tisztjei vigyázásában légyenek, és meg ne engedjék a M. Teleki famíliának, hogy a jószágba béüljenek. Emellett amely milícia közelebb volt, annak parancsolatot adott, hogy ha valamelyik jószágba béülne is, onnan mindjárt kivetvén, a jószágot visszafoglalja. Gróf Teleki Ádám uramat is magához hívatván a generális, eleibe adta, minémű parancsolatot adott ki mindenfelé, légyen tudtára a famíliának. Így oltalmazott meg engem az én jó Istenem becstelenségtől és kártól az idegen nemzet által. Sokszor jutott eszembe idvezült édes uramnak utolsó szava; mert mikor éntőlem elbúcsúzott volna, azt mondá nékem: Tudom, hogy néked az én atyámfiaitól sok szenvedésed lészen, de én mostan is azon kérem az én Istenemet, hogy álljon melléd a te özvegységedben, és ne engedje, hogy kedvek szerént nyomorgathassanak. Ne is félj; mert ez az Isten, kiben te gyermekségedtől fogva bíztál, bizony el nem hágy, hanem támaszt onnét is jóakarót, aki veled jól tégyen, azhonnét meg sem gondolnád. Bé is tölt ez akkor énrajtam. Mert te, özvegyeknek sérelmeket keserülő és azoknak nyomorgattatásokat nem szenvedhető Istenem, támasztál reménségem kívül is, aki oltalmazna.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Árva Bethlen Kata. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Árva Bethlen Kata. Összes bejegyzés megjelenítése
csütörtök, április 28, 2011
szerda, március 30, 2011
Bethlen Kata, Önéletírása (folytatás)
Mert másnap Haller Gábor uram megbetegszik, s egy hétre meg is hal. Minthogy pedig a dekrétum csak az úr nevére volt írva, akkor az a per is félbeszakadott. Gróf Haller Gábor uram látván ezen dolgot, mind természet és haza törvényével ellenkezni, igen sajnálotta, hogy neve alatt kellene a dolognak folyni; melytől mind engemet, mind az én uramat szépen megkövetett: de a gubernátor úrtól nyugodalma nem volt. Meg is mondotta azt az én uramnak, hogy mint haza törvényét jól tudó ember, kövesse el az utakat és módokat, mert nincsen semmi jussok a leányhoz. Az én uram is pedig mint az afféle dolgokhoz jó tudó, jólelkű, igaz református, bátor szívű ember mindeneket jó lélekkel véghezvitt, mindaddig, amíg lehetett, nem gondolt sem költségével, sem előmenetelének megakadályoztatásával.
68
Újabban 1724-ik esztendőben dékrétumat hoztak gróf Haller János uram nevére, minthogy rajta is voltak, hogy mentől hamarébb elvehessék a gyermekeket, és így a magok akaratjokat véghezvihessék: de az én uram semmiképpen az ország törvénye mellől el nem állott: az udvarnál is szintén, akkor Bécsben lévén Teleki Pál uram, mindent véghez kívánt vinni. Megmutatta azt, hogy haza törvénye szerént is elvenni nem lehet, mert amely okok abban fel vagynak téve, úgymint ha esztelen, erkölcstelen, tékozló és vesztegető, énbennem azokat fel nem találják, magok sem vádoltak affélékkel; azért jussok az elvételre nincsen. A leány kontraktus szerént is (17) engemet illet. A fiat felneveli a pápista vallásban, minthogy az a haza törvénye, kontraktusunk szerént is úgy illik. A jószágokkal is megkénáltatta annak előtte is, hogy vegyék kezekhez.
69
Látván a katolikus urak, mely szívesen folytatja az én uram az én dolgomat, másképpen kezdék próbálgatni. Az akkori püspök, Antalfi, az én uramat kísérgetni kezdi értetlen szavaival ilyenformán: Méltóságos gróf uramat felette sajnálom, hogy micsoda haza szolgálatjára termett ember, kinek nagy hűsége még a felséges udvarnál is tudva vagyon, mégis promóciója illendőképpen nem lehet az asszony dolga miatt. Én azért azt jovallonám, hogy ezt a nagy kötelességet tenné félre az úr, és ezen dologban állana el az asszony mellől, hadd vehetnők el a gyermekeket: én úgy reménlem, hogy mindjárt promóciója lenne az úrnak, de ekképpen promóciója az asszony miatt nem lészen. Az én uram is mint a szót bátran kimondó ember, elsőben megköszönte a püspök szánakozását, hogy promócióra érdemesnek isméri, s elmellőztetését sajnálja, s azután így szólott: Nagyon csudálkozom, hogy az úr engemet még jól nem ismér: én igaz református ember vagyok, s tudom, hogy valami a Jóistennek tetszik, a’ mégyen környülöttem véghez. Nem az én feleségem az én promóciómnak rontója és akadályoztatója, hanem az én igaz hitem és vallásom: de úgy gondolkodjék az úr énrólam, hogy ezen dologban valameddig lehet, minden kötelességemet véghezviszem.
70
Látván nagy állhatatosságát a püspök és az én uramnak, más utat gondolt fel, minthogy az egri püspök és Károlyi Sándor úr is szüntelen írogattak, hogy ne szenvedjék ezen dolgot sokáig, nehogy a gyermekek valamit bészíjjanak a kálvinista vallásból. Az én uramat azért béhívattatván a guberniumba, a gubernátor, gróf Kornis Zsigmond nagy keményen, mintha mindjárt elijedett volna, így szólott: Azt kérdem bátyámuramtól, a gyermekekkel mit akar, ki akarja-é adni, vagy nem? hadd írjuk fel a felséges udvarhoz. Arra azt felelte: a gyermekek nem enyimek, hanem az anyjoké, ha az kiadja, én nem tartok ellent benne. Melyre a gubernátor azt mondotta: mert az asszony szépszerént ki nem akarja adni, hanem kegyelmed adja ki. Az én uram is azt kérdezte: ezt excellenciád parancsolja-é vagy jovalja? Azt felelte, hogy parancsolja. Megháborodván azon, az én uram is így szólott: excellenciádat követem, hogy ki kell a dolgot magyarán mondanom: de excellenciád énnékem egy cseppet sem parancsol, ha vétek, vagyon a hazának törvénye, s keressen reá excellenciád; de ez efféle parancsolatra én semmit nem hajtok. Így hallván ezeket a gubernátor, s észrevévén, hogy parancsolatja semmit sem ér, megcsendesedett.
71
Mondotta ezek után a püspök, ez külömben, amint látom, véghezvinni nem lehet, hanem exékúcióval. Bálintit György uram is azt mondotta: úgy is kell ezt véghezvinni. Wesselényi István uram pedig, az prezidens is volt, azt kérdi nevetve, ki mégyen exékúcióra? Arra Bálintit uram azt felelte, én elmegyek. Eddig az én uram csak hallgatván, felelt Bálintit uramnak: Kegyelmed nemrégen jött le Bécsből s talám nem is olvasta el még, eziránt az országnak micsoda törvénye vagyon. Mindazáltal bizony szeretném, ha exékúcióra jönne kegyelmed az házamhoz: mert gondolom, hogy a bécsi majoranna-bűz, amely most a kegyelmed orra alatt vagyon, elkopnék onnét. Ezen a katolikus urak mind megharagudtak, az egy Haller György uramon kívül; a reformátusok nevettek: a püspök pedig mondott, hát ha én mégyek exekúcióra, mit csinál az úr velem? Azt felelte az én uram: meglátja az úr, püspök uram, akkor mit csinálok. Protestált is ott a gubernium előtt az én uram, hogy senki a házára exékúcióval ne menjen, mert minden személyválogatás nélkül haza törvénye szerént bánik véle.
72
Ezeket így hallván a gubernátor, szépen kezdette kérni, ne rontsa el egy asszony miatt a promócióját. Melyre így felelt az én uram: Hát azt gondolja excellenciád, hogy én olyan boldogtalan ember volnék, hogy elhinném azt, hogy a feleségem dolgáért nincsen nékem promócióm: nem az az oka, hanem vallásom; mert ha vallásom nem tett volna akadályt, eddig érdemem szerént elébb ültem volna a zöld asztalhoz*, mint excellenciád; mert mind felséges uramnak, mind hazámnak többet szolgáltam excellenciádnál. Ezzel az én uram is kijött a guberniumból.
73
Beszélgetvén egymás között, senki sem mérte biztatni magát, hogy exékúcióra kijöjjön; hanem azt végezik, hogy az akkori kommendérozó generálistól, ki is volt báró de Tige, kérjenek katonákat. Mely végezést megértvén az én uram, Kolozsvárról sietve bément Szebenbe a génerálishoz; és reá emlékeztette, micsoda parancsolat adatott ki a generálisoknak ezelőtt, az exékúcióra katona kiadás iránt.
74
Mert nemigen régen történt volt ilyen dolog, hogy Jósika István uram németeket kért ki a generálistól Matskási Boldizsárné asszonyomra, és felette törvénytelenül s igen becstelenül bántak az asszonnyal, melyért is a felséges udvart megtalálván, olyan parancsolat jött az udvartól, hogy senkinek exekúcióra a generálisok katonákat adni ne merészeljenek, valameddig a felséges udvartól meg nem engedtetik. Erre a parancsolatra emlékeztetvén az én uram a generálist, németeket a gubernium kívánságára adni nem mért. Sőt, megértvén ez idegen nemzet azt az igazságtalan dolgot, könyörületességre indult, s azt is felfogta, hogy ha szintén onnan feljül az udvartól jő is parancsolat, hogy katonákat adjon, de addig nem cselekszi, amíg hírt az én uramnak nem tészen.
75
Ekképpen semmire nem mehetvén, más gubernium gyűlésére maradt; melyen mi is bémentünk Kolozsvárra. Ott a püspök vendégelvén némely urakat, egy református embernek szolgáját hívták, hogy segéljen étket fogni: midőn már az étket fogni akarták volna, a tálak igen melegek lévén, a püspök szolgája papirosat adott, hogy azzal fogják a tálakat; azon legénynek is adnak egy levelet, melyet írt volt Károlyi Sándor ezen dologban a püspöknek; ezt látván a legény, a zsebibe tészi, és otthon az ura kezébe adja, az az úriember pedig az én uram kezében küldi. A levélnek summája ez volt: Nagy csudálkozással csudálkozik mind a gubernátoron, mind püspökön, hogy mindeddig is a gyermekeket annak az eretnek anyának kezéből ki nem tudták venni, tudván azt, mely erős eretnek famíliából való mind maga Teleki József uram, mind az anyjok. Az a reformáta vallás pedig olyan veszedelmes, hogy akaratja ellen is reá szokott az emberre valami belőle ragadni, aki ővélek társalkodik; annál is inkább azon szegény ártatlan gyermekek bészíjják azt a mérges tudományt. Melyre nézve ha az Haller família sajnálja ebben fáradni, maga az udvarnál folytatja, és keze alá fogja a gyermekeket.
76
Ez a levél annál inkább felindította mind a gubernátort, mind a püspököt, hogy valamit csak tudnak, mindent elkövessenek. Gróf Haller János uram is ebben erősen munkás kezdett lenni, ösztönöztetvén erre feleségétől, Apor Zsuzsánna asszonytól, kinek is soha gyermeke nem volt, s mind az istentől, mind pedig éntőlem, erővel kívánt magának gyermeket szerezni. A felettébb gyermekhez való kívánságnak miatta néha olyakat cselekedett, amelyekkel mintegy erőszakkal akart venni: melyekkel tele volt ez az ország. Nem engedett azért nyugodalmat férjének, hogy inkább a természet fogyatkozását ekképpen pótolhatná ki, s maga kívánságának eleget tehetne.
68
Újabban 1724-ik esztendőben dékrétumat hoztak gróf Haller János uram nevére, minthogy rajta is voltak, hogy mentől hamarébb elvehessék a gyermekeket, és így a magok akaratjokat véghezvihessék: de az én uram semmiképpen az ország törvénye mellől el nem állott: az udvarnál is szintén, akkor Bécsben lévén Teleki Pál uram, mindent véghez kívánt vinni. Megmutatta azt, hogy haza törvénye szerént is elvenni nem lehet, mert amely okok abban fel vagynak téve, úgymint ha esztelen, erkölcstelen, tékozló és vesztegető, énbennem azokat fel nem találják, magok sem vádoltak affélékkel; azért jussok az elvételre nincsen. A leány kontraktus szerént is (17) engemet illet. A fiat felneveli a pápista vallásban, minthogy az a haza törvénye, kontraktusunk szerént is úgy illik. A jószágokkal is megkénáltatta annak előtte is, hogy vegyék kezekhez.
69
Látván a katolikus urak, mely szívesen folytatja az én uram az én dolgomat, másképpen kezdék próbálgatni. Az akkori püspök, Antalfi, az én uramat kísérgetni kezdi értetlen szavaival ilyenformán: Méltóságos gróf uramat felette sajnálom, hogy micsoda haza szolgálatjára termett ember, kinek nagy hűsége még a felséges udvarnál is tudva vagyon, mégis promóciója illendőképpen nem lehet az asszony dolga miatt. Én azért azt jovallonám, hogy ezt a nagy kötelességet tenné félre az úr, és ezen dologban állana el az asszony mellől, hadd vehetnők el a gyermekeket: én úgy reménlem, hogy mindjárt promóciója lenne az úrnak, de ekképpen promóciója az asszony miatt nem lészen. Az én uram is mint a szót bátran kimondó ember, elsőben megköszönte a püspök szánakozását, hogy promócióra érdemesnek isméri, s elmellőztetését sajnálja, s azután így szólott: Nagyon csudálkozom, hogy az úr engemet még jól nem ismér: én igaz református ember vagyok, s tudom, hogy valami a Jóistennek tetszik, a’ mégyen környülöttem véghez. Nem az én feleségem az én promóciómnak rontója és akadályoztatója, hanem az én igaz hitem és vallásom: de úgy gondolkodjék az úr énrólam, hogy ezen dologban valameddig lehet, minden kötelességemet véghezviszem.
