Testvér atyámfiai mindjárt hozzám eljővén, szombaton koporsóba tették, minden irtózás nélkül bántanak. Véle, senkinek eszében nem jutott, hogy a pestistől irtóztanak volna; azután elmentenek mindnyájon Keresdre, én Fejéregyházán maradtam.
45
Mindjárt a közelebb következendő szeredán a Pál nevű fiam dajkája megbetegszik pestisbe; de ő azt titkolta, és lévén ágyékában nagy csomója, mondotta sérvésnek lenni, s el is hitte, azonban csütörtökön a faluban hat háznál a pestis elkezdődött; minémű állapotban légyek, kedves atyámfiainak értésekre adom, egyszersmind azt is, micsoda szándékkal vagyok; hogy csak a mezőre vagy a kertbe, hol régen barátok klastrómok volt, költözzem lakni; minthogy jószágimban mindenütt pestis volna. Vévén észre állapotomat és szándékomat kedves édes atyámfiai, egyenlő akaratból hozzám küldik Bethlen Sámuel bátyámuramat ily véggel, hogy ott való megmaradásomat meg ne engedje, hanem magával, ha szép szerént nem akarnék, erővel is vigyen el, hogy légyünk együtt, míg Isten éltet; ha pedig Isten ítéletit bocsátja reánk, akkor is mutassuk meg egymáshoz igaz atyafiságunkat, egymáshoz látván, s egyik a másikra gondot viselvén.
46
A dajkát bátyámuram előtt is lelkére kénszerítettem, hogy vallja meg, ha mirigye vagyon; mert úgy bátyámuramékhoz nem mégyek; de ő meg nem vallotta, hanem tagadta. Azon pénteken egy leány a házamban megbetegszik, kinek szombaton megindulván Bonyha felé a beteg dajkával, magam fejét megtapogatom, ha forró-é, akkor estvére meghal pestisben; de minthogy reggel elindultam volt, én abban semmit nem tudtam.
47
Mikor Bonyhához közelítenénk, azhová is immár egybegyűltenek volt az atyafiak, a dajka a hintóban elájul, akit spirituszokkal értetvén, eszére hoztam, s a lelkére ismét kénszerítettem, vallja meg, ha vagyon-é pestise, hogy térjek meg, ne vigyem az atyámfiai közé a veszedelmet. De ő akkor is tagadta, csak a nap sütötte meg fejét, s azért ájult el. Bonyhára béérkezvén a dajkát kétfelől fogva vitték a szállásomra, s mindjárt lefeküdt, annyira elérte a nyavalya. Éjtszaka a gyermek sokat sirván, a dajka fel nem kelhetett, hanem magam mellé fektettem, s virradtig ott volt. Reggelre kelvén, azon kezdett könyörgeni, küldjem haza Haranglábra, amint hogy haza is küldöttem akkor vasárnap, néki lévén hat gyermekei, mind a hat harmadnap alatt megmirigyesedik, de mi abban semmit nem tudtunk: mert Bonyhán is pestis kezdetvén, kedden onnan Isten vezérlése által mentünk Árokaljára. Az én gyermekemnek semmi gondja nem lett a pestises téjtől, a pestises dajka melegében való fekvéstől; az új dajka is mindjárt az elment mirigyes dajkának háló egyetmásában hált, annak sem volt semmi betegsége. Nékem is a pestises tejet kezembe fejte, mikor magát mentegetné, hogy a teje igen meleg, oda fejettem, noha ő azt semmiképpen nem akarta. Ezeket ily hosszason azért írtam meg, hogy innen is láttassék meg az Istennek csudálatos gondviselése az ember körül. Csak te tartottál meg engemet is, én Istenem, a délszínben pusztító dögnek ereje ellen.
48
Akkor Bonyháról, minekelőtte Árokaljára mentünk volna, indult el Bethlen Imre, kedves bátyámuram, idegen országokra, nevezetesen pedig igyekezvén Ánglia országba.
49
A pestis megszűnése utján eljött hozzám a megpestisedett dajka, aki annyira titkolta tőlem a maga állapotját. Kérdeztem, mi okon kellett néki tőlem annyira azt a veszedelmes dolgot eltitkolni? Azért cselekedte azt, felelte, mert én előtte azt mondottam volt, hogy ha néki pestise vagyon, én az atyámfiai közé nem mégyek, hanem Fejéregyházán maradok. Márpedig néki elméjén mind a’ forgott, hogy ha én Fejéregyházáról a pestisesek közül kimégyek, életben maradok; de ha ott lészek, minden bizonnyal meghalok, és így ő lészen az én halálomnak oka; ha kimondaná a maga állapotját, gyilkosomnak tartaná magát. Azt is mondotta, hogy egynehányszor hozzá készült, hogy kimondja; már száját is feltátotta, de lelkeismérete semmiképpen meg nem engedte, hogy szóljon.
50
Volt ez az asszonyember szelíd, jámbor, jó erkölcsű, istenfélő, s ezután is, amíg élt, nagy hűséggel volt énhozzám mindenkor. Ezt is azért tartom az én Istenem nagy irgalmasságának, hogy ő a maga nyavalyáját így eltitkolta; mert ha szintén az ő vélekedése szerént meg nem holtam volna is; de az halálhoz hasonló félelmes életem lett volna a mezőn egyedül, minden atyámfiaitól és jóakaratóimtól elrekesztetve oly hosszas ideig. Mert szinte esztendeig volt az a hely a pestis miatt bétiltva, amely idő alatt az én megholt férjem teste is a föld színén volt, eltemetni nem lehetett.
51
Azon esztendőben terhes állapotokon kellett általmennem; midőn mindenemtől elrekedvén feles cseléddel kellett lennem, két szoptatós dajkát tartottam: ennek felette viselősen maradván el férjemtől, ugyanott, Árokalján, meg is betegedtem Szent Mihály havának tizenegyedik napján, Haller Borbára leányommal, akinek sok bajaim között is igen örültem, minthogy megholt férjemtől volt erős kontraktusom (18), hogy a leányom reformáta légyen. Ó, csalárd öröm, haszontalan reménség.
52
Háládatossággal emlékezem itt kedves bátyám, Bethlen Ádám uram, és kedves ángyomasszony hozzám mutatott atyafiságokról, akik a nehéz időben magok házoknál szükséges jókkal bőven tápláltak, s magamra gyámoltalan ifjúi, de nehéz és terhes állapotomban nem hagytak: melyért Isten mind a két életre tartozó jovaival őkegyelmeket áldja meg.
53
Felszabadulván a helységek az Isten kemény ítélete alól a pestis megszűnése által, én is 1720. esztendendő pünkösd havában Fejéregyházára mentem, hogy megholt férjemet eltemettessem, amint hogy el is temettem Szent Iván havában.
54
Mikor már a temetésre készülnék, az elsőszülött fiam, Sámuel, betegségbe esék. Szerettem ezt a gyermekemet felette nagy indulattal, úgy, hogy anyának gyermekéhez való nagyobb szeretetét kigondolni nem lehet; de szeretetem mindenkor Istenhez való felfohászkodással volt, hogy az én Istenem végye el énelőlem, minekelőtte a jó és gonosz között választást tudna tenni, s ne engedje, hogy e világgal megmocskolja lelkét.
55
Volt ez a gyermek ábrázatjában igen szép, kellemetes, vidám tekéntetű, mindenek előtt, akik látták, kedves, ideje felett való szelíd, engedelmes, noha még két esztendős nem volt, mikor az Isten magához vette; de sok oly jelek voltak benne, amelyek által reménséget vettem, hogy őiránta az Isten engemet meghallgatott. A pápista papokat el nem szenvedhette, hanem erősen félt és irtózott tőlök. Megpróbálták az atyjafiai, képet, olvasót adtak kezébe, azt mindjárt, ha tűz volt a házban, oda igyekezte vetni, ha pedig tűz nem volt, a szék alá hányta.
56
Egy versen Besztercén lévén, Haller György uram kívánta látni a gyermekeket, kiket oda is küldöttem; adtak akkor is hasonlóképpen képeket és olvasót a gyermekeknek: Sámuel akképpen cselekedett azúttal is; melyet látván Haller György uram, így szólott sokaknak hallásokra: vigyázzanak reá, az a gyermek vagy meghal kicsiny korában, vagy ha él, soha igaz pápista nem lészen, mert ebben egészen az anyja vére vagyon. Pál olyan kicsiny korában is mindenben ellenkezőképpen viselte magát, a képeket minden mondás nélkül megcsókolta, szerette, kiről is azt mondották, hogy mindenben édesatyja fia.