70
Látván nagy állhatatosságát a püspök és az én uramnak, más utat gondolt fel, minthogy az egri püspök és Károlyi Sándor úr is szüntelen írogattak, hogy ne szenvedjék ezen dolgot sokáig, nehogy a gyermekek valamit bészíjjanak a kálvinista vallásból. Az én uramat azért béhívattatván a guberniumba, a gubernátor, gróf Kornis Zsigmond nagy keményen, mintha mindjárt elijedett volna, így szólott: Azt kérdem bátyámuramtól, a gyermekekkel mit akar, ki akarja-é adni, vagy nem? hadd írjuk fel a felséges udvarhoz. Arra azt felelte: a gyermekek nem enyimek, hanem az anyjoké, ha az kiadja, én nem tartok ellent benne. Melyre a gubernátor azt mondotta: mert az asszony szépszerént ki nem akarja adni, hanem kegyelmed adja ki. Az én uram is azt kérdezte: ezt excellenciád parancsolja-é vagy jovalja? Azt felelte, hogy parancsolja. Megháborodván azon, az én uram is így szólott: excellenciádat követem, hogy ki kell a dolgot magyarán mondanom: de excellenciád énnékem egy cseppet sem parancsol, ha vétek, vagyon a hazának törvénye, s keressen reá excellenciád; de ez efféle parancsolatra én semmit nem hajtok. Így hallván ezeket a gubernátor, s észrevévén, hogy parancsolatja semmit sem ér, megcsendesedett.
71
Mondotta ezek után a püspök, ez külömben, amint látom, véghezvinni nem lehet, hanem exékúcióval. Bálintit György uram is azt mondotta: úgy is kell ezt véghezvinni. Wesselényi István uram pedig, az prezidens is volt, azt kérdi nevetve, ki mégyen exékúcióra? Arra Bálintit uram azt felelte, én elmegyek. Eddig az én uram csak hallgatván, felelt Bálintit uramnak: Kegyelmed nemrégen jött le Bécsből s talám nem is olvasta el még, eziránt az országnak micsoda törvénye vagyon. Mindazáltal bizony szeretném, ha exékúcióra jönne kegyelmed az házamhoz: mert gondolom, hogy a bécsi majoranna-bűz, amely most a kegyelmed orra alatt vagyon, elkopnék onnét. Ezen a katolikus urak mind megharagudtak, az egy Haller György uramon kívül; a reformátusok nevettek: a püspök pedig mondott, hát ha én mégyek exekúcióra, mit csinál az úr velem? Azt felelte az én uram: meglátja az úr, püspök uram, akkor mit csinálok. Protestált is ott a gubernium előtt az én uram, hogy senki a házára exékúcióval ne menjen, mert minden személyválogatás nélkül haza törvénye szerént bánik véle.
72
Ezeket így hallván a gubernátor, szépen kezdette kérni, ne rontsa el egy asszony miatt a promócióját. Melyre így felelt az én uram: Hát azt gondolja excellenciád, hogy én olyan boldogtalan ember volnék, hogy elhinném azt, hogy a feleségem dolgáért nincsen nékem promócióm: nem az az oka, hanem vallásom; mert ha vallásom nem tett volna akadályt, eddig érdemem szerént elébb ültem volna a zöld asztalhoz*, mint excellenciád; mert mind felséges uramnak, mind hazámnak többet szolgáltam excellenciádnál. Ezzel az én uram is kijött a guberniumból.
73
Beszélgetvén egymás között, senki sem mérte biztatni magát, hogy exékúcióra kijöjjön; hanem azt végezik, hogy az akkori kommendérozó generálistól, ki is volt báró de Tige, kérjenek katonákat. Mely végezést megértvén az én uram, Kolozsvárról sietve bément Szebenbe a génerálishoz; és reá emlékeztette, micsoda parancsolat adatott ki a generálisoknak ezelőtt, az exékúcióra katona kiadás iránt.
74
Mert nemigen régen történt volt ilyen dolog, hogy Jósika István uram németeket kért ki a generálistól Matskási Boldizsárné asszonyomra, és felette törvénytelenül s igen becstelenül bántak az asszonnyal, melyért is a felséges udvart megtalálván, olyan parancsolat jött az udvartól, hogy senkinek exekúcióra a generálisok katonákat adni ne merészeljenek, valameddig a felséges udvartól meg nem engedtetik. Erre a parancsolatra emlékeztetvén az én uram a generálist, németeket a gubernium kívánságára adni nem mért. Sőt, megértvén ez idegen nemzet azt az igazságtalan dolgot, könyörületességre indult, s azt is felfogta, hogy ha szintén onnan feljül az udvartól jő is parancsolat, hogy katonákat adjon, de addig nem cselekszi, amíg hírt az én uramnak nem tészen.
75
Ekképpen semmire nem mehetvén, más gubernium gyűlésére maradt; melyen mi is bémentünk Kolozsvárra. Ott a püspök vendégelvén némely urakat, egy református embernek szolgáját hívták, hogy segéljen étket fogni: midőn már az étket fogni akarták volna, a tálak igen melegek lévén, a püspök szolgája papirosat adott, hogy azzal fogják a tálakat; azon legénynek is adnak egy levelet, melyet írt volt Károlyi Sándor ezen dologban a püspöknek; ezt látván a legény, a zsebibe tészi, és otthon az ura kezébe adja, az az úriember pedig az én uram kezében küldi. A levélnek summája ez volt: Nagy csudálkozással csudálkozik mind a gubernátoron, mind püspökön, hogy mindeddig is a gyermekeket annak az eretnek anyának kezéből ki nem tudták venni, tudván azt, mely erős eretnek famíliából való mind maga Teleki József uram, mind az anyjok. Az a reformáta vallás pedig olyan veszedelmes, hogy akaratja ellen is reá szokott az emberre valami belőle ragadni, aki ővélek társalkodik; annál is inkább azon szegény ártatlan gyermekek bészíjják azt a mérges tudományt. Melyre nézve ha az Haller família sajnálja ebben fáradni, maga az udvarnál folytatja, és keze alá fogja a gyermekeket.
76
Ez a levél annál inkább felindította mind a gubernátort, mind a püspököt, hogy valamit csak tudnak, mindent elkövessenek. Gróf Haller János uram is ebben erősen munkás kezdett lenni, ösztönöztetvén erre feleségétől, Apor Zsuzsánna asszonytól, kinek is soha gyermeke nem volt, s mind az istentől, mind pedig éntőlem, erővel kívánt magának gyermeket szerezni. A felettébb gyermekhez való kívánságnak miatta néha olyakat cselekedett, amelyekkel mintegy erőszakkal akart venni: melyekkel tele volt ez az ország. Nem engedett azért nyugodalmat férjének, hogy inkább a természet fogyatkozását ekképpen pótolhatná ki, s maga kívánságának eleget tehetne.
szerda, március 23, 2011
Árva Betlen Kata Önéletírása (5.rész)
zen betegségemben történik körülöttem ilyen dolog. Maradott volt még hátra az én uramnak gróf Haller János úr testvérbátyjával valami osztozása, melynek eligazítására hívattatott Dallacra, aminthogy el is ment a Margit-napi medgyesi sokadalomra. Gyűltenek volt akkor oda több úri atyafiak is, a fennmaradt osztozásnak eligazítására bémentek Medgyesre, azhol volt gubernátor Kornis Zsigmond úr, Kornis István, Haller György, Petki Dávid uramék; az én uram lévén igen vidám, rendes tréfájú, magát kedveltető ember, minden atyafiai szerették: azért el is vitték magokkal együtt Balázstelkére, onnét Abasfalvára, kérdezték egyéb beszéd közben, ha lehet-é reménség hozzám, hogy vallásomat elhagyathassa velem? Azt felelte: Nem vette észre semmi hajlandóságomat. Itt, ki egyre, ki másra, tanította, hogy mit cselekedjék velem, hogy annál hamarább eltántoríthasson. Ó, én Istenem, te erősítettél meg engemet mindezek ellen! Kornis Istvánné, Gyerőfi Borbára, ki atyámfia volt, az atyafiság jussán adott az én kísértetésemre ilyen tanácsot: Édes sógor uram! Öcsémasszonnyal most gyermekágyában bánjék kegyelmed igen keményen, minthogy már édesanyja is megholt, nincs kihez folyamodjék, a testvér atyafiak is távul vagynak tőle; ne kedvezzen kegyelmed semmiben; mikor látja kegyelmed, hogy alunni akar, akkor dörömbözzön jobban: ne kérdje, ett-é, annál inkább az asztalról ne gazdálkodjék, maga néha menjen bé, de ne igen szóljon hozzá, mutassa kedvetlenségét, reggel ne tudakozza, volt-é nyugodalma? sat. Ha találja kérdeni: miért kedvetlenkedik kegyelmed? azt kell felelni, elég van nékem miért kedvetlenkedjem, soha addig jókedvem sem lészen, amíg vallásodat el nem hagyod. Ez a legjobb út az öcsémasszony megtérítésére, engemet is így térített volt meg a szegény uram, Gyulafi László. Ezt a tanácsot a több atyafiak is mind helybenhagyták, és javallották, hogy csak cselekedje, igen jó lészen.
32
A gubernátor, Kornis Zsigmond úr papja, kit hívtak Létainak, ez különböző tanácsadásokat sokáig elhallgatván, végre ekképpen szólott: Én a nagyságtok tanácsadását mindvégig elhallgatám: de ezeket lelkem szerént nem jovallom, hogy az úr megpróbálja, sőt azt tanácsolom, hogy mindenben kedvezéssel és utánajárással légyen az úr, ha valamire akar menni: mert ha aszerént cselekszik, amint nagyságotok tanácsolá, úgy el fog az asszony idegenülni, hogy nemhogy lelki egyesség lenne, de a testi egyesség sem lészen meg. Mert nagy famíliája, jószága is vagyon, odahagyja az urat, még véle sem fog lakni: megválik osztán, mit csinál az úr.
33
Az én uram Meggyesről hazajövén, mindenben az atyjafiai tanácsadások szerént kezdi magát viselni. Béjött néha a házba, amelyben feküdtem; de szüntelen való nagy kedvetlenséggel, mely tartott egynéhány napokig: én is nem sokat szólottam hozzá, hasonlóképpen alkalmaztatván magamat, látván, hogy nem sokat hajtok a kedvetlenségére, önként maga kibeszéli kedvetlenségének okát, aszerént, amint feljebb (31, 32) le vagyon írva. Melyet én hallván, mondám: Ez első dolog ugyan, hogy kegyelmed az atyjafiai rossz tanácsokra ezeket cselekedje: de úgy gondolom, hogy ha én ezt így elszenvedem, többször is meglészen, sőt nagyobb mértékben el fogja kegyelmed követni azt. Kegyelmed azt maga is tudja, hogy énnékem erős kontraktusom vagyon kegyelmedtől, hogy ha vallásomban háborgat, elhagyhassam. (18) Azért tudtára légyen kegyelmednek, hogy mihelyt ez Isten annyira való erőt ád, hogy ágyamból felkelhessek, kegyelmeddel bizony nem lakom. A gyermekeket, minthogy fiak, és a kontraktus szerént is kegyelmedet illeti, itthagyom, lássa kegyelmed, mit csinál vélek. Erre azt mondá: úgy is mit nyersz véle, mert az én vallásom szerént el nem választanak tőlem. Én arra nagy keserves szívvel azt felelém: Ez az igaz Isten, akit én gyermekségemtől fogva tiszteltem, és mostan is tisztelek, cselekedje azt a nagy irgalmasságát énvelem, hogy esztendő ilyenkor légyünk elválva egymástól, végyen el az Isten vagy engemet, vagy kegyelmedet. Melyet a nagy irgalmasságú Isten meg is cselekedett.
34
Látván, hogy én micsoda eltökélett szándékkal vagyok, szép szóra kezdi venni a dolgot, és mondani, hogy bánja a Kornis Istvánné asszonyom rossz tanácsán való elindulását. Akkor mondá ki osztán, hogy Páter Létai micsoda (31) tanácsot adott volt, s igen bánja, hogy azt meg nem fogadta, s ekképpen csendesíté le elmémet. Azután engemet soha nem háborgatott, sőt elő sem hozta vallásomat egyezernél többször, hanem egy betegségében, de akkor is mindjárt megbánván, megkövetett róla.
35
Minthogy abban az időben a pápisták magok házoknál udvari papot nem szoktak volt tartani, úgy az én uram sem tartott, sőt mikor papjai jöttek is, erősen oltalmazta, hogy valamit ellenem ne szóljanak. Minthogy pedig az ember vélek a Szentírásból nem beszélhetett, mert azt ők kerülték, azért én is azt a módot vettem volt fel, hogy ha ellenem szólottak, mentől keményebben és vastagabban kívántam nékik megfelelni; melyre nézve ők is nem merték igen nagyjára beszédbe elegyedni velem, akik pedig még nem ismertek, az én uram mindenkor megmondotta, hogy az Istenért ne szóljanak ellenem, mert igen meg szoktam felelni. A csudatételeket is megmondotta, hogy ne beszéljék előttem, mert én nem hiszem, osztán s csak csúfolódom véle.
36
Egy barát, éppen nagy böjtben lévén ott beszéd asztalnál, az húsvétra megszenteltetett báránynak és egyéb szentelt eledeleknek erejekről, a többi között, azt a csudálatos hasznát is mondá, hogy egyszer a megszenteltetett báránynak csontjából egy tóba esett volt valami részecske, s mindjárt a tóban lévő békák mind elnémultak, úgyhogy mindez mái napig is azon tóban egy béka sem rekeg. Melyre én is nevetvén mondám: Bizony igen akarom, hogy kegyelmed ilyen jó orvosságra tanított, mert én is eluntam itt a békák énekléseket hallgatni. Akkor is az én uram mindjárt mondá: Az Istenért, atyámuram, miért beszél kegyelmed a feleségem előtt ilyeneket; mert ha csak szert tehet reája, bizony megpróbálja.
37
Eltelvén a böjt, húsvétra egy magyarországi atyjafia az én uramnak, Haller Imre, ki is igen nyughatatlan, vásott természetű ifjú volt, odajött, voltak más pápista emberek is, első napján az innepnek én a templomba mentem; elmentek ők is a magok templomjokba, azholott hamar általesvén a misén, a templomból visszamentenek, hosszas böjtjök után alig várták, hogy húst ehessenek, késő volt az ebéd készülését várni; hanem a szentelt ételekhez csak sietve leültek, a szent borból jól ittak, annyira, hogy mikor én a templomból hazamentem, a sok szent eledelekből úgy laktak volt, hogy a szent kaláccsal már egymást hajigálták. A szegény barátot majd megütötte a guta bújában, hogy a szent dolgokkal ennyire visszaélnek: szedte mindenfelől a búlátott a szent morzsalékokat, hogy a tűzbe vethesse: eleget protestált, hogy kárhozatos vétek azt elhullatni; de minthogy már jóllaktak volt, arra semmit sem hajtottak. Én is meghagyom egy legénynek, hogy a bárány szent csontjából vagy két darabot szerezzen, minthogy a külső cselédeink, egyen kívül, mind reformátusok voltanak; a szegény barát sem vigyázhatott mindenfelé, két jó vastag csontot az inas eldugván, béhozott hozzám; melyeket a fejéregyházi kerítésből kétfelé bévetettem a tóba, hogy a békák megnémuljanak. Mikor estve vacsoránál ülnénk, és a békák is nagy rekegéssel szólanának, kezdém a baráttól újabban kérdezni a szentelt csontok hasznait, melyből az én uram gyanítván a dolgot, kezdi tudakozni, talán megpróbáltam: melyre mondám, hogy meg, minden bizonnyal. Ezt hallván a szegény barát, igen megháborodik, és azon kezdi erősen az én uramat kérni, hogy ezt a csúfságot el ne szenvedje. De monda néki: Akkor is megmondottam volt kegyelmednek, hogy ne beszéljen olyan héjábavalót, mert én igaz pápista ember vagyok, de mégsem hiszem el az ilyen bolondságot, hát a feleségem hogy hinné.
32
A gubernátor, Kornis Zsigmond úr papja, kit hívtak Létainak, ez különböző tanácsadásokat sokáig elhallgatván, végre ekképpen szólott: Én a nagyságtok tanácsadását mindvégig elhallgatám: de ezeket lelkem szerént nem jovallom, hogy az úr megpróbálja, sőt azt tanácsolom, hogy mindenben kedvezéssel és utánajárással légyen az úr, ha valamire akar menni: mert ha aszerént cselekszik, amint nagyságotok tanácsolá, úgy el fog az asszony idegenülni, hogy nemhogy lelki egyesség lenne, de a testi egyesség sem lészen meg. Mert nagy famíliája, jószága is vagyon, odahagyja az urat, még véle sem fog lakni: megválik osztán, mit csinál az úr.
33
Az én uram Meggyesről hazajövén, mindenben az atyjafiai tanácsadások szerént kezdi magát viselni. Béjött néha a házba, amelyben feküdtem; de szüntelen való nagy kedvetlenséggel, mely tartott egynéhány napokig: én is nem sokat szólottam hozzá, hasonlóképpen alkalmaztatván magamat, látván, hogy nem sokat hajtok a kedvetlenségére, önként maga kibeszéli kedvetlenségének okát, aszerént, amint feljebb (31, 32) le vagyon írva. Melyet én hallván, mondám: Ez első dolog ugyan, hogy kegyelmed az atyjafiai rossz tanácsokra ezeket cselekedje: de úgy gondolom, hogy ha én ezt így elszenvedem, többször is meglészen, sőt nagyobb mértékben el fogja kegyelmed követni azt. Kegyelmed azt maga is tudja, hogy énnékem erős kontraktusom vagyon kegyelmedtől, hogy ha vallásomban háborgat, elhagyhassam. (18) Azért tudtára légyen kegyelmednek, hogy mihelyt ez Isten annyira való erőt ád, hogy ágyamból felkelhessek, kegyelmeddel bizony nem lakom. A gyermekeket, minthogy fiak, és a kontraktus szerént is kegyelmedet illeti, itthagyom, lássa kegyelmed, mit csinál vélek. Erre azt mondá: úgy is mit nyersz véle, mert az én vallásom szerént el nem választanak tőlem. Én arra nagy keserves szívvel azt felelém: Ez az igaz Isten, akit én gyermekségemtől fogva tiszteltem, és mostan is tisztelek, cselekedje azt a nagy irgalmasságát énvelem, hogy esztendő ilyenkor légyünk elválva egymástól, végyen el az Isten vagy engemet, vagy kegyelmedet. Melyet a nagy irgalmasságú Isten meg is cselekedett.
34
Látván, hogy én micsoda eltökélett szándékkal vagyok, szép szóra kezdi venni a dolgot, és mondani, hogy bánja a Kornis Istvánné asszonyom rossz tanácsán való elindulását. Akkor mondá ki osztán, hogy Páter Létai micsoda (31) tanácsot adott volt, s igen bánja, hogy azt meg nem fogadta, s ekképpen csendesíté le elmémet. Azután engemet soha nem háborgatott, sőt elő sem hozta vallásomat egyezernél többször, hanem egy betegségében, de akkor is mindjárt megbánván, megkövetett róla.
35
Minthogy abban az időben a pápisták magok házoknál udvari papot nem szoktak volt tartani, úgy az én uram sem tartott, sőt mikor papjai jöttek is, erősen oltalmazta, hogy valamit ellenem ne szóljanak. Minthogy pedig az ember vélek a Szentírásból nem beszélhetett, mert azt ők kerülték, azért én is azt a módot vettem volt fel, hogy ha ellenem szólottak, mentől keményebben és vastagabban kívántam nékik megfelelni; melyre nézve ők is nem merték igen nagyjára beszédbe elegyedni velem, akik pedig még nem ismertek, az én uram mindenkor megmondotta, hogy az Istenért ne szóljanak ellenem, mert igen meg szoktam felelni. A csudatételeket is megmondotta, hogy ne beszéljék előttem, mert én nem hiszem, osztán s csak csúfolódom véle.
36
Egy barát, éppen nagy böjtben lévén ott beszéd asztalnál, az húsvétra megszenteltetett báránynak és egyéb szentelt eledeleknek erejekről, a többi között, azt a csudálatos hasznát is mondá, hogy egyszer a megszenteltetett báránynak csontjából egy tóba esett volt valami részecske, s mindjárt a tóban lévő békák mind elnémultak, úgyhogy mindez mái napig is azon tóban egy béka sem rekeg. Melyre én is nevetvén mondám: Bizony igen akarom, hogy kegyelmed ilyen jó orvosságra tanított, mert én is eluntam itt a békák énekléseket hallgatni. Akkor is az én uram mindjárt mondá: Az Istenért, atyámuram, miért beszél kegyelmed a feleségem előtt ilyeneket; mert ha csak szert tehet reája, bizony megpróbálja.
37
Eltelvén a böjt, húsvétra egy magyarországi atyjafia az én uramnak, Haller Imre, ki is igen nyughatatlan, vásott természetű ifjú volt, odajött, voltak más pápista emberek is, első napján az innepnek én a templomba mentem; elmentek ők is a magok templomjokba, azholott hamar általesvén a misén, a templomból visszamentenek, hosszas böjtjök után alig várták, hogy húst ehessenek, késő volt az ebéd készülését várni; hanem a szentelt ételekhez csak sietve leültek, a szent borból jól ittak, annyira, hogy mikor én a templomból hazamentem, a sok szent eledelekből úgy laktak volt, hogy a szent kaláccsal már egymást hajigálták. A szegény barátot majd megütötte a guta bújában, hogy a szent dolgokkal ennyire visszaélnek: szedte mindenfelől a búlátott a szent morzsalékokat, hogy a tűzbe vethesse: eleget protestált, hogy kárhozatos vétek azt elhullatni; de minthogy már jóllaktak volt, arra semmit sem hajtottak. Én is meghagyom egy legénynek, hogy a bárány szent csontjából vagy két darabot szerezzen, minthogy a külső cselédeink, egyen kívül, mind reformátusok voltanak; a szegény barát sem vigyázhatott mindenfelé, két jó vastag csontot az inas eldugván, béhozott hozzám; melyeket a fejéregyházi kerítésből kétfelé bévetettem a tóba, hogy a békák megnémuljanak. Mikor estve vacsoránál ülnénk, és a békák is nagy rekegéssel szólanának, kezdém a baráttól újabban kérdezni a szentelt csontok hasznait, melyből az én uram gyanítván a dolgot, kezdi tudakozni, talán megpróbáltam: melyre mondám, hogy meg, minden bizonnyal. Ezt hallván a szegény barát, igen megháborodik, és azon kezdi erősen az én uramat kérni, hogy ezt a csúfságot el ne szenvedje. De monda néki: Akkor is megmondottam volt kegyelmednek, hogy ne beszéljen olyan héjábavalót, mert én igaz pápista ember vagyok, de mégsem hiszem el az ilyen bolondságot, hát a feleségem hogy hinné.
kedd, március 22, 2011
Árva Betlen Kata Önéletírása (4.rész)
22
Mentünk újesztendőre Rétenbe: onnan idvezült édesanyánk Kolozsvárra vitte a kollégyiomba Bethlen Farkas öcsémuramat; mi pedig mentünk Fejéregyházára. Hoztanak volt Martonfi püspöktől az én férjemnek, még Rétenbe létünkben, levelet, melyben a püspök a maga akaratját, mit fogna elkövetni, megírta volt; de ezt Rétenbe eltitkolta, mert jól tudta azt, hogy ha kimondaná, engemet az én idvezült édesanyám véle el nem eresztene.
23
Fejéregyházára érkezvén azért, látom az én uramnak igen nagy kedvetlenségét, de miért lényeg, az okát nem tudhattam: hanem egykor azt kezdi mondani: Én félek attól, hogy tégedet valami bú fog érni. Én ezt hallván, mindjárt így gondolkodtam, hogy talán az idvezült édesanyám betegsége iránt hallott valamit, kinek is immár egészsége igen meg kezdett volt gyengülni, melyre nézve erősen megszomorodom. De vévén észre, hogy min ijedtem meg, monda osztán: Nem az a bú ér, hanem az, hogy a püspök küldi reád az udvarhelyi gárdjánt nehéz követséggel. Melyre mondék: Bizony oly követséggel küldheti, hogy vészen választ. Hazaérkezésük után négy vagy öt nappal, egy estve elérkezik a gárdján a követséggel. Az én uram előre béjövén az én házamba, kért erősen, hogy érette ne feleljek keményen. Fogadám én is, hogy valamire az Isten segélt, tiszta indulatból véghezviszem.
24
A gárdján béjövén az én házamban, elkezdi hosszas orációját, melyet előre elkészített volt, hogy engemet megkövessen, minthogy az új esztendő kezdetében ilyen kedvetlen hírrel kellett hozzám jőni. Én elunván hosszas kedvetlen magamentegetését, mondék néki: Kegyelmed ily hosszasan engem ne kövessen, hanem mondja el, amit kegyelmedre bízott a kegyelmed elöljárója: mert én úgy gondolom, hogy amely dologról kegyelmed azt gondolja, hogy énnékem szomorú kedvetlennek fogna tetszeni, az énnékem igen kedves és örvendetes fog lenni. Melyre monda, hogy az felette kedvetlen: mert méltóságos püspök uram nagyságodat énáltalam tiltja, hogy együtt ne lakjanak, mert nem igaz házassági életben vagynak. Erre én felelém: Szeretném tudni, mi okon nem élünk mi igaz házassági életet. Mert, úgy monda: nem igazán tette le nagyságod a hitet; sok elmaradott benne, amit el kellett volna mondani. Felelém erre: Hiszen a kegyelmed keze alatt lévő barát esketett meg, miért volt ő olyan tudatlan szamár, hogy még azt sem tudta, hogy kell esketni? Erre osztán nagy szánakozással mondja: Jól mondja nagyságod, mert ő vétett benne, melynek el is vette jutalmát; de ugyancsak nagyságod azzal meg nem menekszik; s hogy engemet megijeszthetne, krokodilusi szemekkel szánakodott rajtam. Kérdi osztán, mi választ adok, hogy vigyen? Én mondván nékie: köszöntse kegyelmed méltóságos püspök uramat én szómmal, és mondja meg: Minthogy magam szabad jóakaratomból bizony soha idegen vallásúhoz nem mentem volna, s ide is jószívvel nem jöttem; azért tiszta szívemből való örömmel visszamégyek; mert tudom azt, hogy az én édesanyám engemet, amíg Isten élteti, jószívvel lát maga mellett, s ha az Isten kivészi is e világból, kevés jószágom ugyancsak lészen, abból élek Istennek. Mikor látta volna, hogy nem az ő gondolatja szerént vagyon az én elmém, és amivel ijeszteni kívántak volna, azt én nagy örömömnek tartanám, kezdi mondani, hogy példátlan dolog volna az, és ő engemet igen szánna, melyre nézve kíván tanácsával is éltetni, s a püspök előtt is e dolgot csendesíteni, csak én is végyem bé az ő jó tanácsát, mert eddig sajnálotta kimondani nékem, de még nagyobb dolog is vagyon: mert az én uramnak halál vagyon a fején, miért eskütt meg velem úgy, hogy én pápista hit szerént meg ne esküdném. Ezen bosszúsággal és haraggal eltelvén, mondék néki: Csudálkozom kegyelmeden, hogy ilyen haszontalansággal akar elhitetni engemet, mintha én az afféle bolondságot elhinném, de ha szintén lehetne is, hogy egymás után tizenhétszer elütnék a fejét, lelkem elvesztésével soha életét meg nem tartanám.
25
Néki minden jovallása és szemtelenkedése azon volt, hogy én lennék pápistává, mikor látná, hogy semmire sem mehet, azon kért, hogy avagy csak ígérjem reá magamat, hogy ha a pápista vallást igazabbnak fogom ismérni, arra állok. Melyre én azt feleltem, hogy eb kötelezze kegyelmednek semmire is magát; mert ha én igazabbnak ismerném a pápista vallást, úgy nem az én férjemért, sem nem a kegyelmed jovallásáért, hanem az igazságnak ismeretéért lennék én pápistává, de azt sem kegyelmed, sem más nem éri, hogy én vallásomat elhagyjam.
26
Ugyancsak ő, mint szemtelen és arra régen elkészült lélek, meg nem szégyellvén magát, mikor látta volna, hogy elő nem mehet szándékában, az Isten beszédéből, minthogy ahhoz semmit sem is tudott, nem is kívánt szólani; maga azt mondotta; én nagyságoddal a Szentírásból nem kívánok szólani, hanem csak a külső dolgokból, noha ahhoz is tudnék, oly dolgokat kezdett beszéleni az embernek magamegtartóztatásáról, életének tiszta vagy tisztátalanságban való eltölthetéséről, amelyeket a keresztényi szemérmetesség, nem engedi, hogy leírjak: vett ő is oly feleleteket szemtelenségéért, hogy azután megvallotta némely református emberek előtt, hogy készebb volna akármi nagy dolgot cselekedni, mintsem többször énnékem valami követséget hozni. Utoljára ismét kérdi: Már mi választ vigyen a püspöknek? Egyszer megmondottam (felelék reá), érje bé véle, velem kegyelmednek már semmi beszéde nincsen, püspök uramnak is velem nincsen semmi dolga. Ezen vége szakadott velem való beszédének, s szemtelenkedve elment előlem: többször ezt az utat nem is próbálták.