57
Megbetegülvén ezen kis Sámuel fiam egy vasárnap, másfél hétre az én jó Istenem iránta való keserves anyai szívből származott kívánságomat megteljesítette; mert őtet ő magához vette. Melyért is szent neve dicsőíttessék mindörökké. Szintén következőleg lévén az atyja temetése, azzal együtt Fejéregyházán eltemettettem.
58
Nagy örömem volt azon, hogy Isten engemet ebben meghallgatott, hogy az én kedves gyermekemet magához vévén, nem engedte, hogy vallásommal ellenkező vallásban nevelkedjék fel. A leányom felől kétségben sem hoztam azt, hogy igaz hitemben és apostoli vallásomban ne nevelhetném fel. Mindenképpen jól volt állapotom; mert az én uramtól tisztességes jószágban maradtam volt, ifjúi erőben lévén, egészségem igen jó járt; megholt férjem atyjafiai között szép csendes életem volt. Testvér atyjafiai lévén gróf Haller Gábor úr, aki igen barátságos, igazságot szerető, jó ember volt, és gróf Haller János uram, aki ismét szelíd természetű volt, úgyhogy engemet egész özvegységemben legkisebbel is meg nem szomorítottak. Melyért Isten maradékjokkal is tégyen jól.
péntek, március 25, 2011
csütörtök, március 24, 2011
Bethlen Kata, Önéletírása (6.rész)
Nemsokára azután Szebenbe mentünk, a szebeni jezsuiták superiorjok akarván élni az alkalmatossággal, és megvizsgálni, ha vagyon-é valami hajlandóságom vallásokhoz, küldött hozzám, uramnak otthon nem létében, egy tanult jezsuitától, egy kis spanyol rézkeresztecskét; melyet a pápa hétszer szentelt volt meg; melyet igen hosszas ahhoz alkalmaztatott orációval hasznait előszámlálván, nékem ajánlott. Látván én, hogy nincs miért kapjak rajta, mondék néki: Köszönöm a superior páter jó akaratját: ha valami szép drágaköves keresztet küldött volna őkegyelme, jószívvel elvenném; de ennek a kis réznek nem láthatom által, mi hasznát vehetném, azért el sem vészem. A jezsuita kezdi ismét hasznait számlálni, mely a többek között ez igen nagy, hogy mikor égiháború vagyon, jégeső jő, ha eleibe kitészik, el kell fordulni a jégesőnek másfelé, kár nélkül. Erre felelék, hogy ha ilyen nagy haszna vagyon, igenis elvészem, s köszönöm az őkegyelme jóakaratját. Mikor szintén elvenném, az én uram éppen akkor lépék bé az ajtón, s kérdi, mire való az a kereszt? És megmondám mind a hasznát, mind pedig, ki küldötte; ki is fordulván a jezsuitához, így szóla néki: Az Istenért, atyámuram, miért adta kezében, mert ezzel ő csúfságot fog űzni. Mondék arra, hogy csúfságot nem űzök; de ha a szükség kívánja, megpróbálom, micsoda hasznai légyenek.
39
Fejéregyházára kimenvén, csakhamar a hétszer szentelt kereszt hasznára igen reászorulánk, mert igen nagy égiháború támadván, nagy zúgással való jégeső jött. Én is kitévém a hétszer szentelt keresztet, éppen szembe az esővel, amint jött; nagy jégeső lőn, mely az egész határt elverte, a majorságot is, valamelyet künn kapott, mind megölte; mikor az eső és zápor lecsendesedett volna, minthogy azt is mondotta vala a jezsuita, hogy olyankor egybenhorgad, s azután újabban úgy egyenesedik fel, mondám az én uramnak, a hétszer szenteltetett keresztet én kitettem, mihelyt a zúgását hallottam a jégesőnek, látom, sokat használt, már megnézem, ha öszvehorgadott-é a szentség miatt, de szintén olyan egyenesen és laposan találtam az ablakon, mint azelőtt volt. Az én uram odafordulván, tőlem elkapta, de én sem bántam; mert immár minden hasznait kitanultam volt. Így jártak azért mind a szentelt báránycsonttal, mind a pápától hétszer megszenteltetett spanyol kereszttel. Valamint az igazságot sokáig eltakarni nem lehet, úgy a hazugságot sem.
40
Minthogy akkor másforma idő volt, az én uram is nem volt akármit vaktába hívő pápista, valamikor odahaza volt, mindennap, egy váradi Bibliája lévén, azt olvasta szorgalmatosan; ugyanaz is volt az oka, hogy akármi beteg barát álmodta csudának nem hitt. Énnékem is tőle több vallásomban való megháborításom nem volt, melyért Isten nyugossza meg őtet. De én is azért áldom, míg élek, az én Istenemet, ki nem engedte, hogy az én gyenge hitem nagyobb próbákra menjen, tudván az én gyengeségemet; sőt előre oly kegyelmes gondot viselt, hogy hosszas együtt való lakást nem engedett. Mert ha élt volna, amint változott attól fogva e nyomorult hazában az állapot, aminémű gyűlölségesekké lettenek a pápisták előtt a reformátusok, lehetetlen hogy felette való kísértetre ne jutottam volna, igaz apostoli katholika vallásom mellett: mivel hogy néki is a mostani világhoz kellett volna magát szabni, s még akaratja ellen is megháborítani. De az Isten könyörült énrajtam csudálatos bölcsessége és kegyelmessége szerént.
41
Ez hazában 1719. esztendőben, a pestis nagymértékben uralkodván, mindenfelé elkezdődött a mi jószágainkban is, mind Rétenben, mind Hévízen, s minket szorított Fejéregyházára, azhol még nem volt. Ott lévén mi, az én uramat pünkösd előtt egy héttel, estve a hideg erősen kileli, s naponként rosszabbul is kezd lenni, úgyhogy eszén kívül is sokat beszélene. De én afféle dolgokhoz akkor nem tudván, meg sem gondoltam, hogy pestis légyen. Volt Meggyesen egy híres borbély, ki belső kúrával is szokott volt orvosolni, én ezt elhoztam, ki is pestisnek lenni mindjárt megismerte; de senkinek akkor semmit nem szólván felőle, nagy szaporán elébb állott onnét.
42
Nehezedvén naponként, kívánta látni gróf Haller János urat, testvérbátyját; de az úr nemigen kívánta az öccsét meglátogatni, félvén attól, ha pestis talál lenni. Pünkösd másodnapján, Bethlen Imre bátyámuramat kezdé emlegetni az én uram, olyformán, hogy imádkoztatná; de bátyámuram ott nem volt. Vetődött volt oda egy barát, de midőn látná, hogy halálozó félben vagyon, megijedett tőle, és azt mondotta: ő bizony ott nem lészen; mert ő még soha halálos beteg mellett nem volt, s ha mindeneket rendesen véghez nem viszen, néki sok penitencia tartása lészen érette: én is jó szívvel dolgára bocsátám, nehogy bűnbe essék nyavalyás, a tudatlanság miatt. Másokat a házból kirekesztvén, marad velem csak egy nemesasszony és az öregasszony, magam kezdém imádkoztatni. Kedden ebéd után, szeredán virradtig semmit nem aludt, hanem utánam szüntelen imádkozott: szépen vallást tétettem véle, hogy csak egyedül a Jézus Krisztusnak tökéletes elégtétele és közbenjárása által kíván idvezülni, minden maga érdeméhez és szentek esedezéséhez való ragaszkodást eltagadván. Ez így tartott virradtig. Virradt után kezdett lenni oly nagy fantáziája, hogy senkit meg nem ismért. Szeredán estve odaérkezett Haller János uram; de már akkor senkire nem ügyelt, a szívét a nyavalyatörés erősen háborgatván.
43
Csütörtökön reggel, mikor éppen a nap feljött, megszólalt nagy énekszóval, és elmondotta azt: Hiszek egy Istenben, mindenható atyában, mennynek és földnek teremtőjében. Ezen a szón mindjárt megholt, minden pápista ceremónia nélkül. És így a könyörülő Isten az én szívemnek mélységes keserűségéből lett kívánságomat (33) megteljesítette, tőle világi életemet elválasztotta. Elhitetem magammal, hogy őtet is az Isten a maga szent színének látásával megörvendeztette. Holt meg életének huszonkettedik esztendejében. Én pedig maradtam özvegységre két egyszersmind született fiaimmal, s újabban nehezes állapottal.