27
Míg Isten éltette édesanyámat, addig többire ott volt lakásunk, s az próbálgatásra is alkalmatosság nem volt; de ó, mely igen kevés ideig lőn ez: mert 1718. esztendőben, pünkösd havának tizenkettődik napján, Isten őfelsége Hévízen ez árnyékvilágból kiszólítá. Mely nékem éppen lelkemig béható nagy keserűségemre lőn; mivelhogy addig volt kire vetnem szememet, ha talán férjem vallásomért igyekezett volna háborgatni. Ezen való keserűségem és siralmas gyötrődésem, lévén egyszersmind nehezes állapottal is, annyira elerőtlenített, hogy ugyan a betegség által az ágyba szegeztetném.
28
Azon esztendőben édesanyánk temetésére mentünk Keresdre; azholott a temetés alkalmatosságával a fájdalmak kötelei környülfogván, hosszas kínaim után, kettős fiakkal megbetegedtem: mely betegségben, mind testemnek gyenge volta miatt, mind az egyszersmind reám tódult lelki és testi nyavalyák s keserűségek miatt, annyira elerőtlenedtem, hogy minden emberi reménség kívül volt életem tétetve. Öregbítette nyavalyámat az is, midőn láttam, hogy gyerekimet idegen vallású pap kereszteli meg. Kiket az én uram Rétenbe vitetvén, keresztelték az elsőszülöttet Sámuelnek, Pálnak a másikat.
29
Keresden feküdtem kedves bátyám, Bethlen Ádám uram házánál, ki is kedves ángyomasszonnyal és több testvér atyámfiaival, olyan súlyos nyavalyámban, hozzám igen szorgalmatos gondviseléssel láttatott. Mely gondviselésekért az Úrnak áldása légyen őkegyelmeken. Voltanak itt mellettem igen jó lelki orvosok is, kik a temetésre oda gyűltenek volt; azok között volt tiszteletes Nádudvari Péter uram is, ez előtt édes szüléimnek udvari prédikátorok; aki éjjel és nappal szorgalmatos volt körülöttem. Tetszett azért a mindeneken szabadoson uralkodó Istennek, minden emberi erő és reménség felett, még az én életemet nyújtani, s ez súlyos betegséget könnyebbíteni.
30
Három hetek múlva azért nyavalyáim könnyebbülvén, fekve elvittek Fejéregyházára, azhová eljöttek kedves atyámfiai is; de itt lelkemnek felette való nagy fájdalmával töltenek napjaim, mivel hogy három hónapokig ágyamból felkelnem nem lehetett, és mikor leginkább arra szükségem volt, s kívántam, isteni tisztelet nélkül kellett lennem, mindaddig, míg Isten meggyógyított, hogy templomba járhatnék.
Mentünk újesztendőre Rétenbe: onnan idvezült édesanyánk Kolozsvárra vitte a kollégyiomba Bethlen Farkas öcsémuramat; mi pedig mentünk Fejéregyházára. Hoztanak volt Martonfi püspöktől az én férjemnek, még Rétenbe létünkben, levelet, melyben a püspök a maga akaratját, mit fogna elkövetni, megírta volt; de ezt Rétenbe eltitkolta, mert jól tudta azt, hogy ha kimondaná, engemet az én idvezült édesanyám véle el nem eresztene.
23
Fejéregyházára érkezvén azért, látom az én uramnak igen nagy kedvetlenségét, de miért lényeg, az okát nem tudhattam: hanem egykor azt kezdi mondani: Én félek attól, hogy tégedet valami bú fog érni. Én ezt hallván, mindjárt így gondolkodtam, hogy talán az idvezült édesanyám betegsége iránt hallott valamit, kinek is immár egészsége igen meg kezdett volt gyengülni, melyre nézve erősen megszomorodom. De vévén észre, hogy min ijedtem meg, monda osztán: Nem az a bú ér, hanem az, hogy a püspök küldi reád az udvarhelyi gárdjánt nehéz követséggel. Melyre mondék: Bizony oly követséggel küldheti, hogy vészen választ. Hazaérkezésük után négy vagy öt nappal, egy estve elérkezik a gárdján a követséggel. Az én uram előre béjövén az én házamba, kért erősen, hogy érette ne feleljek keményen. Fogadám én is, hogy valamire az Isten segélt, tiszta indulatból véghezviszem.
24
A gárdján béjövén az én házamban, elkezdi hosszas orációját, melyet előre elkészített volt, hogy engemet megkövessen, minthogy az új esztendő kezdetében ilyen kedvetlen hírrel kellett hozzám jőni. Én elunván hosszas kedvetlen magamentegetését, mondék néki: Kegyelmed ily hosszasan engem ne kövessen, hanem mondja el, amit kegyelmedre bízott a kegyelmed elöljárója: mert én úgy gondolom, hogy amely dologról kegyelmed azt gondolja, hogy énnékem szomorú kedvetlennek fogna tetszeni, az énnékem igen kedves és örvendetes fog lenni. Melyre monda, hogy az felette kedvetlen: mert méltóságos püspök uram nagyságodat énáltalam tiltja, hogy együtt ne lakjanak, mert nem igaz házassági életben vagynak. Erre én felelém: Szeretném tudni, mi okon nem élünk mi igaz házassági életet. Mert, úgy monda: nem igazán tette le nagyságod a hitet; sok elmaradott benne, amit el kellett volna mondani. Felelém erre: Hiszen a kegyelmed keze alatt lévő barát esketett meg, miért volt ő olyan tudatlan szamár, hogy még azt sem tudta, hogy kell esketni? Erre osztán nagy szánakozással mondja: Jól mondja nagyságod, mert ő vétett benne, melynek el is vette jutalmát; de ugyancsak nagyságod azzal meg nem menekszik; s hogy engemet megijeszthetne, krokodilusi szemekkel szánakodott rajtam. Kérdi osztán, mi választ adok, hogy vigyen? Én mondván nékie: köszöntse kegyelmed méltóságos püspök uramat én szómmal, és mondja meg: Minthogy magam szabad jóakaratomból bizony soha idegen vallásúhoz nem mentem volna, s ide is jószívvel nem jöttem; azért tiszta szívemből való örömmel visszamégyek; mert tudom azt, hogy az én édesanyám engemet, amíg Isten élteti, jószívvel lát maga mellett, s ha az Isten kivészi is e világból, kevés jószágom ugyancsak lészen, abból élek Istennek. Mikor látta volna, hogy nem az ő gondolatja szerént vagyon az én elmém, és amivel ijeszteni kívántak volna, azt én nagy örömömnek tartanám, kezdi mondani, hogy példátlan dolog volna az, és ő engemet igen szánna, melyre nézve kíván tanácsával is éltetni, s a püspök előtt is e dolgot csendesíteni, csak én is végyem bé az ő jó tanácsát, mert eddig sajnálotta kimondani nékem, de még nagyobb dolog is vagyon: mert az én uramnak halál vagyon a fején, miért eskütt meg velem úgy, hogy én pápista hit szerént meg ne esküdném. Ezen bosszúsággal és haraggal eltelvén, mondék néki: Csudálkozom kegyelmeden, hogy ilyen haszontalansággal akar elhitetni engemet, mintha én az afféle bolondságot elhinném, de ha szintén lehetne is, hogy egymás után tizenhétszer elütnék a fejét, lelkem elvesztésével soha életét meg nem tartanám.
25
Néki minden jovallása és szemtelenkedése azon volt, hogy én lennék pápistává, mikor látná, hogy semmire sem mehet, azon kért, hogy avagy csak ígérjem reá magamat, hogy ha a pápista vallást igazabbnak fogom ismérni, arra állok. Melyre én azt feleltem, hogy eb kötelezze kegyelmednek semmire is magát; mert ha én igazabbnak ismerném a pápista vallást, úgy nem az én férjemért, sem nem a kegyelmed jovallásáért, hanem az igazságnak ismeretéért lennék én pápistává, de azt sem kegyelmed, sem más nem éri, hogy én vallásomat elhagyjam.
26
Ugyancsak ő, mint szemtelen és arra régen elkészült lélek, meg nem szégyellvén magát, mikor látta volna, hogy elő nem mehet szándékában, az Isten beszédéből, minthogy ahhoz semmit sem is tudott, nem is kívánt szólani; maga azt mondotta; én nagyságoddal a Szentírásból nem kívánok szólani, hanem csak a külső dolgokból, noha ahhoz is tudnék, oly dolgokat kezdett beszéleni az embernek magamegtartóztatásáról, életének tiszta vagy tisztátalanságban való eltölthetéséről, amelyeket a keresztényi szemérmetesség, nem engedi, hogy leírjak: vett ő is oly feleleteket szemtelenségéért, hogy azután megvallotta némely református emberek előtt, hogy készebb volna akármi nagy dolgot cselekedni, mintsem többször énnékem valami követséget hozni. Utoljára ismét kérdi: Már mi választ vigyen a püspöknek? Egyszer megmondottam (felelék reá), érje bé véle, velem kegyelmednek már semmi beszéde nincsen, püspök uramnak is velem nincsen semmi dolga. Ezen vége szakadott velem való beszédének, s szemtelenkedve elment előlem: többször ezt az utat nem is próbálták.
27
Míg Isten éltette édesanyámat, addig többire ott volt lakásunk, s az próbálgatásra is alkalmatosság nem volt; de ó, mely igen kevés ideig lőn ez: mert 1718. esztendőben, pünkösd havának tizenkettődik napján, Isten őfelsége Hévízen ez árnyékvilágból kiszólítá. Mely nékem éppen lelkemig béható nagy keserűségemre lőn; mivelhogy addig volt kire vetnem szememet, ha talán férjem vallásomért igyekezett volna háborgatni. Ezen való keserűségem és siralmas gyötrődésem, lévén egyszersmind nehezes állapottal is, annyira elerőtlenített, hogy ugyan a betegség által az ágyba szegeztetném.
28
Azon esztendőben édesanyánk temetésére mentünk Keresdre; azholott a temetés alkalmatosságával a fájdalmak kötelei környülfogván, hosszas kínaim után, kettős fiakkal megbetegedtem: mely betegségben, mind testemnek gyenge volta miatt, mind az egyszersmind reám tódult lelki és testi nyavalyák s keserűségek miatt, annyira elerőtlenedtem, hogy minden emberi reménség kívül volt életem tétetve. Öregbítette nyavalyámat az is, midőn láttam, hogy gyerekimet idegen vallású pap kereszteli meg. Kiket az én uram Rétenbe vitetvén, keresztelték az elsőszülöttet Sámuelnek, Pálnak a másikat.
29
Keresden feküdtem kedves bátyám, Bethlen Ádám uram házánál, ki is kedves ángyomasszonnyal és több testvér atyámfiaival, olyan súlyos nyavalyámban, hozzám igen szorgalmatos gondviseléssel láttatott. Mely gondviselésekért az Úrnak áldása légyen őkegyelmeken. Voltanak itt mellettem igen jó lelki orvosok is, kik a temetésre oda gyűltenek volt; azok között volt tiszteletes Nádudvari Péter uram is, ez előtt édes szüléimnek udvari prédikátorok; aki éjjel és nappal szorgalmatos volt körülöttem. Tetszett azért a mindeneken szabadoson uralkodó Istennek, minden emberi erő és reménség felett, még az én életemet nyújtani, s ez súlyos betegséget könnyebbíteni.
30
Három hetek múlva azért nyavalyáim könnyebbülvén, fekve elvittek Fejéregyházára, azhová eljöttek kedves atyámfiai is; de itt lelkemnek felette való nagy fájdalmával töltenek napjaim, mivel hogy három hónapokig ágyamból felkelnem nem lehetett, és mikor leginkább arra szükségem volt, s kívántam, isteni tisztelet nélkül kellett lennem, mindaddig, míg Isten meggyógyított, hogy templomba járhatnék.
vasárnap, március 20, 2011
Bethlen Kata, Önéletírása (folytatás)
ÉLETEMNEK FOLYÁSA
6
Születtem ez nyomorúsággal teljes világra, az én Istenemnek jó tetszéséből, Bonyhán, 1700-ik esztendőben, Szent András havának 30-ik napján: mely kalendáriom szerént Katalin emlékezetére rendeltetett. Tetszett azért édes szüleimnek is a szent keresztségnek vize által való megmosattatásomkor ezt a nevet nékem adni, hogy a Krisztus vére által bűnbocsánatot váró hívek közé számláltatván, lenne a Krisztus tagját illető szent életre való serkentetésemre. Hozott pedig a felséges Isten e világra épp tetemekkel, Krisztuson fundált igaz hitben és vallásban való, s ez hazában szép rendben és méltóságban helyheztetett szülék által. Melyért utolsó pihenésemig dicsérlek tégedet, én Istenem.
7
Mert ugyanis világi s testi életem eredetét vettem gróf bethleni Bethlen Sámuel úrtól*, Küküllő vármegyének főispánja és Marosszéknek főkapitányától, ki Bethlen Jánosnak, Erdély országa főkancelláriusának fia és a nevezetes Bethlen Miklósnak testvéröccse volt. És Nagy Borbára asszonytól, a borsai Nagy Tamásnak édes leányától: kinek a fiúágon, és egész azon nagy famíliának magában vége is szakadott. Mert nem hagyott maga után a famíliát fenntartó fiúmagzatot; hanem három leányokat, úgymint: Nagy Zsófiát, ki házassági élet által köttetett volt Dániel Péter úrhoz, Nagy Klárát, kinek férje volt gróf Bethlen Elek, és Nagy Borbálát, ki a tisztességes házassági életre adatott volt gróf Bethlen Sámuel úrnak, 1683. esztendőben. Kiknek huszonnégy esztendőkig együtt való kedves házassági életek által e világra születtenek Bethlen István, ki megholt 1686. esztendőben, Klára, ki megholt 1691-ben, György, ki maga meghalván, két fiai maradtanak, Ádám, Sámuel, Imre, én Kata és Farkas, kik ötön még Isten kegyelméből életben vagyunk.
8
Neveltettem azon édesatyai és -anyai kezek alatt, szintén 1708. esztendei böjtelő havának hetedik napjáig; midőn Isten bölcs tetszéséből és senkitől nem függő szabad akaratjából, édesatyánkat, gróf Bethlen Sámuelt kiszólította ez árnyékvilágból Szebenben, ki is temettetett el Keresden. Ekképpen tetszett az Úristennek még kisded koromban a gyámoltalan árvák seregébe béírni és egyszersmind mintegy előre jelül adni, hogy életemnek jobb részét árvaságban kellene eltöltenem.
9
Az akkor már egynehány esztendőktől fogva Rákóczi Ferenctől indíttatott és fennforgó háborúság igen nehézzé tévén az özvegyeknek és árváknak sorsát, köttetett vala édesanyánk az másodszori tisztességes házassági kötél által báró Haller István úrhoz, az ország akkori prezidenséhez, ki is lévén* idegen vallású, lehetett volna sok kesergettetésemre, sőt gyermeki időmhöz képest lelki nagy káromra is; de az örökké áldandó Isten, azt a jólelkű urat úgy igazgatta, hogy nemcsak nem ellenzette azt, hogy vallásunkon való tanító légyen házában mellettünk, hanem maga gyermekeit is az által taníttatni kívánta. Szent kezeidet csókolom, édesatyám, ebben a te irgalmasságodra emlékezvén; ó, mely csudálatosok a te cselekedeteid a tiéid körül, az ő jovokra mindenekben felsegéljed az idvességre.
10
Annak utána neveltettem az édesanyai gondviselő kéz alatt, szintén az 1717. esztendőnek Szent Mihály haváig, azon hónak tizennegyedik napján, mind magamnak, s mind testvér kedves atyámfiainak akaratjok ellen, idvezült édesanyámtól adattam soha eléggé meg nem siratható keserves házasságra, vallásomon kívül valóhoz. Mely házasságban, férjem mind szép úri familiájára nézve, mind pedig maga személyére nézve illendő és elegendő szerencse is lett volna, ha velem azonegy hitben és vallásban való lett volna. De másként lévén a dolog, az által a házasság által mind ez mái napig való szörnyű nagy bánatra és kísértetre tétettem ki: mivel hogy ez felemás házasságnak keserű gyümölcsét szüntelen kóstoltatta Isten énvelem. Noha pedig édes szülőanyámtól magamnak teljes akaratom ellen adattattam ez szerencsétlen házasságra; én mindazáltal ebben senkit nem okozok; hanem megismerém az Istennek igaz utait: mert jól tudom én azt, hogy kisebb dolog is az Isten végezése nélkül véghez nem mégyen. Ez volt irántam is az őfelsége szent tetszése, hogy én ez szörnyű kísértetekkel küszködjem. Légyen ezután is az ő szent akaratja szerént minden dolgom.
6
Születtem ez nyomorúsággal teljes világra, az én Istenemnek jó tetszéséből, Bonyhán, 1700-ik esztendőben, Szent András havának 30-ik napján: mely kalendáriom szerént Katalin emlékezetére rendeltetett. Tetszett azért édes szüleimnek is a szent keresztségnek vize által való megmosattatásomkor ezt a nevet nékem adni, hogy a Krisztus vére által bűnbocsánatot váró hívek közé számláltatván, lenne a Krisztus tagját illető szent életre való serkentetésemre. Hozott pedig a felséges Isten e világra épp tetemekkel, Krisztuson fundált igaz hitben és vallásban való, s ez hazában szép rendben és méltóságban helyheztetett szülék által. Melyért utolsó pihenésemig dicsérlek tégedet, én Istenem.
7
Mert ugyanis világi s testi életem eredetét vettem gróf bethleni Bethlen Sámuel úrtól*, Küküllő vármegyének főispánja és Marosszéknek főkapitányától, ki Bethlen Jánosnak, Erdély országa főkancelláriusának fia és a nevezetes Bethlen Miklósnak testvéröccse volt. És Nagy Borbára asszonytól, a borsai Nagy Tamásnak édes leányától: kinek a fiúágon, és egész azon nagy famíliának magában vége is szakadott. Mert nem hagyott maga után a famíliát fenntartó fiúmagzatot; hanem három leányokat, úgymint: Nagy Zsófiát, ki házassági élet által köttetett volt Dániel Péter úrhoz, Nagy Klárát, kinek férje volt gróf Bethlen Elek, és Nagy Borbálát, ki a tisztességes házassági életre adatott volt gróf Bethlen Sámuel úrnak, 1683. esztendőben. Kiknek huszonnégy esztendőkig együtt való kedves házassági életek által e világra születtenek Bethlen István, ki megholt 1686. esztendőben, Klára, ki megholt 1691-ben, György, ki maga meghalván, két fiai maradtanak, Ádám, Sámuel, Imre, én Kata és Farkas, kik ötön még Isten kegyelméből életben vagyunk.
8
Neveltettem azon édesatyai és -anyai kezek alatt, szintén 1708. esztendei böjtelő havának hetedik napjáig; midőn Isten bölcs tetszéséből és senkitől nem függő szabad akaratjából, édesatyánkat, gróf Bethlen Sámuelt kiszólította ez árnyékvilágból Szebenben, ki is temettetett el Keresden. Ekképpen tetszett az Úristennek még kisded koromban a gyámoltalan árvák seregébe béírni és egyszersmind mintegy előre jelül adni, hogy életemnek jobb részét árvaságban kellene eltöltenem.
9
Az akkor már egynehány esztendőktől fogva Rákóczi Ferenctől indíttatott és fennforgó háborúság igen nehézzé tévén az özvegyeknek és árváknak sorsát, köttetett vala édesanyánk az másodszori tisztességes házassági kötél által báró Haller István úrhoz, az ország akkori prezidenséhez, ki is lévén* idegen vallású, lehetett volna sok kesergettetésemre, sőt gyermeki időmhöz képest lelki nagy káromra is; de az örökké áldandó Isten, azt a jólelkű urat úgy igazgatta, hogy nemcsak nem ellenzette azt, hogy vallásunkon való tanító légyen házában mellettünk, hanem maga gyermekeit is az által taníttatni kívánta. Szent kezeidet csókolom, édesatyám, ebben a te irgalmasságodra emlékezvén; ó, mely csudálatosok a te cselekedeteid a tiéid körül, az ő jovokra mindenekben felsegéljed az idvességre.
10
Annak utána neveltettem az édesanyai gondviselő kéz alatt, szintén az 1717. esztendőnek Szent Mihály haváig, azon hónak tizennegyedik napján, mind magamnak, s mind testvér kedves atyámfiainak akaratjok ellen, idvezült édesanyámtól adattam soha eléggé meg nem siratható keserves házasságra, vallásomon kívül valóhoz. Mely házasságban, férjem mind szép úri familiájára nézve, mind pedig maga személyére nézve illendő és elegendő szerencse is lett volna, ha velem azonegy hitben és vallásban való lett volna. De másként lévén a dolog, az által a házasság által mind ez mái napig való szörnyű nagy bánatra és kísértetre tétettem ki: mivel hogy ez felemás házasságnak keserű gyümölcsét szüntelen kóstoltatta Isten énvelem. Noha pedig édes szülőanyámtól magamnak teljes akaratom ellen adattattam ez szerencsétlen házasságra; én mindazáltal ebben senkit nem okozok; hanem megismerém az Istennek igaz utait: mert jól tudom én azt, hogy kisebb dolog is az Isten végezése nélkül véghez nem mégyen. Ez volt irántam is az őfelsége szent tetszése, hogy én ez szörnyű kísértetekkel küszködjem. Légyen ezután is az ő szent akaratja szerént minden dolgom.
szombat, március 19, 2011
Bethlen Kata*
Önéletírása
ELÖLJÁRÓ BESZÉD A KERESZTYÉN ISTENFÉLŐ OLVASÓHOZ
1
Az Istennek bölcsessége mélységes, meglábalhatatlan, utai megtudhatatlanok; ítéleti végére mehetetlenek, az emberi elme azokat fel nem éri; az Isten cselekedeteit csak csudálja; de azt nem kérdheti: miért cselekeszed ezt vagy amazt? Mindazonáltal meg kell azt vallani nagy alázatossággal, hogy minden cselekedetei szentek, igazak; méltatlan senkit ítéletei nem találnak: sőt, igaz ítéletének idején is kegyelmességét abban mutatja meg, hogy az idő szerént való büntetésekkel és nehéz keresztekkel bölcsen magához vezérli a tőle elhajlott, az utairól eltévelyedett bűnös embert.
Az Istennek beszédében bővségesen találtatnak erre világos példák, hogy még a legkedvesebb és szerelmesebb embereiben is az Isten a bűnt büntetlen nem hagyta; sőt gyakorta azokat szokta szorosabban meglátogatni és ostorozni, akik őfelségéhez közelebb járulnak, amint ennek példáját hagyá az Áron famíliájában, 3 Mózes X. 3., azholott ez, amit szólott az Úr, mondván; akik én hozzám közel vagynak, azokban szenteltetem meg, és mind a sokaság előtt megdicsőíttetem. A Szent Pál pedig az Isten bölcs utait így adja elő, Zsid. XII. 6. Akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, valakit fiává fogad.
2
Az Isten ostora, mellyel a maga fiait, leányit kezéhez tanítja, a nyavalyák és az életbéli sok keresztek: mind az Ó- s mind az Újtestámentomi írásokban sok példájok vagyon erre a keresztviseléseknek terhek alatt csüggedező lelkeknek, hogy az Istennek legkedvesebb szentei is ezen az úton mentenek által az Isten szent színének látására, sőt ez az egy út, amelyen az idvességre juthatunk, amint a Szent Pál előnkbe adta, Cselek. XVI. 22., ezt mondván: Hogy sok háborúságok által kellene nékünk az Istennek országába mennünk. A nyavalyának pedig nagyságát, a keresztnek súlyosságát, maga a kegyelmes és szent Úristen mérsékli mind azt, mennyi légyen, mind azt, meddig tartson, hogy a nyomorult, bűnös embernek gyengélkedő hite egészen el ne fogyjon, s teljességgel el ne vesszen.
3
Ezen bölcs, nagy hatalmú, igen szent és igaz ítéletű Istennek tetszett az én sok és megszámlálhatatlan nagy bűneimért az én életemet is egész gyermekségemtől fogva mind ez ideig, sok nyavalyák és igen nehéz keresztek alá rekeszteni, annyira, hogy elfolyt életemben ritkán engedett csak pihenést is vennem. Sőt, midőn egyik keresztemet könnyebbítette is, és azt gondoltam, immár megszűnt, hogy erőt végyek, akkor más, és újabb s terhesebb keresztet bocsátott erőtelen vállaimra. Jól vagyon, édesatyám, édes Istenem, hogy engemet ez világgal elereszkednem nem engedtél; ezután is légyen meg mint mennyen, földön, úgy szintén énkörnyülöttem is szent akaratod. Vidd végbe, valamelyek szent felségednek tetszenek, csakhogy drága kegyelmedet éntőlem el ne végyed, hanem adj elégséges erőt, hadd viselhessem szent akaratod szerént mindenekben magamat, és békességes tűréssel hordozhassam keresztemnek súlyos terhét.
4
Kívántam ez világi sok próbák és kísértetek között folyó életemet igen röviden, és amennyire lehetett, mindeneknek megsértések nélkül leírni: melyben a szíveket és veséket vizsgáló Isten tudja, hogy nem az én feltett célom és szándékom, hogy holtom után másokat kívánnék megmocskolni: távul vagyok az ilyen igyekezettől: hanem inkább ez az én feltett jó végem, hogy lássák meg mások a kegyelmes Istennek nagy erejét az én igen nagy erőtelenségemben. És ha kiknek az Isten nehéz kereszteket ád, vegyék észre azt innen is, hogy a Jóisten soha az övéire olyan próbákat nem ereszt, amelyeknek elviselésekre elégendő kegyelmet is ne adna. Mert én mind testemnek gyenge voltára nézve ezeket a szörnyű nehéz és szüntelen rajtam fekvő nyavalyákat el nem viselhettem volna, mind pedig gyenge hitemnek próbáltatását meg nem győztem volna; hanem mindezeket az én jó Istenemnek kegyelme győzte meg énáltalam: melyekben hasonlatos voltam a Mózes csipkebokrához, amely noha erős tűzben égett, de meg nem emésztetett.
5
Hogy pedig világi életemnek leírásában némely személyeket nevezet szerént ki kellett írnom, magamon kívül, ezt a szükség így kivánta, mert különben magam állapotját is világosan leírnom nem lehetett volna, hanem azokról is emlékezném, akik között volt életem. De ezt én úgy igyekeztem cselekedni, hogy semmiben lelkem ismeretét meg ne sérteném; se azokat, még akik vétettenek is sokképpen ellenem, valami indulatból meg ne bántanám. Nem is írtam fel az én némely világon kapó emberektől való megbántásomnak még csak dézsmáját is; mert az igen sokra terjedett volna. Nehézségből származott indulatom pedig (adok hálát érette az én Istenemnek) bizony senki ellen nincsen: mert azt az Isten kegyelme által én már mind meggyőztem. Semmi megbántatásomat mindaddig fel nem írtam, valamíg az én édes atyámnak kegyelme által indulatimat megcsendesítvén, békességesen azt meg nem vizsgáltam, hogy józanon tehetnék arról ítéletet. Te is, én Istenem, én szívemnek teljessége, úgy igazgassad ezután is indulatimat, hogy a te dicsőségedet meg ne sértsem, felebarátomat ez írásommal meg ne bántsam, hanem amint kívánom, a te dicsőséged ezáltal is öregbüljön. Ámen.
Önéletírása
ELÖLJÁRÓ BESZÉD A KERESZTYÉN ISTENFÉLŐ OLVASÓHOZ
1
Az Istennek bölcsessége mélységes, meglábalhatatlan, utai megtudhatatlanok; ítéleti végére mehetetlenek, az emberi elme azokat fel nem éri; az Isten cselekedeteit csak csudálja; de azt nem kérdheti: miért cselekeszed ezt vagy amazt? Mindazonáltal meg kell azt vallani nagy alázatossággal, hogy minden cselekedetei szentek, igazak; méltatlan senkit ítéletei nem találnak: sőt, igaz ítéletének idején is kegyelmességét abban mutatja meg, hogy az idő szerént való büntetésekkel és nehéz keresztekkel bölcsen magához vezérli a tőle elhajlott, az utairól eltévelyedett bűnös embert.