39
Fejéregyházára kimenvén, csakhamar a hétszer szentelt kereszt hasznára igen reászorulánk, mert igen nagy égiháború támadván, nagy zúgással való jégeső jött. Én is kitévém a hétszer szentelt keresztet, éppen szembe az esővel, amint jött; nagy jégeső lőn, mely az egész határt elverte, a majorságot is, valamelyet künn kapott, mind megölte; mikor az eső és zápor lecsendesedett volna, minthogy azt is mondotta vala a jezsuita, hogy olyankor egybenhorgad, s azután újabban úgy egyenesedik fel, mondám az én uramnak, a hétszer szenteltetett keresztet én kitettem, mihelyt a zúgását hallottam a jégesőnek, látom, sokat használt, már megnézem, ha öszvehorgadott-é a szentség miatt, de szintén olyan egyenesen és laposan találtam az ablakon, mint azelőtt volt. Az én uram odafordulván, tőlem elkapta, de én sem bántam; mert immár minden hasznait kitanultam volt. Így jártak azért mind a szentelt báránycsonttal, mind a pápától hétszer megszenteltetett spanyol kereszttel. Valamint az igazságot sokáig eltakarni nem lehet, úgy a hazugságot sem.
40
Minthogy akkor másforma idő volt, az én uram is nem volt akármit vaktába hívő pápista, valamikor odahaza volt, mindennap, egy váradi Bibliája lévén, azt olvasta szorgalmatosan; ugyanaz is volt az oka, hogy akármi beteg barát álmodta csudának nem hitt. Énnékem is tőle több vallásomban való megháborításom nem volt, melyért Isten nyugossza meg őtet. De én is azért áldom, míg élek, az én Istenemet, ki nem engedte, hogy az én gyenge hitem nagyobb próbákra menjen, tudván az én gyengeségemet; sőt előre oly kegyelmes gondot viselt, hogy hosszas együtt való lakást nem engedett. Mert ha élt volna, amint változott attól fogva e nyomorult hazában az állapot, aminémű gyűlölségesekké lettenek a pápisták előtt a reformátusok, lehetetlen hogy felette való kísértetre ne jutottam volna, igaz apostoli katholika vallásom mellett: mivel hogy néki is a mostani világhoz kellett volna magát szabni, s még akaratja ellen is megháborítani. De az Isten könyörült énrajtam csudálatos bölcsessége és kegyelmessége szerént.
41
Ez hazában 1719. esztendőben, a pestis nagymértékben uralkodván, mindenfelé elkezdődött a mi jószágainkban is, mind Rétenben, mind Hévízen, s minket szorított Fejéregyházára, azhol még nem volt. Ott lévén mi, az én uramat pünkösd előtt egy héttel, estve a hideg erősen kileli, s naponként rosszabbul is kezd lenni, úgyhogy eszén kívül is sokat beszélene. De én afféle dolgokhoz akkor nem tudván, meg sem gondoltam, hogy pestis légyen. Volt Meggyesen egy híres borbély, ki belső kúrával is szokott volt orvosolni, én ezt elhoztam, ki is pestisnek lenni mindjárt megismerte; de senkinek akkor semmit nem szólván felőle, nagy szaporán elébb állott onnét.
42
Nehezedvén naponként, kívánta látni gróf Haller János urat, testvérbátyját; de az úr nemigen kívánta az öccsét meglátogatni, félvén attól, ha pestis talál lenni. Pünkösd másodnapján, Bethlen Imre bátyámuramat kezdé emlegetni az én uram, olyformán, hogy imádkoztatná; de bátyámuram ott nem volt. Vetődött volt oda egy barát, de midőn látná, hogy halálozó félben vagyon, megijedett tőle, és azt mondotta: ő bizony ott nem lészen; mert ő még soha halálos beteg mellett nem volt, s ha mindeneket rendesen véghez nem viszen, néki sok penitencia tartása lészen érette: én is jó szívvel dolgára bocsátám, nehogy bűnbe essék nyavalyás, a tudatlanság miatt. Másokat a házból kirekesztvén, marad velem csak egy nemesasszony és az öregasszony, magam kezdém imádkoztatni. Kedden ebéd után, szeredán virradtig semmit nem aludt, hanem utánam szüntelen imádkozott: szépen vallást tétettem véle, hogy csak egyedül a Jézus Krisztusnak tökéletes elégtétele és közbenjárása által kíván idvezülni, minden maga érdeméhez és szentek esedezéséhez való ragaszkodást eltagadván. Ez így tartott virradtig. Virradt után kezdett lenni oly nagy fantáziája, hogy senkit meg nem ismért. Szeredán estve odaérkezett Haller János uram; de már akkor senkire nem ügyelt, a szívét a nyavalyatörés erősen háborgatván.
43
Csütörtökön reggel, mikor éppen a nap feljött, megszólalt nagy énekszóval, és elmondotta azt: Hiszek egy Istenben, mindenható atyában, mennynek és földnek teremtőjében. Ezen a szón mindjárt megholt, minden pápista ceremónia nélkül. És így a könyörülő Isten az én szívemnek mélységes keserűségéből lett kívánságomat (33) megteljesítette, tőle világi életemet elválasztotta. Elhitetem magammal, hogy őtet is az Isten a maga szent színének látásával megörvendeztette. Holt meg életének huszonkettedik esztendejében. Én pedig maradtam özvegységre két egyszersmind született fiaimmal, s újabban nehezes állapottal.
szerda, március 23, 2011
Árva Betlen Kata Önéletírása (5.rész)
zen betegségemben történik körülöttem ilyen dolog. Maradott volt még hátra az én uramnak gróf Haller János úr testvérbátyjával valami osztozása, melynek eligazítására hívattatott Dallacra, aminthogy el is ment a Margit-napi medgyesi sokadalomra. Gyűltenek volt akkor oda több úri atyafiak is, a fennmaradt osztozásnak eligazítására bémentek Medgyesre, azhol volt gubernátor Kornis Zsigmond úr, Kornis István, Haller György, Petki Dávid uramék; az én uram lévén igen vidám, rendes tréfájú, magát kedveltető ember, minden atyafiai szerették: azért el is vitték magokkal együtt Balázstelkére, onnét Abasfalvára, kérdezték egyéb beszéd közben, ha lehet-é reménség hozzám, hogy vallásomat elhagyathassa velem? Azt felelte: Nem vette észre semmi hajlandóságomat. Itt, ki egyre, ki másra, tanította, hogy mit cselekedjék velem, hogy annál hamarább eltántoríthasson. Ó, én Istenem, te erősítettél meg engemet mindezek ellen! Kornis Istvánné, Gyerőfi Borbára, ki atyámfia volt, az atyafiság jussán adott az én kísértetésemre ilyen tanácsot: Édes sógor uram! Öcsémasszonnyal most gyermekágyában bánjék kegyelmed igen keményen, minthogy már édesanyja is megholt, nincs kihez folyamodjék, a testvér atyafiak is távul vagynak tőle; ne kedvezzen kegyelmed semmiben; mikor látja kegyelmed, hogy alunni akar, akkor dörömbözzön jobban: ne kérdje, ett-é, annál inkább az asztalról ne gazdálkodjék, maga néha menjen bé, de ne igen szóljon hozzá, mutassa kedvetlenségét, reggel ne tudakozza, volt-é nyugodalma? sat. Ha találja kérdeni: miért kedvetlenkedik kegyelmed? azt kell felelni, elég van nékem miért kedvetlenkedjem, soha addig jókedvem sem lészen, amíg vallásodat el nem hagyod. Ez a legjobb út az öcsémasszony megtérítésére, engemet is így térített volt meg a szegény uram, Gyulafi László. Ezt a tanácsot a több atyafiak is mind helybenhagyták, és javallották, hogy csak cselekedje, igen jó lészen.
32
A gubernátor, Kornis Zsigmond úr papja, kit hívtak Létainak, ez különböző tanácsadásokat sokáig elhallgatván, végre ekképpen szólott: Én a nagyságtok tanácsadását mindvégig elhallgatám: de ezeket lelkem szerént nem jovallom, hogy az úr megpróbálja, sőt azt tanácsolom, hogy mindenben kedvezéssel és utánajárással légyen az úr, ha valamire akar menni: mert ha aszerént cselekszik, amint nagyságotok tanácsolá, úgy el fog az asszony idegenülni, hogy nemhogy lelki egyesség lenne, de a testi egyesség sem lészen meg. Mert nagy famíliája, jószága is vagyon, odahagyja az urat, még véle sem fog lakni: megválik osztán, mit csinál az úr.
33
Az én uram Meggyesről hazajövén, mindenben az atyjafiai tanácsadások szerént kezdi magát viselni. Béjött néha a házba, amelyben feküdtem; de szüntelen való nagy kedvetlenséggel, mely tartott egynéhány napokig: én is nem sokat szólottam hozzá, hasonlóképpen alkalmaztatván magamat, látván, hogy nem sokat hajtok a kedvetlenségére, önként maga kibeszéli kedvetlenségének okát, aszerént, amint feljebb (31, 32) le vagyon írva. Melyet én hallván, mondám: Ez első dolog ugyan, hogy kegyelmed az atyjafiai rossz tanácsokra ezeket cselekedje: de úgy gondolom, hogy ha én ezt így elszenvedem, többször is meglészen, sőt nagyobb mértékben el fogja kegyelmed követni azt. Kegyelmed azt maga is tudja, hogy énnékem erős kontraktusom vagyon kegyelmedtől, hogy ha vallásomban háborgat, elhagyhassam. (18) Azért tudtára légyen kegyelmednek, hogy mihelyt ez Isten annyira való erőt ád, hogy ágyamból felkelhessek, kegyelmeddel bizony nem lakom. A gyermekeket, minthogy fiak, és a kontraktus szerént is kegyelmedet illeti, itthagyom, lássa kegyelmed, mit csinál vélek. Erre azt mondá: úgy is mit nyersz véle, mert az én vallásom szerént el nem választanak tőlem. Én arra nagy keserves szívvel azt felelém: Ez az igaz Isten, akit én gyermekségemtől fogva tiszteltem, és mostan is tisztelek, cselekedje azt a nagy irgalmasságát énvelem, hogy esztendő ilyenkor légyünk elválva egymástól, végyen el az Isten vagy engemet, vagy kegyelmedet. Melyet a nagy irgalmasságú Isten meg is cselekedett.
34
Látván, hogy én micsoda eltökélett szándékkal vagyok, szép szóra kezdi venni a dolgot, és mondani, hogy bánja a Kornis Istvánné asszonyom rossz tanácsán való elindulását. Akkor mondá ki osztán, hogy Páter Létai micsoda (31) tanácsot adott volt, s igen bánja, hogy azt meg nem fogadta, s ekképpen csendesíté le elmémet. Azután engemet soha nem háborgatott, sőt elő sem hozta vallásomat egyezernél többször, hanem egy betegségében, de akkor is mindjárt megbánván, megkövetett róla.
35
Minthogy abban az időben a pápisták magok házoknál udvari papot nem szoktak volt tartani, úgy az én uram sem tartott, sőt mikor papjai jöttek is, erősen oltalmazta, hogy valamit ellenem ne szóljanak. Minthogy pedig az ember vélek a Szentírásból nem beszélhetett, mert azt ők kerülték, azért én is azt a módot vettem volt fel, hogy ha ellenem szólottak, mentől keményebben és vastagabban kívántam nékik megfelelni; melyre nézve ők is nem merték igen nagyjára beszédbe elegyedni velem, akik pedig még nem ismertek, az én uram mindenkor megmondotta, hogy az Istenért ne szóljanak ellenem, mert igen meg szoktam felelni. A csudatételeket is megmondotta, hogy ne beszéljék előttem, mert én nem hiszem, osztán s csak csúfolódom véle.
36
Egy barát, éppen nagy böjtben lévén ott beszéd asztalnál, az húsvétra megszenteltetett báránynak és egyéb szentelt eledeleknek erejekről, a többi között, azt a csudálatos hasznát is mondá, hogy egyszer a megszenteltetett báránynak csontjából egy tóba esett volt valami részecske, s mindjárt a tóban lévő békák mind elnémultak, úgyhogy mindez mái napig is azon tóban egy béka sem rekeg. Melyre én is nevetvén mondám: Bizony igen akarom, hogy kegyelmed ilyen jó orvosságra tanított, mert én is eluntam itt a békák énekléseket hallgatni. Akkor is az én uram mindjárt mondá: Az Istenért, atyámuram, miért beszél kegyelmed a feleségem előtt ilyeneket; mert ha csak szert tehet reája, bizony megpróbálja.
37
Eltelvén a böjt, húsvétra egy magyarországi atyjafia az én uramnak, Haller Imre, ki is igen nyughatatlan, vásott természetű ifjú volt, odajött, voltak más pápista emberek is, első napján az innepnek én a templomba mentem; elmentek ők is a magok templomjokba, azholott hamar általesvén a misén, a templomból visszamentenek, hosszas böjtjök után alig várták, hogy húst ehessenek, késő volt az ebéd készülését várni; hanem a szentelt ételekhez csak sietve leültek, a szent borból jól ittak, annyira, hogy mikor én a templomból hazamentem, a sok szent eledelekből úgy laktak volt, hogy a szent kaláccsal már egymást hajigálták. A szegény barátot majd megütötte a guta bújában, hogy a szent dolgokkal ennyire visszaélnek: szedte mindenfelől a búlátott a szent morzsalékokat, hogy a tűzbe vethesse: eleget protestált, hogy kárhozatos vétek azt elhullatni; de minthogy már jóllaktak volt, arra semmit sem hajtottak. Én is meghagyom egy legénynek, hogy a bárány szent csontjából vagy két darabot szerezzen, minthogy a külső cselédeink, egyen kívül, mind reformátusok voltanak; a szegény barát sem vigyázhatott mindenfelé, két jó vastag csontot az inas eldugván, béhozott hozzám; melyeket a fejéregyházi kerítésből kétfelé bévetettem a tóba, hogy a békák megnémuljanak. Mikor estve vacsoránál ülnénk, és a békák is nagy rekegéssel szólanának, kezdém a baráttól újabban kérdezni a szentelt csontok hasznait, melyből az én uram gyanítván a dolgot, kezdi tudakozni, talán megpróbáltam: melyre mondám, hogy meg, minden bizonnyal. Ezt hallván a szegény barát, igen megháborodik, és azon kezdi erősen az én uramat kérni, hogy ezt a csúfságot el ne szenvedje. De monda néki: Akkor is megmondottam volt kegyelmednek, hogy ne beszéljen olyan héjábavalót, mert én igaz pápista ember vagyok, de mégsem hiszem el az ilyen bolondságot, hát a feleségem hogy hinné.
32
A gubernátor, Kornis Zsigmond úr papja, kit hívtak Létainak, ez különböző tanácsadásokat sokáig elhallgatván, végre ekképpen szólott: Én a nagyságtok tanácsadását mindvégig elhallgatám: de ezeket lelkem szerént nem jovallom, hogy az úr megpróbálja, sőt azt tanácsolom, hogy mindenben kedvezéssel és utánajárással légyen az úr, ha valamire akar menni: mert ha aszerént cselekszik, amint nagyságotok tanácsolá, úgy el fog az asszony idegenülni, hogy nemhogy lelki egyesség lenne, de a testi egyesség sem lészen meg. Mert nagy famíliája, jószága is vagyon, odahagyja az urat, még véle sem fog lakni: megválik osztán, mit csinál az úr.
33
Az én uram Meggyesről hazajövén, mindenben az atyjafiai tanácsadások szerént kezdi magát viselni. Béjött néha a házba, amelyben feküdtem; de szüntelen való nagy kedvetlenséggel, mely tartott egynéhány napokig: én is nem sokat szólottam hozzá, hasonlóképpen alkalmaztatván magamat, látván, hogy nem sokat hajtok a kedvetlenségére, önként maga kibeszéli kedvetlenségének okát, aszerént, amint feljebb (31, 32) le vagyon írva. Melyet én hallván, mondám: Ez első dolog ugyan, hogy kegyelmed az atyjafiai rossz tanácsokra ezeket cselekedje: de úgy gondolom, hogy ha én ezt így elszenvedem, többször is meglészen, sőt nagyobb mértékben el fogja kegyelmed követni azt. Kegyelmed azt maga is tudja, hogy énnékem erős kontraktusom vagyon kegyelmedtől, hogy ha vallásomban háborgat, elhagyhassam. (18) Azért tudtára légyen kegyelmednek, hogy mihelyt ez Isten annyira való erőt ád, hogy ágyamból felkelhessek, kegyelmeddel bizony nem lakom. A gyermekeket, minthogy fiak, és a kontraktus szerént is kegyelmedet illeti, itthagyom, lássa kegyelmed, mit csinál vélek. Erre azt mondá: úgy is mit nyersz véle, mert az én vallásom szerént el nem választanak tőlem. Én arra nagy keserves szívvel azt felelém: Ez az igaz Isten, akit én gyermekségemtől fogva tiszteltem, és mostan is tisztelek, cselekedje azt a nagy irgalmasságát énvelem, hogy esztendő ilyenkor légyünk elválva egymástól, végyen el az Isten vagy engemet, vagy kegyelmedet. Melyet a nagy irgalmasságú Isten meg is cselekedett.
34
Látván, hogy én micsoda eltökélett szándékkal vagyok, szép szóra kezdi venni a dolgot, és mondani, hogy bánja a Kornis Istvánné asszonyom rossz tanácsán való elindulását. Akkor mondá ki osztán, hogy Páter Létai micsoda (31) tanácsot adott volt, s igen bánja, hogy azt meg nem fogadta, s ekképpen csendesíté le elmémet. Azután engemet soha nem háborgatott, sőt elő sem hozta vallásomat egyezernél többször, hanem egy betegségében, de akkor is mindjárt megbánván, megkövetett róla.