Az Istennek beszédében bővségesen találtatnak erre világos példák, hogy még a legkedvesebb és szerelmesebb embereiben is az Isten a bűnt büntetlen nem hagyta; sőt gyakorta azokat szokta szorosabban meglátogatni és ostorozni, akik őfelségéhez közelebb járulnak, amint ennek példáját hagyá az Áron famíliájában, 3 Mózes X. 3., azholott ez, amit szólott az Úr, mondván; akik én hozzám közel vagynak, azokban szenteltetem meg, és mind a sokaság előtt megdicsőíttetem. A Szent Pál pedig az Isten bölcs utait így adja elő, Zsid. XII. 6. Akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, valakit fiává fogad.
2
Az Isten ostora, mellyel a maga fiait, leányit kezéhez tanítja, a nyavalyák és az életbéli sok keresztek: mind az Ó- s mind az Újtestámentomi írásokban sok példájok vagyon erre a keresztviseléseknek terhek alatt csüggedező lelkeknek, hogy az Istennek legkedvesebb szentei is ezen az úton mentenek által az Isten szent színének látására, sőt ez az egy út, amelyen az idvességre juthatunk, amint a Szent Pál előnkbe adta, Cselek. XVI. 22., ezt mondván: Hogy sok háborúságok által kellene nékünk az Istennek országába mennünk. A nyavalyának pedig nagyságát, a keresztnek súlyosságát, maga a kegyelmes és szent Úristen mérsékli mind azt, mennyi légyen, mind azt, meddig tartson, hogy a nyomorult, bűnös embernek gyengélkedő hite egészen el ne fogyjon, s teljességgel el ne vesszen.
3
Ezen bölcs, nagy hatalmú, igen szent és igaz ítéletű Istennek tetszett az én sok és megszámlálhatatlan nagy bűneimért az én életemet is egész gyermekségemtől fogva mind ez ideig, sok nyavalyák és igen nehéz keresztek alá rekeszteni, annyira, hogy elfolyt életemben ritkán engedett csak pihenést is vennem. Sőt, midőn egyik keresztemet könnyebbítette is, és azt gondoltam, immár megszűnt, hogy erőt végyek, akkor más, és újabb s terhesebb keresztet bocsátott erőtelen vállaimra. Jól vagyon, édesatyám, édes Istenem, hogy engemet ez világgal elereszkednem nem engedtél; ezután is légyen meg mint mennyen, földön, úgy szintén énkörnyülöttem is szent akaratod. Vidd végbe, valamelyek szent felségednek tetszenek, csakhogy drága kegyelmedet éntőlem el ne végyed, hanem adj elégséges erőt, hadd viselhessem szent akaratod szerént mindenekben magamat, és békességes tűréssel hordozhassam keresztemnek súlyos terhét.
4
Kívántam ez világi sok próbák és kísértetek között folyó életemet igen röviden, és amennyire lehetett, mindeneknek megsértések nélkül leírni: melyben a szíveket és veséket vizsgáló Isten tudja, hogy nem az én feltett célom és szándékom, hogy holtom után másokat kívánnék megmocskolni: távul vagyok az ilyen igyekezettől: hanem inkább ez az én feltett jó végem, hogy lássák meg mások a kegyelmes Istennek nagy erejét az én igen nagy erőtelenségemben. És ha kiknek az Isten nehéz kereszteket ád, vegyék észre azt innen is, hogy a Jóisten soha az övéire olyan próbákat nem ereszt, amelyeknek elviselésekre elégendő kegyelmet is ne adna. Mert én mind testemnek gyenge voltára nézve ezeket a szörnyű nehéz és szüntelen rajtam fekvő nyavalyákat el nem viselhettem volna, mind pedig gyenge hitemnek próbáltatását meg nem győztem volna; hanem mindezeket az én jó Istenemnek kegyelme győzte meg énáltalam: melyekben hasonlatos voltam a Mózes csipkebokrához, amely noha erős tűzben égett, de meg nem emésztetett.
5
Hogy pedig világi életemnek leírásában némely személyeket nevezet szerént ki kellett írnom, magamon kívül, ezt a szükség így kivánta, mert különben magam állapotját is világosan leírnom nem lehetett volna, hanem azokról is emlékezném, akik között volt életem. De ezt én úgy igyekeztem cselekedni, hogy semmiben lelkem ismeretét meg ne sérteném; se azokat, még akik vétettenek is sokképpen ellenem, valami indulatból meg ne bántanám. Nem is írtam fel az én némely világon kapó emberektől való megbántásomnak még csak dézsmáját is; mert az igen sokra terjedett volna. Nehézségből származott indulatom pedig (adok hálát érette az én Istenemnek) bizony senki ellen nincsen: mert azt az Isten kegyelme által én már mind meggyőztem. Semmi megbántatásomat mindaddig fel nem írtam, valamíg az én édes atyámnak kegyelme által indulatimat megcsendesítvén, békességesen azt meg nem vizsgáltam, hogy józanon tehetnék arról ítéletet. Te is, én Istenem, én szívemnek teljessége, úgy igazgassad ezután is indulatimat, hogy a te dicsőségedet meg ne sértsem, felebarátomat ez írásommal meg ne bántsam, hanem amint kívánom, a te dicsőséged ezáltal is öregbüljön. Ámen.
hétfő, június 08, 2009
Öreg templom pünkösdi üzenete
Homlokunkat ráncolva beszélünk manapság arról, hogy korunkat lelkileg a kiábrándultság és a megkeseredettség, anyagilag a nincstelenség és a nyomor jellemzi.A hagyományos értékek szétmállásának és a nyugati világ gátlástalan majmolásának korszakát éli egyre fogyó nemzetünk. A nyugtalanító jelenségek mögött olykor mintha nem akarnánk meglátni az élni akarás biztató jeleit: templomok, árvaházak, öregotthonok, gyülekezeti és diákotthonok épülnek. Új, élni akaró gyülekezetek alakulnak. Egykori felekezeti iskoláink közül több is újraindult, sőt újak is létesülhettek. A bénítóan ható örökös aggodalom helyett amúltba nézve is erőt, bátorságot, hitet és céltudatot meríthetünk azoktól, akik hasonló, de talán még-is nehezebb körülmények között tudtak nagyot alkotni. Persze, ez csak akkor sikerül, ha a nagy, példaképnek számító elődeink életműve mögött meglátjuk Azt, Akiben maguk is hittek, és Akitől ők is az erőt merítették. Árva Bethlen Kata egyike azoknak, akikre tisztelettel emlékezünk. Sokrétű munkásságáról – a papírmalmot működtető, könyvgyűjtő, könyvkiadást támogató, a mintegy 54 református gyülekezetet pártfogoló, gyógyító, író Bethlen Katáról– most hosszadalmas lenne szólni. Mint Önéletírásából, és kedvenc udvari lelkészének, a tudós Bod Péter feljegyzéseiből is kiderül, szívének legnagyobb vágya az volt, hogy otthont teremtsen, és istentiszteleti hajlékot építsen lelki családjának, az othévízi gyülekezetnek. Az általa, 1749-ben épített olthévízi templom az idén május 24-én 260 éves. Olthévíz első református lelkészétől, Vásárhelyi Jánostól tudjuk, hogy az olthévízi református gyülekezet alakulásának kezdetén, 1725-től kezdve,az istentiszteleteket vasárnap Bethlen Kata kastélyában, hétköznapokon pedig a lelkészi lakáson tartották. 1735-re annyira megnőtt a reformátusok száma, hogy szükség volt egy templomra. Ebben az évben Árva Bethlen Kata a maga költségén egy kis fatemplomot építtetett. Amint az idő múlásával és a gyülekezet növekedésével ez a templom is kicsinek bizonyult, a grófnő egy nagyobb, kőből épült templom, építését határozta el. A fatemplomot lebontották – és 1748-ban, július 26-án hozzáfogtak az új templom építéséhez.
A grófnő Önéletírása szerint egy hónap elteltével már álltak a falak. Bod Péter is tudósít erről anagyarányú építkezésről. Mind a saját, mind pedig a hévízi lelkészek munkanaplójába is feljegyezte ezt a fontos gyülekezeti és helytörténeti eseményt. Ebben az évben elkezdődött a torony, a lelkészi és az iskolamesteri lakás építése is. Az építkezések teljes költségét, és a munkások ellátását is, a grófnő állta.
Egy 1735-ben készült, de ebben az évben leszakadt harangot is újraöntenek, míg a falak épültek.
Az újraöntött harang tömege 132 font, felirata: M.G. B. BETHLEN KATA ASZSZONY Ő NSÁGA ÖNTETTE A HÉVÍZI R. EKKLESIA SZÁMÁRA 1748. Ez a harang hívja ma is az olthévízieket a templomba.
Azt gondolhatnánk, hogy a grófnő ezzel a sok építkezéssel a maga hírnevét akarta öregbíteni. Ő azonban elhárítja ezt a vádat: „Én Istenem, tekints reám és lásd meg az én szívemnek legbelső rejtekében, hogy az én életemet egyébért nem kívánom, hanem ez helységben a te dicsőségednek előmozdításáért.”
Bár nagy lendülettel fogtak hozzá a munkához, a grófnő többrendű betegeskedése és testvérének, Bethlen Ádámnak halála hátráltatta a templom építését. A munkálatokat csak 1749. április végén folytathatták. Nagy erővel, sok munkással dolgozhattak, mert ez év májusára már készen is állt a templom.
Az első istentiszteleti napról Bethlen Kata így vall:
„Jóistenemnek segedelme által az én Istenemnek házát elkészítettem; úgyhogy májusnak 24. napján abban az isteni tiszteletet elkezdhettük; másnapon pedig, mely volt pünkösd ünnepének első napja, mind a keresztség, s mind az úrvacsorája, mint Istentől szerzett szakrementumok, ott a Krisztus rendelése szerint kiszolgáltattak.”
Bod Péter is megerősíti, hogy a templom felavatásának másnapján, május 25-én keresztelő volt Hévízen. A rá jellemző pontossággal fel-jegyzi annak az újszülöttnek, és annak a felnőtt átkeresztelkedőnek a nevét, akiket aznap keresztelt meg: „Kereszteltem Péter Ferencnek egy Jánost 25 May 1749, mikor legelső prédikáció volt a Templomban.” Valamint „Kereszteltem meg Hévizen Maurer Julia Aszszonyt, Maurer Ferentzné aszszonyom leányát, mint egy 17 esztendős Leányt 25. May 1749 a méltóságos aszszonyom jelenlétiben.”
Nagy patrónánk nem véletlenül időzíthette pünkösd ünnepének előestéjére a templom felavatásának napját. A keresztyén egyház a lélek kitöltetésének ünnepén született meg. A fiatal olthévízi gyülekezet is a Szentlélek erejének köszönheti létét. Magával a nagy patrónaasszonnyal is a vigasztaló és erőt adó Szentlélek cselekedte azt, hogy a próba-tételek nem törték meg, sőt inkább erősítették hitét, és képessé tették arra, hogy árvaságának, azaz özvegységének keserű napjaiban új, lelki családra találjon az általa alapított hévízi gyülekezetben. Hogy mennyire szerette ezt a gyülekezetet, melynek Hévízen templomot építtetett, kiderül 1749. augusztus 7-én írt hálaadó könyörgéséből, amelyben Istennek ad hálát az elvégzett munkáért, és az Ő áldását és segítségét kéri a gyülekezetre a továbbiakban is: „Ó, én Uram és mennyei Atyám! Te méltóztattál engemet, szegény szolgálódat, az én szüleim és atyáim felett arra, hogy ez helyben is élő kútfejeknek forrásait láthassam. Megengedted, sőt nemcsak megengedted, hanem ugyan te magad segítettél, hogy én a tégedet félőknek számára, kik itt tégedet igazán megesmértenek, hajlékot készítsek, melybe szent neved magasztalására és dicsőítésére egybegyűljenek. Megengedted azt is, hogy a te oltárod körül forgolódó szolgáidnak számokra, akik itt szent beszédednek igazán való hirdetésében fáradoznak, hajlékot építsek, melybe az ő fejeket a nyugodalomra lehajthassák. Én Istenem, jól látod ezen órában való indulatját is az én szívemnek, látod hogy mostan is, mely nagy tehozzád valóragaszkodással és tebenned vetett egész bizodalomból szólok teelőtted. Kedveljed hát a Jézusnak véréért az én szívemnek indulatját, kedveljed annak drága voltáért ez házat is, melyet én tenéked készítettem. Uram, ez a ház a te házad, ez a nép a te néped, lakozzál hát mindörökké ez házban! Hadd lehessen min-denkoron ezen helyben és házban a te szent beszédednek tisztán való hirdetése, szent szakramentomidnak a magok tisztaságokban való kiszolgáltatások... Légy Uram, ez helyben oltalmok a tégedet igazán esmérőknek, segedelmek a tehozzád ragaszkodók-nak, ne engedjed, hogy az ő nyomorúságoknak és szükségeknek idején kívüled máshoz folyamodhassanak, erősítsd őket hitekben, tégyed, tégyed állandókká és állhatatossakká a megesmért igazságban. Lakozzék a te dicsőséged mindörökké ez helyben... Ámen.”
A templomot a grófnő halála után is rendesen gondozták, ha kellett – sokszor kellett! – javították a hévíziek. Bethlen Kata mai örököseiként mi is benne vagyunk az ő imádságában. Ez pedig komoly feladatot jelent mindannyiunk számára. Nagy patrónánk imádsága ma is szívünkben eseng. Kötelez a ránk bízottak megőrzésére, és újabb feladatokra serkent. Ha ellankadnánk, az ő szavai intenek, vigasztalnak és bátorítanak. Mennyei Atyánk oltalmának jeleként pedig áll a 260 éves templom, és hirdeti a ma élő, sokszor elbizonytalanodott nemzedéknek: ez a ház ma is az Ő háza, ez a nép ma is az Ő népe.
Ő hűséges volt hozzánk mindvégig, így nekünk nincs okunk kételkedni Benne. De Árva Bethlen Kata szavai tágabb értelemben érvényesek Erdély egész népére. Újonnan épült, és öreg, több száz éves templomaink – megújulást kínálva – Őhozzá hívnak ma is!
szerző: Veress László jelenleg Marosszentkirályi lelkipásztor, 2005-ig az Olthévízi gyülekezet lelkésze
Szomszédoló
Bod Péter konferencia
Olthévízen
Az olthévízi református egyházközség kétnapos konferenciát szervezett Bod Péter tiszteletére2006. július 28–29-én. Az eseményre a templomfelújított orgonájának a felszentelése adott alkal-mat. Több mint félévszádos hallgatás után szó-lalt meg újra az orgona. A konferenciát VeressLászló marosszentkirályi (volt olthévízi) és
Sylvester Aba János olthévízi lelkész szervezte.