35
Minthogy abban az időben a pápisták magok házoknál udvari papot nem szoktak volt tartani, úgy az én uram sem tartott, sőt mikor papjai jöttek is, erősen oltalmazta, hogy valamit ellenem ne szóljanak. Minthogy pedig az ember vélek a Szentírásból nem beszélhetett, mert azt ők kerülték, azért én is azt a módot vettem volt fel, hogy ha ellenem szólottak, mentől keményebben és vastagabban kívántam nékik megfelelni; melyre nézve ők is nem merték igen nagyjára beszédbe elegyedni velem, akik pedig még nem ismertek, az én uram mindenkor megmondotta, hogy az Istenért ne szóljanak ellenem, mert igen meg szoktam felelni. A csudatételeket is megmondotta, hogy ne beszéljék előttem, mert én nem hiszem, osztán s csak csúfolódom véle.
36
Egy barát, éppen nagy böjtben lévén ott beszéd asztalnál, az húsvétra megszenteltetett báránynak és egyéb szentelt eledeleknek erejekről, a többi között, azt a csudálatos hasznát is mondá, hogy egyszer a megszenteltetett báránynak csontjából egy tóba esett volt valami részecske, s mindjárt a tóban lévő békák mind elnémultak, úgyhogy mindez mái napig is azon tóban egy béka sem rekeg. Melyre én is nevetvén mondám: Bizony igen akarom, hogy kegyelmed ilyen jó orvosságra tanított, mert én is eluntam itt a békák énekléseket hallgatni. Akkor is az én uram mindjárt mondá: Az Istenért, atyámuram, miért beszél kegyelmed a feleségem előtt ilyeneket; mert ha csak szert tehet reája, bizony megpróbálja.
37
Eltelvén a böjt, húsvétra egy magyarországi atyjafia az én uramnak, Haller Imre, ki is igen nyughatatlan, vásott természetű ifjú volt, odajött, voltak más pápista emberek is, első napján az innepnek én a templomba mentem; elmentek ők is a magok templomjokba, azholott hamar általesvén a misén, a templomból visszamentenek, hosszas böjtjök után alig várták, hogy húst ehessenek, késő volt az ebéd készülését várni; hanem a szentelt ételekhez csak sietve leültek, a szent borból jól ittak, annyira, hogy mikor én a templomból hazamentem, a sok szent eledelekből úgy laktak volt, hogy a szent kaláccsal már egymást hajigálták. A szegény barátot majd megütötte a guta bújában, hogy a szent dolgokkal ennyire visszaélnek: szedte mindenfelől a búlátott a szent morzsalékokat, hogy a tűzbe vethesse: eleget protestált, hogy kárhozatos vétek azt elhullatni; de minthogy már jóllaktak volt, arra semmit sem hajtottak. Én is meghagyom egy legénynek, hogy a bárány szent csontjából vagy két darabot szerezzen, minthogy a külső cselédeink, egyen kívül, mind reformátusok voltanak; a szegény barát sem vigyázhatott mindenfelé, két jó vastag csontot az inas eldugván, béhozott hozzám; melyeket a fejéregyházi kerítésből kétfelé bévetettem a tóba, hogy a békák megnémuljanak. Mikor estve vacsoránál ülnénk, és a békák is nagy rekegéssel szólanának, kezdém a baráttól újabban kérdezni a szentelt csontok hasznait, melyből az én uram gyanítván a dolgot, kezdi tudakozni, talán megpróbáltam: melyre mondám, hogy meg, minden bizonnyal. Ezt hallván a szegény barát, igen megháborodik, és azon kezdi erősen az én uramat kérni, hogy ezt a csúfságot el ne szenvedje. De monda néki: Akkor is megmondottam volt kegyelmednek, hogy ne beszéljen olyan héjábavalót, mert én igaz pápista ember vagyok, de mégsem hiszem el az ilyen bolondságot, hát a feleségem hogy hinné.
Egy ige és egy vers
"Aki lágyan viseli magát az ő dolgában,
testvére annak, aki tönkretesz."
Példabeszédek 18,9
Sík Sándor:
Ments meg Uram!
A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
A meddőségtől, lanyhaságtól,
A naptalan és esőtlen égtől:
Ments meg Uram a szürkeségtől!
Édes az ifjak méntás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van a tavasznak, télnek:
Ne engedj Uram koravénnek!
Csak attól ments meg keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd , Uram, hogy bezáruljak!
Ne hagyj Uram megülepednem,
Sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.
Ha jönni talál olyan óra,
Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hülni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,
Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap Uram hadd legyen végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!
Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok- mondja Jézus. Ez a szelídség nem azonos a lágysággal, a langyossággal, melyet Isten mindenkor megítél. A szelídség erejéről és az erő szelídségéről egyaránt bizonyságot tesz a szentírás. Lehetünk szelídek mi is, mert hatalmas, erős Úrnak a gyermekei vagyunk. Ebben a szelídségben legyünk mindig határozottak és kitartóak, mert a "lágymeleget" az Úr kiveti az ő szájából. (Jelenések 3,16)
testvére annak, aki tönkretesz."
Példabeszédek 18,9
Sík Sándor:
Ments meg Uram!
A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
A meddőségtől, lanyhaságtól,
A naptalan és esőtlen égtől:
Ments meg Uram a szürkeségtől!
Édes az ifjak méntás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van a tavasznak, télnek:
Ne engedj Uram koravénnek!
Csak attól ments meg keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd , Uram, hogy bezáruljak!
Ne hagyj Uram megülepednem,
Sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.
Ha jönni talál olyan óra,
Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hülni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,
Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap Uram hadd legyen végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!
Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok- mondja Jézus. Ez a szelídség nem azonos a lágysággal, a langyossággal, melyet Isten mindenkor megítél. A szelídség erejéről és az erő szelídségéről egyaránt bizonyságot tesz a szentírás. Lehetünk szelídek mi is, mert hatalmas, erős Úrnak a gyermekei vagyunk. Ebben a szelídségben legyünk mindig határozottak és kitartóak, mert a "lágymeleget" az Úr kiveti az ő szájából. (Jelenések 3,16)
kedd, március 22, 2011
Orbán Balázs
XL. Héviz és környéke.
Ponte Vetere. Római hid az Olton és az ezt fedezett castrumok. Héviz. Gr. Bethlen Kata és Bod Péter emléke. A hévizi forrás. Malmok és barlangok. Héviz geologiája. Lakói. Héviz a forradalom alatt. A hévizi római castrum maradványai. Vizvezető. Ugra, régi magyar falu; temploma; az itt volt római castrum. Kilátás.
Kőhalomból az egyesült két Homoród, onnan az Olt terére értünk.
A méltóságos, már itt hajókázható folyam sziklahegyek közüli kitörése után, ujból természetes déli irányát követve hömpölyög. Jobb partján a Homoród beszakadásánál gyönyörüen fekszik Szász Ugra, (szászul Gált) bal partján kissé fennebb Héviz.
Két egyszerü falu, melyek mégis kiérdemlik az utas figyelmét, mert szorgalommal müvelt földjeikből Róma emléktöredékeit forgatja fel az eke; egyes kőbetüit azon távoli kornak, midőn Róma hatalma uralkodott e földön.
Héviz és Ugra között vezetett át az Olton a Peutingeri táblákban* megjelölt Ponte vetere vagy Ponte vetus (Ravenas szerént ponte Betere), mely hid Pretoriotól 9 római mfre (millia) esett* az Apullumból Acidiván át Pretorioba és Arutelába vezető katonai uton.
Hogy pedig e hid valójában létezett, s hogy az itt Héviz és Ugra között állott, azt nemcsak az emlitém katonai földabrosz, hanem szemmel látott maradványok is bizonyitják. Öreg emberek még emlékeznek, hogy Ugra közelében az Olt partján egy 5 öl széles tégla fal – római hidfő – állott, most már hiába keressük azt, az áradozó folyam elsodorta; de látszanak még most is két felől az ezen hidat fedezett Castrum stativumok (állandó tábor helyek) elvitázhatlan maradványai, melyeket felkeresni indultam el.
Mielőbb is a jelentékenyebb romai maradványokat felmutató Hévizre irányzám lépteimet.
Az Olt vizén komppal átszállva, a felső Fehérmegyéhez tartozó (unitarius és reformatus magyarok által lakott) Hévizre ér az utas. Hogy Héviz helyén egy Aquarum vivarum nevet viselt római colonia feküdt volna – mint sokan vélik – csak is sejtelem. Ezt bizonyitó semmi adatot vagy rommaradványt nem tudunk felmutatni. Ugy szintén azt sem lehet határozottan állitani, hogy a hospitalitáknak Calida aquán levő sz. háromság-kolostora, melyről 1186-ban III. Urbán pápa egy bullájában emlités van téve, Hévizen lett volna. Régi okmányainkban ez a Calida aquai sz. háromság-kolostor többször emlittetik, Fejér és Kemény József kétségbe vonják annak az erdélyi Hévizen lételét. Pedig épen Fejér Diplomatikai Codexében* van egy okmány 1298-ról, mely azt látszik támogatni, hogy ezen kolostor ugyancsak az erdélyi Hévizen volt, mert emlitett évben András királyhoz folyamodványt ad be Akus Magister fia Mihály, hogy Feyregház és Heen-i lakatlan földeket neki transcribálja. A király a hévizi szent háromság kereszteseit (cruciferi sti Trinitatis de Calidis aquis) küldi ki a nevezett jószág kijártatására, minek következtében a kolostor priorja, frater Jakab ki is küldötte Pál társát (consorcium) e műtételre, Ki nevezett helyeket, a király küldötte Tywan Fábiánnal megjárván, Akus Mihályt introducálják is abba.
De mivel a kijáratási és beiktatási Fejér által közölt okmányban Feyregház és Heen (mi nem lehet más mint Fejéregyház és a közel fekvő Denndorf régen Heendorf) a Küküllő mellé (juxta Crysium) helyeztetnek, azt nem járathatta ki Királyhágón tul lévő kolostor kiküldöttjével, hanem igen is az ide nem messze feküdt hévizi kolostor emberével. És hogy ily kolostor 1311-ben volt Hévizen azt egy másik, Szeredai által közölt okmány is bizonyitja.* 1312-ben Héviz, Calida Aqua név alatt mint Fogaras várához tartozó helység Dobka Lajosnak adományoztatik. I. Rákóczi György korában Sükösd György birja Alsó-Rákost és Hévizt. Ez a Sükösd 1636-ban Literáti Istvánnak ad Hévizen egy rész jószágot (Literatinak nőágon való utódai a Kis és Derzsi családok Hévizen.)
Sükösd György egyetlen fia Székely Mózessel elesvén, a fejedelemre ekként visszaszállott Hévizt és Ugrát Apaffi 1667-ben Nagy Tamásnak, Rákost Budai Péternek adományozza.* Nagy Tamásról szállott a Bethlen, Haller és Kálnoky családra, kik ma is birnak itt.
Héviz az Olt balpartján egy szük medermetszetben fekszik, melynek balparti magaslatán az egymás mellé csoportositott udvarházak a távolból igen festői képet mutatnak. Ez udvarok közt legnevezetesebb az ódon kastélyszerü Haller-udvar, mely mostani romladozott magas falaival, s tág udvarát körül ölelő védfalaival, szeszélyes kapubástyájával már magában is elég nevezetes müemlék arra, hogy képét ide csatoljam; de kétszeresen nevezetesé teszi azt azon hagyomány, hogy a keresztesek fennebb emlitém kolostora és temploma e helyen feküdt, s hogy a mostani kastély annak romjaiból épült, még tiszteltebbé teszi azon tudat, hogy gr. Bethlen Kata, korának e legnagyobb asszonya, a fenkölt lelkü irónő, és a tudományok nagylelkü pártolója e most romlásnak indult kastélyban lakott,*
Nagy nemzeti bün lenne, ha ezen martyrnő emlékének itt néhány sort nem szentelnék. A Rákóczi forradalom elnyomása után egy végzetteljes korszak következett, a nemzet megtöretve hütelen lett önmagához, főként a főnemesság lett hűtelen a nemzeti hagyományokhoz, s miként az öreg Apor jellemzőleg mondja: a nájmodi leszoritott mindet, mi magyaros volt; a külföldieskedésnek a magyart eredetiségéből következtető ezen szolgai utánzása nem csak a külsőségekben, de a szellemben is mutatkozott, elnémult a nemzeti fejedelmek alatt virágzott nemzeti irodalom, s elfeledé édes anyanyelvét a magyar, csak néhány pap irt még magyarul a gyengébbek kedveért, mint Soos Ferencz mondja.
Ezen végzetteljes sötét korban született Bethlen Kata (1700-ban Bonyhán nov. 25-én, atyja Bethlen Sámuel, anyja Nagy Borbála), ezen magasztos példánya a mult szebb kornak, kit a vészes ragály érintetlenül hagyott, ki gúnyt s csufoltatást keresztényi türelemmel szenvedett. Diocletian martyrjaiban nem lakott több vallásos buzgalom, erősebb hit, mint e gyenge szelid nőben, ki emelt fővel nézett a multba, büszkén mutatott a jövőbe – mond szilágyi (a Vértanuk 384. lapján.)
Atyját elveszitve, szigoru anyja mostoha testvére Haller Lászlóhoz erőszakolta, férje, a püspök, rokonai rábeszélés, fenyegetés és durvasággal is mindent elkövettek, hogy katholizálják, de ő rendületlenül megmaradt hitében. Férje 1719-ben elhalván, 1722-ben Teleki Józsefhez ment másodszor férjhez, ekkor a kath. püspök Antalfi karhatalommal szakitá el első férjétől való gyermekeit, vigaszul Telekitől egy fia s nem sokára leánya született; de 1735-ben férjét s még azelőtt mindkét gyermekét elveszté, maga is annyira beteg lévén, hogy a halálhoz közel volt, ezalatt a szivtelen rokonok katonákkal őriztették betegágyát, felgyógyultával, hogy tőlük meneküljön, kiadta a Teleki jószágok felét, ezutáni élete betegség és folytonos lelki küzdelem volt, mostoha és saját leánya is ellene támadtak, gunyolták, üldözték, s éppen e szenvedések, ezen elhagyatottságban tünt ki e nő lelki fönsége. Hévizre visszavonulva vallásának, jótéteményeknek, a tudományoknak és nemzete felemelése nagy munkájának élt, többet 20 ref. egyháznál felsegitett, Hévizen templomot, iskolát épitetett, papot tartatott, szegény gyermekeket növeltetett, melyek közt volt a halhatatlan Bod Péter is. Ezen kor tudósaival, mint Kölcséri, Simoni és Boronyai, folytonosan érintkezett, maga is tanult füvészetet, gyógyászatot azért, hogy a vidék betegeit saját házánál, sajátkezüleg ápolhassa: „Udvara” – mond Bod Péter – „olyan volt, mint jól rendezett klastrom, élete mások előtt példa és világos tükör”. Több jeles magyar munkát, mint Bod Péterét, – ki hat évig volt udvari papja – Kereszturi Pál „Egyenes ösvényét”, Nádudvari Péter ”Egyházi szónoklatait” saját költségén adta ki, sőt maga is irt imákat, melyeket „Védelmező erős paizs stb.” czim alatt kinyomatott, s melyek tiszta magyarsággal és látnoki kenetes hangon vannak szerkesztve. Önéletleirását is kéziratban hátra hagyta (most nyomatja Pap Miklós), melyből csak a szenvedő, büneitől tisztulni vágyó nőt ismerhetjük, de nem azon magasztos nőt, ki e szomoru napokban hazánknak védangyala volt. Szép könyvtárát az enyedi iskolának hagyta, magasztos lelke 1759-ben szállt el. – Sírja felett mely feledve van ma – a nagy Bod Péter tartott bucsúszónoklatot. – (Bővebben lásd életleirását: Vértanuk a magyar tört. 381–593. lapjain.) és itten lakott és itten dolgozott Bod Péter, ki Bethlen Katának volt udvari papja; ki a magyar irodalomnak első legtevékenyebb munkása, a magyar tudományosság fölkent apostola volt.
Olvasóim bizonyosan nem tagadják meg becses figyelmöket, midőn ezen jótékonyon hatott nagy emberünk emlékének itt nehány sort szentelek.
Bod Péter Erdély Kazincya volt, sőt még annál is több, ő a Nagy és méltán ünnepelt Kazinczynak mestere, előfutója volt, mert Kazinczy még gyermek volt midőn Bod Péter egy csomó könyvet össze irt, és pedig irt magyarul, szabatos szép tiszta nyelven akkor, midőn Mária Therézia mindent eldeákositó és németesitő korszakában édes anyanyelvünk csaknem a holt nyelvek sorába jutott volt, midőn az ugy a politika, és vallás, mint a társadalom teréről számüzve volt, magyarul irt ő akkor, midőn honunk értelmisége annyira megfeledkezett nagy multjáról, hazafias kötelmeiről, hogy szégyenleni kezdette nemzeti viseletét, leborotválta hagyományos bajuszát is, irt magyarul akkor, midőn a Kárpátok közt alig hallatszott magyar szó másutt, mint a szegény földész kunyhójában, midőn a nemzeti szellem elnyomva, a nemzet-müveltségi törekvés nevetségessé volt téve.