A résztvevõk elsõsorban erdélyiek voltak, de jöttek Budapestrõl is a Bod Péter Társaság tagjaiközül tizenketten, és Svájcból, Graubünden kan-tonból. A rendezvényen öt elõadás hangzott el.A konferencia elsõ napján került sor BellághRózsa (Országos Széchényi Könyvtár) elõadására Bod Péter Önéletírása címmel.
„Az önéletírás vagy önéletrajz olyan mû, amelyet a tudomány, a mûvészet, a közélet teréntevékenykedõ személy saját életérõl ír, rendsze-rint kitérve az életével kapcsolatos társadalmi,történeti eseményekre is” olvassuk a magyarnyelv értelmezõ szótárában. A magyar önélet-rajz- vagy emlékirat-irodalom
fõleg Erdélyben virágzott a XVII–XVIII. század fordulóján. Azemlékiratot a függetlenségét elvesztõ Erdély tár-sadalmi viszonyai hozták létre. Azok az írók ésközéleti emberek, akik fontos szerepet töltöttekbe a politikai, társadalmi életben, családjuk vagyaz utókor számára megírták a történelmi esemé-nyekkel kapcsolatos állásfoglalásukat, megindo-kolták magatartásukat vagy éppen vádbeszédetírtak. Az erdélyi emlékirodalom értékes hagyo-mányai továbbéltek a XVIII. században, és meg-találjuk Bod Péter munkásságában is.
Bod Péter Önéletírása elsõ felét latin nyelven
írta, majd a második felében (ez a rövidebbikrész) magyarul folytatja feljegyzéseit, és csakegyes helyeken fordítja latinra a szót. Az Ön-életírás szövege elõször Jancsó Elemér gondo-zásában és Valentini Antal fordításában 1940-ben, majd (a második kiadás) 1945-ben jelentmeg Kolozsváron, az Erdélyi ritkaságok soro-zatban.
Bod Péter túl élete legfontosabb szakaszain, meglett férfikorban foghatott hozzá önéletírásá-hoz. Valószínûleg ötvenéves kora körül kezd-hette írni a mûvet. Önéletírásából megtudhatjuk,hogy milyen belsõ és külsõ tényezõk formáltáklelkületét, késõbbi tudományos és építõ törekvé-seit. Higgadtan, indulatok nélkül, õszintén, tár-gyilagos szemlélettel ábrázolja magát, múltjánaklegfontosabb eseményeit. Az õszinteséget azönéletrajz központi problémájaként szokták ke-zelni. De érzelmeinek is hangot ad, elõadásmód-ja közvetlen, szemléletes. Élete leírásával a lé-nyeget kívánta megragadni.
Mûvébõl kibontakozik egy erdélyi tudós lelkipásztor élete, megismerjük küzdelmeit, de fá-radozásainak az eredményeit is. Bod Péter szün-telenül munkálkodó ember volt, és hatalmas élet-mûvet hagyott hátra.
Feltevõdik a kérdés, hogy miért érdekes nekünk Bod Péter Önéletírása ma, a XXI. század-ban? Elsõ helyen a személye iránti érdeklõdést,tiszteletet említhetjük. Másrészt a hitelességemiatt fordulunk a mûhöz, amelyben az író õszin-tén, tárgyilagosan fejezi ki magát. Harmadsor-ban vonzóvá teszi az Önéletírást formai megje-lenése, természetessége, egyszerûsége. Mûvébõlsokat tanulunk ma is az emberrõl, a hitrõl, atisztességrõl, a hûségrõl, a hazaszeretetrõl.
A konferencia második napján következett
Majláthné Csizmadia Gabriella
(Nyárádszereda)
elõadása: Bod Péter: Históriára Utat Mutató Ma-gyar Lecsicon
. Az ELTE-n 2006-ban végzett fiatal tanárnõ nagy felfedezése a „Lecsicon”. A maros-vásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár Kézirattárábantalálta meg ezt az eddig ismeretlen kéziratot, azeddigi Bod-kutatások sehol nem említik. Csizma-dia Gabriella nagy türelemmel és szorgalommallemásolta a kéziratot, és belõle készítette el a dip-lomamunkáját. A „Lecsicon”-t a szerzõ 1746-banírta. A Leidenbõl hazatért Bod Olthévízre jött az õttanulmányaiban hûségesen támogató Bethlen Kataudvari papságára (1743–1749). Itt írta elsõ mûveit:Szentírás értelmére vezérlõ magyar leksikon (1746),
A Szent Bibliának historiája (1748), és Szent Judás
Lebbeus apostol leveleinek magyarázatja (1749).
Ezekhez kapcsolódik a most felfedezett kéziratos
Könyvtári Levelezõ/lap • 2006. november • 33
könyv, amelyben a szerzõ a történelmi kifejezésekés fogalmak részletes magyarázatát adja. A mûbemutatására az elõadó több szócikket olvasott fel.A XVIII. századi magyar irodalomtörténet és ezenbelül a Bod-kutatás számára igen hasznos lenne,ha Csizmadia Gabriella diplomamunkája kiadásrakerülne.
Gudor Botond
(Magyarigen) református lelkész
Bod Péter történeti munkáiról beszélt a Bod Péter,a történetíró
címû elõadásában. Bod fõ tudományterülete az egyháztörténet volt. Ilyen irányú mun-káinak érdekessége, hogy csaknem valamennyi iro-dalomtörténeti vonatkozású is. Az elõadó kiemel-te, hogy itthon is, Nagyenyeden, és Leidenben is,ahol „lelke legnagyobb gyönyörûségével három évettöltött tanulmányok közt”, a teológiai, a filozófiaiés a jogi tanulmányai mellett elsõsorban egyház-történeti elõadásokat hallgatott. Fõként [Honert, Janvan den] Johannes van den Honert elõadásai irántérdeklõdött, aki az egyháztörténetet Bod szerintLampe nyomán adta elõ. Tanulmányai során elsa-játította a külföldi protestáns egyháztörténelem leg-modernebb módszereit és eredményeit. Mintaké-pei, Friedrich Adolf Lampe, Johann LorenzMosheim és Friedrich Spanheim kedvezõen hatot-tak rá.
Magyarigeni lelkészsége idején írta nagy jelen-
tõségû történeti munkáit, melyek egy része kézirat-ban van ma is. Magyar nyelven egyetemes protes-táns egyháztörténetet írt: Az Isten vitézkedõ anya-szentegyháza állapotjának rövid historiája
(1760).
Latin nyelvû magyar egyháztörténetének, a HistoriaHungarorum ecclesiasticá
nak a kéziratát kiadás
céljából Leidenbe juttatta ki, de csak százhúsz évvelkésõbb adták ki. Három kötetben jelent meg 1888és 1890 között.
Bod egyháztörténet-írói tevékenysége elõdei-
hez (Pápai Páriz Ferenchez, Haner Györgyhöz,Debreczeni Ember Pálhoz) mérten határozotthaladást képvisel.
A programban szereplõ Bretz Annamária és
Pfuscher Emese elõadása elmaradt. Helyettük Ve-ress László
(Marosszentkirály) lelkész tartott elõ-
adást az olthévízi református egyház történetérõl,kitérve a XVIII. századra, Bethlen Kata korára.Bethlen Kata, vagy ahogy magát a másodszorimegözvegyülése után nevezte, Árva Bethlen Kataa XVIII. századi Erdély mûvelõdéstörténeténeknagy egyénisége volt. Egész életében jótékonyko-dott a református egyház javára. Templomokatrenováltatott, gyülekezeteket, kollégiumokat segí-
tett pénz- és tárgyi adományokkal. Õ építtette azolthévízi református templomot is. Még végrende-leteiben is gondoskodott az olthévízi egyházról,anyagi forrásokat biztosított a mûködéséhez. Ahitnek és a tudománynak élõ Bethlen Kata, akidöntõ hatással volt Olthévíz történetére, hosszúözvegysége alatt formálódott egy igazi mecénásnagyasszonnyá. Veress László nagy érdeme, hogymegírta az olthévízi református egyház történetét.Reméljük, hogy a közeljövõben kiadásra kerül.
Az utolsó elõadást Jan Andrea Bernhard
(Castrisch, Graubünden kanton) svájci lelkésztartotta magyarul Pap István bázeli kiadásúKároli-bibliája – alkalom egy svájci magyarvitára
címmel.
A bázeli magyar Biblia 1750-ben jelent meg
Im-hof bázeli könyvárus kiadásában. Az ötezerpéldányban megjelent Bibliának a korrektúraimunkálatait két Bázelben tanuló lelkészjelölt,Szathmárnémethi Pap István és Török Ferencvégezte. Õk írták a Biblia magyar nyelvû elõ-szavát is. A kiadás körül heves viták alakultakki a teológusok és a svájci kiadó között.Szathmárnémethi Pap Istvánt helytelen viselke-dése miatt késõbb eltiltották a lelkészségtõl, s ezután kénytelen volt nyomdászattal foglalkozni.1755-tõl ilyen minõségben mûködött Nagyká-rolyban, egy újonnan alapított nyomdában.
Ebben a nyomdában tanulta a könyvnyomta-
tás tudományát Rosius a Porta (1734–1806) sváj-ci rétoromán teológus, aki a berni tanulóévei utánDebrecenben és Nagyenyeden folytatta tanulmá-nyait. Feltételezhetõ, hogy Nagyenyeden talál-kozott Bod Péterrel. A kutatások ezt a feltevéstnem erõsítették meg. Rosius a Porta peregri-nációja az elsõ figyelemre méltó adat arra, hogyegy graubündeni (svájci) teológus magyar nyelv-területen tanulta a hittudományt.
A konferencia kellemes, bensõséges légkörben folyt le, tanulságos és hasznos volt, sokat lehetett tanulni az elõadásokból. Ugyanakkorkifejezte, hogy egymásról tudni és egymásnaksegíteni akaró emberek vagyunk. Megmozgattaaz Olt menti község lakóit. Baráti kapcsolatokalakultak ki a helybeliek és a vendégek között.Érezhettük a figyelmesség, az összetartás és a szeretet megtartó erejét. Csak köszönetet lehetmondani mindazoknak, akik a konferencia megvalósításáért és sikeréért fáradoztak.
Bellágh Rózsa
(OSZK)
Bod Péter konferencia
Olthévízen
Az olthévízi református egyházközség kétnapos konferenciát szervezett Bod Péter tiszteletére2006. július 28–29-én. Az eseményre a templomfelújított orgonájának a felszentelése adott alkal-mat. Több mint félévszádos hallgatás után szó-lalt meg újra az orgona. A konferenciát VeressLászló marosszentkirályi (volt olthévízi) és
Sylvester Aba János olthévízi lelkész szervezte.
A résztvevõk elsõsorban erdélyiek voltak, de jöttek Budapestrõl is a Bod Péter Társaság tagjaiközül tizenketten, és Svájcból, Graubünden kan-tonból. A rendezvényen öt elõadás hangzott el.A konferencia elsõ napján került sor BellághRózsa (Országos Széchényi Könyvtár) elõadására Bod Péter Önéletírása címmel.
„Az önéletírás vagy önéletrajz olyan mû, amelyet a tudomány, a mûvészet, a közélet teréntevékenykedõ személy saját életérõl ír, rendsze-rint kitérve az életével kapcsolatos társadalmi,történeti eseményekre is” olvassuk a magyarnyelv értelmezõ szótárában. A magyar önélet-rajz- vagy emlékirat-irodalom
fõleg Erdélyben virágzott a XVII–XVIII. század fordulóján. Azemlékiratot a függetlenségét elvesztõ Erdély tár-sadalmi viszonyai hozták létre. Azok az írók ésközéleti emberek, akik fontos szerepet töltöttekbe a politikai, társadalmi életben, családjuk vagyaz utókor számára megírták a történelmi esemé-nyekkel kapcsolatos állásfoglalásukat, megindo-kolták magatartásukat vagy éppen vádbeszédetírtak. Az erdélyi emlékirodalom értékes hagyo-mányai továbbéltek a XVIII. században, és meg-találjuk Bod Péter munkásságában is.
Bod Péter Önéletírása elsõ felét latin nyelven
írta, majd a második felében (ez a rövidebbikrész) magyarul folytatja feljegyzéseit, és csakegyes helyeken fordítja latinra a szót. Az Ön-életírás szövege elõször Jancsó Elemér gondo-zásában és Valentini Antal fordításában 1940-ben, majd (a második kiadás) 1945-ben jelentmeg Kolozsváron, az Erdélyi ritkaságok soro-zatban.
Bod Péter túl élete legfontosabb szakaszain, meglett férfikorban foghatott hozzá önéletírásá-hoz. Valószínûleg ötvenéves kora körül kezd-hette írni a mûvet. Önéletírásából megtudhatjuk,hogy milyen belsõ és külsõ tényezõk formáltáklelkületét, késõbbi tudományos és építõ törekvé-seit. Higgadtan, indulatok nélkül, õszintén, tár-gyilagos szemlélettel ábrázolja magát, múltjánaklegfontosabb eseményeit. Az õszinteséget azönéletrajz központi problémájaként szokták ke-zelni. De érzelmeinek is hangot ad, elõadásmód-ja közvetlen, szemléletes. Élete leírásával a lé-nyeget kívánta megragadni.
Mûvébõl kibontakozik egy erdélyi tudós lelkipásztor élete, megismerjük küzdelmeit, de fá-radozásainak az eredményeit is. Bod Péter szün-telenül munkálkodó ember volt, és hatalmas élet-mûvet hagyott hátra.
Feltevõdik a kérdés, hogy miért érdekes nekünk Bod Péter Önéletírása ma, a XXI. század-ban? Elsõ helyen a személye iránti érdeklõdést,tiszteletet említhetjük. Másrészt a hitelességemiatt fordulunk a mûhöz, amelyben az író õszin-tén, tárgyilagosan fejezi ki magát. Harmadsor-ban vonzóvá teszi az Önéletírást formai megje-lenése, természetessége, egyszerûsége. Mûvébõlsokat tanulunk ma is az emberrõl, a hitrõl, atisztességrõl, a hûségrõl, a hazaszeretetrõl.
A konferencia második napján következett
Majláthné Csizmadia Gabriella
(Nyárádszereda)
elõadása: Bod Péter: Históriára Utat Mutató Ma-gyar Lecsicon
. Az ELTE-n 2006-ban végzett fiatal tanárnõ nagy felfedezése a „Lecsicon”. A maros-vásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár Kézirattárábantalálta meg ezt az eddig ismeretlen kéziratot, azeddigi Bod-kutatások sehol nem említik. Csizma-dia Gabriella nagy türelemmel és szorgalommallemásolta a kéziratot, és belõle készítette el a dip-lomamunkáját. A „Lecsicon”-t a szerzõ 1746-banírta. A Leidenbõl hazatért Bod Olthévízre jött az õttanulmányaiban hûségesen támogató Bethlen Kataudvari papságára (1743–1749). Itt írta elsõ mûveit:Szentírás értelmére vezérlõ magyar leksikon (1746),
A Szent Bibliának historiája (1748), és Szent Judás
Lebbeus apostol leveleinek magyarázatja (1749).
Ezekhez kapcsolódik a most felfedezett kéziratos
Könyvtári Levelezõ/lap • 2006. november • 33
könyv, amelyben a szerzõ a történelmi kifejezésekés fogalmak részletes magyarázatát adja. A mûbemutatására az elõadó több szócikket olvasott fel.A XVIII. századi magyar irodalomtörténet és ezenbelül a Bod-kutatás számára igen hasznos lenne,ha Csizmadia Gabriella diplomamunkája kiadásrakerülne.
Gudor Botond
(Magyarigen) református lelkész
Bod Péter történeti munkáiról beszélt a Bod Péter,a történetíró
címû elõadásában. Bod fõ tudományterülete az egyháztörténet volt. Ilyen irányú mun-káinak érdekessége, hogy csaknem valamennyi iro-dalomtörténeti vonatkozású is. Az elõadó kiemel-te, hogy itthon is, Nagyenyeden, és Leidenben is,ahol „lelke legnagyobb gyönyörûségével három évettöltött tanulmányok közt”, a teológiai, a filozófiaiés a jogi tanulmányai mellett elsõsorban egyház-történeti elõadásokat hallgatott. Fõként [Honert, Janvan den] Johannes van den Honert elõadásai irántérdeklõdött, aki az egyháztörténetet Bod szerintLampe nyomán adta elõ. Tanulmányai során elsa-játította a külföldi protestáns egyháztörténelem leg-modernebb módszereit és eredményeit. Mintaké-pei, Friedrich Adolf Lampe, Johann LorenzMosheim és Friedrich Spanheim kedvezõen hatot-tak rá.
Magyarigeni lelkészsége idején írta nagy jelen-
tõségû történeti munkáit, melyek egy része kézirat-ban van ma is. Magyar nyelven egyetemes protes-táns egyháztörténetet írt: Az Isten vitézkedõ anya-szentegyháza állapotjának rövid historiája
(1760).
Latin nyelvû magyar egyháztörténetének, a HistoriaHungarorum ecclesiasticá
nak a kéziratát kiadás
céljából Leidenbe juttatta ki, de csak százhúsz évvelkésõbb adták ki. Három kötetben jelent meg 1888és 1890 között.
Bod egyháztörténet-írói tevékenysége elõdei-
hez (Pápai Páriz Ferenchez, Haner Györgyhöz,Debreczeni Ember Pálhoz) mérten határozotthaladást képvisel.
A programban szereplõ Bretz Annamária és
Pfuscher Emese elõadása elmaradt. Helyettük Ve-ress László
(Marosszentkirály) lelkész tartott elõ-
adást az olthévízi református egyház történetérõl,kitérve a XVIII. századra, Bethlen Kata korára.Bethlen Kata, vagy ahogy magát a másodszorimegözvegyülése után nevezte, Árva Bethlen Kataa XVIII. századi Erdély mûvelõdéstörténeténeknagy egyénisége volt. Egész életében jótékonyko-dott a református egyház javára. Templomokatrenováltatott, gyülekezeteket, kollégiumokat segí-
tett pénz- és tárgyi adományokkal. Õ építtette azolthévízi református templomot is. Még végrende-leteiben is gondoskodott az olthévízi egyházról,anyagi forrásokat biztosított a mûködéséhez. Ahitnek és a tudománynak élõ Bethlen Kata, akidöntõ hatással volt Olthévíz történetére, hosszúözvegysége alatt formálódott egy igazi mecénásnagyasszonnyá. Veress László nagy érdeme, hogymegírta az olthévízi református egyház történetét.Reméljük, hogy a közeljövõben kiadásra kerül.
Az utolsó elõadást Jan Andrea Bernhard
(Castrisch, Graubünden kanton) svájci lelkésztartotta magyarul Pap István bázeli kiadásúKároli-bibliája – alkalom egy svájci magyarvitára
címmel.
A bázeli magyar Biblia 1750-ben jelent meg
Im-hof bázeli könyvárus kiadásában. Az ötezerpéldányban megjelent Bibliának a korrektúraimunkálatait két Bázelben tanuló lelkészjelölt,Szathmárnémethi Pap István és Török Ferencvégezte. Õk írták a Biblia magyar nyelvû elõ-szavát is. A kiadás körül heves viták alakultakki a teológusok és a svájci kiadó között.Szathmárnémethi Pap Istvánt helytelen viselke-dése miatt késõbb eltiltották a lelkészségtõl, s ezután kénytelen volt nyomdászattal foglalkozni.1755-tõl ilyen minõségben mûködött Nagyká-rolyban, egy újonnan alapított nyomdában.
Ebben a nyomdában tanulta a könyvnyomta-
tás tudományát Rosius a Porta (1734–1806) sváj-ci rétoromán teológus, aki a berni tanulóévei utánDebrecenben és Nagyenyeden folytatta tanulmá-nyait. Feltételezhetõ, hogy Nagyenyeden talál-kozott Bod Péterrel. A kutatások ezt a feltevéstnem erõsítették meg. Rosius a Porta peregri-nációja az elsõ figyelemre méltó adat arra, hogyegy graubündeni (svájci) teológus magyar nyelv-területen tanulta a hittudományt.
A konferencia kellemes, bensõséges légkörben folyt le, tanulságos és hasznos volt, sokat lehetett tanulni az elõadásokból. Ugyanakkorkifejezte, hogy egymásról tudni és egymásnaksegíteni akaró emberek vagyunk. Megmozgattaaz Olt menti község lakóit. Baráti kapcsolatokalakultak ki a helybeliek és a vendégek között.Érezhettük a figyelmesség, az összetartás és a szeretet megtartó erejét. Csak köszönetet lehetmondani mindazoknak, akik a konferencia megvalósításáért és sikeréért fáradoztak.
Bellágh Rózsa
(OSZK)
Árva Bethlen Kata írónõ 1700. november 25-én született Bonyhán. Apja, Bethlen Sámuel az enyedi kollégium világi kurátora, Bethlen János kancellár fia volt, nagybátyja, Bethlen Miklós a neves államférfi, kancellár és történetíró. Anyja, Borsai Nagy Borbála 1717-ben a református hitben elmélyült leányát kedvenc mostohafiához, Haller Lászlóhoz kényszerítette feleségül. Katának nem lett volna ellenvetése a kellemes megjelenésű és modorú kérő ellen - csak az, hogy katolikus. Végül anyja fenyegetőzésére, hogy kitagadja, mégis beadta derekát, a házasság azonban nem tartott sokáig, férje 1719-ben meghalt.
Haller Lászlóval 1722-ben a mindössze 22 éves özvegy férjhez ment gróf Teleki Józsefhez, akivel annak haláláig, 1732-ig éltek egyetértésben. Ezután nevezte magát Árva Bethlen Katának, mivel elvesztette két férjét, a két házasságból származó hat gyermeke közül négy meghalt, kettőt, a katolikus hitben nevelkedő Pált és Borbálát pedig erőszakkal vették el tőle. Egészségi állapota egész életében gyenge volt, az őt ért csapások hatására betegségei súlyosbodtak. Ezért meg természetes kíváncsisága miatt is az erdélyi orvosoktól tanult, orvosi könyvekből is képezte magát, és régi házi receptek felhasználásával korának híres gyógyítója lett.A család nélkül maradt asszony egyik legfontosabb támasza, természetesen az erős református hitvalláson kívül, az írás volt. 1744-ben kezdte el önéletírását, és élete végéig folytatta. A csonkán maradt kézirat csak halála után, 1762-ben jelent meg Gróf Bethleni Bethlen Kata életének maga által való rövid leírása címmel. A műben, amelyben hol bibliai pátosszal, hol a köznapi egyszerűség hangján szól élete eseményeiről, a memoár és a napló keveredik egymással, szerkezetét töredezetté teszik a közbeiktatott dokumentumok és levelek. Még életében megjelent imádságoskönyve, a Védelmező erős pais, amelynek egyes darabjaiban a pietista ájtatosság és a puritán kegyesség szemlélete és stílusa keveredik. Írásművészetének jelentős részét képezi rokonságával, a Telekiekkel és a Rádayakkal folytatott kiterjedt levelezése.
Árva Bethlen Kata táblája a református templom falában, Fogaras Az irodalom mellett a református hit védelme és a magyar kultúra támogatása kötötte le minden energiáját. Olthévizi és nagyenyedi otthona valóságos szellemi központja volt az akkori Erdélynek. Mecénásként bőkezűen támogatta udvari papjait, köztük Bod Pétert, aki 1743 és 1749 között töltötte be ezt a posztot. Bod Pétert kisdiák korától iskoláztatta, külföldi tanulmányait is finanszírozta. Ő szerettette meg vele a régi magyar könyveket, így részben neki köszönhető Bod főművének, a Magyar Athenásnak, az első magyar irodalmi lexikonnak a megszületése.Ugyanakkor szüntelenül kezdeményezte újabb és újabb könyvek kiadását, amelyek közül többet a maga költségén ki is nyomtattatott, így Nádudvari Péter 84 prédikációját, a Szentírás értelmére vezérlő lexikont, Keresztúri Pál Egyenes ösvény című munkáját. Kedves szokása volt, hogy barátainak, ismerőseinek, rokonainak vagy csak a magához hasonlóan magányos embereknek könyvet ajándékozott. Bőkezűen támogatta az erdélyi református kollégiumokat is, hol pénzzel, hol könyvekkel segítette őket. Akárcsak második férje, végrendeletében ő is a nagyenyedi kollégiumra hagyta igen gazdag, ritka gyűjteménnyel büszkélkedhető könyvtárát - ez 1849-ben a szabadságharc idején porig égett.Bethlen Kata 1759. július 29-én halt meg Fogarason, az ottani református templomban található sírkövén Bod Péter emlékverse olvasható. Írói munkásságára a XX. század közepén Németh László esszéje, majd drámája irányította a figyelmet. Életéről Kocsis István is írt monodrámát Árva Bethlen Kata címmel.
(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes)
Haller Lászlóval 1722-ben a mindössze 22 éves özvegy férjhez ment gróf Teleki Józsefhez, akivel annak haláláig, 1732-ig éltek egyetértésben. Ezután nevezte magát Árva Bethlen Katának, mivel elvesztette két férjét, a két házasságból származó hat gyermeke közül négy meghalt, kettőt, a katolikus hitben nevelkedő Pált és Borbálát pedig erőszakkal vették el tőle. Egészségi állapota egész életében gyenge volt, az őt ért csapások hatására betegségei súlyosbodtak. Ezért meg természetes kíváncsisága miatt is az erdélyi orvosoktól tanult, orvosi könyvekből is képezte magát, és régi házi receptek felhasználásával korának híres gyógyítója lett.A család nélkül maradt asszony egyik legfontosabb támasza, természetesen az erős református hitvalláson kívül, az írás volt. 1744-ben kezdte el önéletírását, és élete végéig folytatta. A csonkán maradt kézirat csak halála után, 1762-ben jelent meg Gróf Bethleni Bethlen Kata életének maga által való rövid leírása címmel. A műben, amelyben hol bibliai pátosszal, hol a köznapi egyszerűség hangján szól élete eseményeiről, a memoár és a napló keveredik egymással, szerkezetét töredezetté teszik a közbeiktatott dokumentumok és levelek. Még életében megjelent imádságoskönyve, a Védelmező erős pais, amelynek egyes darabjaiban a pietista ájtatosság és a puritán kegyesség szemlélete és stílusa keveredik. Írásművészetének jelentős részét képezi rokonságával, a Telekiekkel és a Rádayakkal folytatott kiterjedt levelezése.
Árva Bethlen Kata táblája a református templom falában, Fogaras Az irodalom mellett a református hit védelme és a magyar kultúra támogatása kötötte le minden energiáját. Olthévizi és nagyenyedi otthona valóságos szellemi központja volt az akkori Erdélynek. Mecénásként bőkezűen támogatta udvari papjait, köztük Bod Pétert, aki 1743 és 1749 között töltötte be ezt a posztot. Bod Pétert kisdiák korától iskoláztatta, külföldi tanulmányait is finanszírozta. Ő szerettette meg vele a régi magyar könyveket, így részben neki köszönhető Bod főművének, a Magyar Athenásnak, az első magyar irodalmi lexikonnak a megszületése.Ugyanakkor szüntelenül kezdeményezte újabb és újabb könyvek kiadását, amelyek közül többet a maga költségén ki is nyomtattatott, így Nádudvari Péter 84 prédikációját, a Szentírás értelmére vezérlő lexikont, Keresztúri Pál Egyenes ösvény című munkáját. Kedves szokása volt, hogy barátainak, ismerőseinek, rokonainak vagy csak a magához hasonlóan magányos embereknek könyvet ajándékozott. Bőkezűen támogatta az erdélyi református kollégiumokat is, hol pénzzel, hol könyvekkel segítette őket. Akárcsak második férje, végrendeletében ő is a nagyenyedi kollégiumra hagyta igen gazdag, ritka gyűjteménnyel büszkélkedhető könyvtárát - ez 1849-ben a szabadságharc idején porig égett.Bethlen Kata 1759. július 29-én halt meg Fogarason, az ottani református templomban található sírkövén Bod Péter emlékverse olvasható. Írói munkásságára a XX. század közepén Németh László esszéje, majd drámája irányította a figyelmet. Életéről Kocsis István is írt monodrámát Árva Bethlen Kata címmel.
(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)