Az elsülyedésnek, az elsatnyulásnak ezen sötét korszakában Bod Péter, az egyszerü reformatus lelkész, keblére ölelte az üldözött nemzetiséget, s csendes magányában vagy 56 kötet magyar könyvet irt, melynek fájdalom alig egy harmada jelent meg nyomtatásban, pedig vallásos, és irodalomtörténeti munkái mind egyig közbecscsel birnak, irmodora szép tiszta, nyelvezete átmeneti korszakot képez a régi, már-már feledett, és az elsatnyulásból csakhamar uj életre ébredett magyar nemzet uj irodalma közt, melynek ha első mestere Kazinczy, de megváltója, alapitója kétségtelenül Bod Péter volt, azon egyszerü, korában félreismert lelkész, ki szerény falusi magányában, minden tehetségét, minden idejét, s magától elvont csekély jövedelmét arra forditotta, hogy elsülyedt nemzeti irodalmunkat kiemelje, hogy megmutassa kétkedő korának, hogy nem csak latinul hanem magyarul is lehet gondolkozni és irni, s itt keletkezik a reformatus vallásnak magyar vallás elnevezése, mert midőn a latin nyelvet felkarolt s kizárólag azt terjesztő és pártoló katholikus papság megveté, számüzé édes anyanyelvünket: a protestánsok lelkünknek ezen eldobott legdrágább kincsét felkarolták, gondozták, és megmenték ezáltal a nemzetet a megsemmisüléstől; mert a nyelv palladiuma a nemzeti életnek, a nyelv által fejtett tudományosság alapja a szabadságnak, a szabadság talpköve a nemzeti nagyságnak.
Bod Péter volt ki ez alapot előteremté, ki a gyenge beteget visszahozva a sötét sír széléről, keble hevével felmelegité, s megmentve adá át a nemzetnek félreismert kincsét. Ő volt a viharos éjben irányt jelölő szellemi világitótorony, ki nemzeti életünk vészfenyegette hajóját biztos révpartra jutni segité.
Szent azért az ő emléke minden magyar előtt, nagy ő, oly nagy, minőt keveset tud felmutatni irodalomtörténetünk, egy fénycsillag ő nemzetünknek borus egén.
Bod Péter Felső-Csernátonban (Háromszéken) 1712-ben szegény szülőktől származott, tanulmányait Nagy-Enyeden végezte, honnan a kegyes gr. Bethlen Kata küldötte külföldi egyetemekre. Vissza jőve a lelkes nőnek Hévizen udvari papja volt, itt és Magyar-Igenben (hová 1749-ben vitetett papnak s hol 1769-ben halt meg) irta nagy mennyiségü munkáig, és azokat nemcsak irta, hanem gondozta azon időben még nagy felügyeletet igénylő kinyomásukat, nemcsak, hanem azokat széthordozta és elhelyezte, s ezen körutjaiban nyelvünk és nemzeti irodalmunk szeretetét arany száju szent Jánosként terjeszté. Hathatós buzditó szavaival felrázta a nemzetet önfeledett lethargicus álmából.
Én azt hiszem, hogy kegyeletes kötelességet teljesitek, midőn a kastélynak – hol Bethlen Kata lakott, hol Bod Péter dolgozott, hol a két nagy szellem karöltve müködött nemzeti nyelvünk felélesztésére – képét közlöm, a tisztes, és tiszteletet érdemlő romok vihar lyukgatta szalmafedél alatt sorvadoznak, s kimélytelenül elhanyagoltatva ma holnap össze fognak omolni; mentsük meg legalább e lapon azoknak emlékét. Héviznek egy másik nevezetes papja is volt, kinek emlékét Bod Péter maga örökité meg* ez Dioszegi János, ki innen Sárospatakra tétetvén át, ott forditotta magyarra s adta ki 1732-ben Grotziusnak a keresztyén vallás igazságáról irt hires könyvét.
BETHLEN KATA KASTÉLYA HÉVIZEN.
Most pedig nézzük meg Héviz másik nevezetességét, azon forrást, mely a falunak nevét adta, s melynek messzeföldön nincsen párja.
A falu keleti végében, attól alig 400 lépésnyire egy szép köridomu terecske közepén buzog fel e forrás oly vizbőséggel, hogy kifolyása onnan 300 lépésre malmot hajt.
A forrásnak buja vizi növényzet között felbuzgó 10 négyszög ölnyi tava igen szép tünemény, szebb volt az midőn a völgykarajt gyönyörü csererdő környezte; de ezen páratlanul szép árnyas erdőt a forradalom alatt ugy elpusztitották a románok, hogy most még nyoma sem maradt. Vandal népnek barbar tette itt az ős Róma nagyságáról regélő romokkal szembe. Hiába hivatkoztok ti e népre! hiába akarjátok a ti szellemi meztelenségteket a római togával eltakarni, azon nép mindenütt nagy dolgokat müvelt, s teremtett, hol nem is létezett uralma polgárosodást, müveltséget terjesztett mindenhol, ti csak a létezőt tudtátok eddig lerombolni. Róma szégyenlené rokonságtokat, a haza fájlalja, hogy oly fiai vagytok, kik szivének legnevesebb vérével fertőztettétek meg magatokat, kik a hon szabadsága és törvényei ellen fordulva nyomdokaitokon mindenütt csak romokot és vérfoltokat hagyátok. Isten bocsássa meg büneiteket.
Héviz forrásának örökösen egyformán felbuzgó vize télen nyáron egyiránt 12 fok hévmérsékü, s azért soha sem fagy be. Innen eredhet Héviz elnevezése is. Az emlitett első malomnál egy hatatalmas kőgát zárta el a völgyet, mely azt tekintélyes halastóvá alakitotta át; most e gátlás közepe át van metszve.
Alább a falu között a Bogáth pataka foly véle össze. Összeömlésök után mint magányt kereső két szerelmes föld alá bujnak, s ott néhányszáz lépés hosszu alaguton, zuhatagokban rohannak alá. – Ezen mésztuff szirtekbe vésett folyosónak fénylő fölepéről a legszebb idomu stalaktitok csüngnek alá; de az ember mintegy megirigyelve ezen nagyszerü búvhelyet, elfogta onnan a patakot, s az alagut fölibe épitett malomhoz vezetve, ott most egymás fölibe helyezett 5 kereket forgatnak mérgesen a szép szikla folyosójukról eltéritett hullámok. E malom ott a szikla élen igen festőileg fekszik. A malom felett függőlegesen lemetszett salakos bazált sziklák emelkednek. Egyáltalában Héviz vidéke igen érdekes földképződési tekintetben is, mert itt a vulcanicus és neptunicus közeteknek sajátos összekeverése észlelhető. A tömör réteges pala, és nagy mennyiségben előforduló mésztuff képviseli az utolsót, sőt a patak által kimosott kőszéndarabok ily közetre is engednek következtetni. A vulcanismus főfészke a Héviztől keletre felcsúcsosuló kupidomu Tölgyes, melynek kráterszerü teteje egy kialudt tázokádót mutat, körülte nagy mennyiségü salakos bazalt lyukacsos könnyü darabjai hevernek, melyek távolabb tömör bazaltba mennek át.
Héviz szászokkal érintkező vég magyar helység. Lakói nem bátrak, s azért az élczeskedő székelyek a félénk emberről szokták mondani, hogy ”Olyan mint a hévizi ember, a bugyborékoló korsótól is megijed, mely példabeszédnek az az eredete, hogy valamikor egy vérengző medve pusztitott Héviz vidékén, egy hévizi földész villájába akasztott korsóval elindult az erdőre szénagyüjteni, egy szép forrásnál megtöltvén korsóját megindult, de a korsó bugyborékolni kezdett, mit emberünk a medve mormogásának hivén, futni kezdett, futásában a korsó méginkább bugyborékolt, ő még eszeveszettebben szaladott, mig nem kimerülten összerogyott.
Példabeszédnek csak megjárja, de azért a héviziek még sem olyan gyávák, mint azt a példabeszéd elhitetni akarná, mert 1848-ban egy nagy oláh tábor vette körül a falut, s a hidast (Komp, mit Hévizen Hio-nak neveznek) elfoglalván, azt minden közlekedéstől elzárták, a szegény népen pedig iszonyu zsarolást vittek végbe, sokakat kinoztak, legyilkoltak, az udvarokat és az egész falut felprédálták. Egy hévizi azonban az éj sötétében átúszott az Olton, s az erdővidéki parancsnoknak Móritz őrnagynak hirt adván, ez egy csapat huszárral az ürmösi erdők ösvényein elő törve rácsapott a több ezerből álló oláh táborra, azt szétriasztotta, s a héviziektől segittetve nagy részét az Oltba fulasztotta, ekként megmenté Hévizt és a vidékekről oda összehordott zsákmányt. A felszabadult héviziek aztán szervezkedtek s mind végig emberül megvédték magokat az oláhok ellen.
Forradalom óta ezen tiszta magyar faluban nagyon sok izraelita telepedett ugy, hogy példabeszéddé vált, hogy ”Ha három zsidó Hévizen keresztül megy, kettő ott ragad.” Van is ott szeszgyár vagy 6, s azért a nép nagyon iszákos, s jószágaik lassanként zsidó kézbe kerülnek.
Lássuk most Héviz római emlékeit. Negyedórára a falutól (délnyugott irányban) épen szemben Szász Ugrával egy római Castrumnak még jelentékeny maradványai láthatók.
E castrum az Olt partmagaslatán fekszik, és mint fennebb látók, az azon átvezetett hidat fedezhette. Alakja hosszukás négyszög, két hosszabb oldala (keleti és nyugati) 250 lépés, rövidebb más két oldala 200 lépés. Ily terjedelmü belterét még most is ölmagasságu, 4 öl széles gátony szegélyezi, melyen ásást téve mindenütt kettős fal alapjára akadhatni. Ezen castrumnak látszólag mindenik oldalon egy, s igy öszvesen 4 bejárata volt. Beltere most szántóföld, az eke sok tégla- és cserépdarabot forgat fel, mi ottan volt épületekre enged következtetést vonni, sőt e romtöredékek közt sok fehérrel erezett veres márvány (minő az almási barlangnál és az alsó rákosi szorosban van) is fordul elő, mi mutatja, hogy e várban diszépitkezés, talán a castrum véd istenének temploma állott.
Mivel pedig az ezen castrum közéli földek romtöredékekkel boritvák, feltehető, hogy itt a castrum védelme alatt colonia is létezett.
A vár északkeleti szögletéből egy kiemelkedő vonal huzódik Hidegkut felé. E vonal felásatván, abból 151/2 hüvelyk széles 211/2 hüvelyk hosszú téglák kerültek ki, melyeknek oromszéle egymásba illeszthető rovattal birt, két széle pedig fel van hajtva. Ez egy vizvezető vonala lehet, mert tudjuk, hogy a romaiak coloniaikhoz messziről és nagy munkával is elvezették a fris forrásvizet, s a folyóvizet nem igen itták.
Ezen téglák szélein három félkörből alakított jegy van, középen ezen bélyeg mi Ala I-ma Alpinorumot jelent s ez ismét azt bizonyitja, hogy ezen hadosztály volt itt álomáson.
Ennyi mi e castrumból látható, s csuda, hogy még ennyi is fennmaradt, mert 15 század óta küzd az enyészettel, 15 százada, hogy az emberek széthordják romtöredékeit, a hévizi és ugrai templomok, e faluknak lakházai nagyrészt innen hordott anyagból épültek, sirkövet az egész vidék innen viszen, az e várban s környékén talált nagy mennyiségü urnák, fegyverek, régi pénzek pedig mind a Bruckenthal muzeumba vándoroltak, ugy egy roppant bronz kés is, mely egy óriási szobornak lehetett töredéke. Valószinü, hogy a szobor itt van valahol a földbe eltemetve, s ha majd rendszeres kutatások tétetnek, remélhetőleg még sok érdekes műtöredéket sikerűlend felfedezni.
Hogy e romok csak 90 évvel ezelőtt is jelentékenyebbek voltak, kitetszik Huszár Mihály hévizi lelkésznek 1776-ban Benkő Józsefhez irt leveléből, melyben a többek között ez ál: A vár van a falutól ad occidentem, ruderái mind megvannak hol fél, hol több öl magasságban, az itten talált, az én és Vásárhelyi uram keze közt lévő moneták, Gordinus, Philippus, Dioclecián, Maximus Imperatorok pénzei, későbbit nem láttam. Sok faragott követ hordottak el onnan idetova, az udvarban van egy ily inscriptióval
DOM…EXA…RKTA…FUS…C*
Ezen felemlitett kő pedig fogadalmi oltár és még most is meg van a Kálnoky udvarban Hévizen, azonban lekopott feliratából csak ennyi olvasható:
E X A TE
V. S. L.
Ily kevés, mit a balparton találhattunk, tekintsünk most át a jobbparton lévő Szász-Ugrára.* E falu egy hegyoldalban gyönyörüen fekszik, lakosai most szászok, pedig ugy ezen falut, mint a közeli Tikost ágostai hitvallásu magyarok lakták, s alig 40 éve, hogy egyik vasárnap szászul, másik vasárnap magyarul tartották az egyházi szónoklatot, régi oltárukon még most is magyar felirat van, a megye egy régi (nagy-váradi kiadványu) magyar biblia birtokában van, a legtisztább magyar családnevek, mint Tompa, Fazakas, Vaska, Pap uralgók; de fájdalom, ezen általunk elhagyatott, a szász hierarchia nyomása alatt nyögő testvéreink már egészen elszászosodtak nyelv- és érzelemben is, és nemzetünkre nézve menthetetlenül el vannak veszve.
Templomuk a falu déli végén igen regényesen fekszik, s bár régi, de annyira át van alakitva, hogy az átmeneti korszak egykor diszes épületére alig lehet ráismerni. A templomot fogrovátkos várkastély környezi. E kastélyt ostromolta és bevette a II. Rákóczi György letételére bejött fővezér.*
A templomon hátul, attól mély árok által elválasztott magaslaton, egy 100 lépés hosszu, 60 lépés széles erődnek lehet homályos alapvonalait felismerni. Ez egy második – a nyugati hidfőt védett – Castrum stativum maradványa, mi mutatja, hogy a rómaiak ezen – az Olt, két Homoród és kőhalmi völgy egybeszakadásánál lévő – pontnak hadtani fontosságát felfogták, s az Arutelából, Pretoriohoz és az erdővidéki Veczelhez vezető völgyeknek ezen központját, és a közlekedést biztositó Olt hidját hatalmas védmüvekkel erőditék meg.
E vár maradványai csak néhány évtizeddel ezelőtt is jelentékenyek voltak, öreg emberek még emlékeznek öles falak és egy fennállott szoborékes kapuról, azok részben ujabb épitkezésekhez használtattak fel, részben Kőhalomba szállittattak, hol Steinburg urnak botanicus kertjében, az emlitett portaléhoz tartozott több töredék és faragványos kő látható.
A castrum terét most szántják, s annyira elegyengették hogy a talajnak csak csekély emelkedettsége jelöli a váralapfalainak vonalát, csak nagy mennyiségü tégla- és cseréptöredékek utasitják a kutató utast.
E romokból épült a szász-ugrai evangelikus templom, melynek egyik oldal-támjában egy megrongált állapotban lévő kő van befalazva, melyen e felirat kivehető:
Ezen bár csekélynek tetsző felirat nagy horderővel bir, a mennyiben egy adat arra, hogy a macedoniai legio nemcsak Apulum és Salinae-ben tanyázott, hanem a Ponte-Vetere-ig nyuló katonai útvonalon is el volt helyezve. Az előforduló Donatus név pedig ezen castrum épitési korára enged következtetést vonni, mert a római történelemből kipuhatoljuk, hogy Julius Donatus, Gallianus császár uralma alatt viselt consulságot, s e szerént e castrum 260 évvel épülhetett Krisztus után.
A vár feletti magaslatról elragadó kilátás nyilik az Olt átkanyarogta völgyre, melyet nevető faluk tarka csoportjai élénkitnek s melyet délről a roppant fogarasi havasok zárnak el, keleten a rákosi szoros sziklacsucsai határoznak. Ott terül el a havasok keretébe foglalt azon szép tér, melyen egykor Pretorio, Arutela (vagy Castra Trajana) és Ponte-Vetere pompálkodtak, most az egykor virágzó római coloniák helyén csinosan elhelyezett faluk vannak szétszórva, csak a föld felszine s az azt turkáló népek váltakoztak, csak az ember lakta folyamvölgy öltött más szint és alakot; de a havasok az örökkévalóság a változatlanság ezen nagyszerű jelképei ugyan azok ma is, mint Róma hatalmának korában.
Bár az utóbbi időkben még a felszint is románná, vagy rómaivá igyekeztek átváltoztatni a mi oláh atyánkfiai, melybe mi is beléegyezünk, ha a román kifejezést regényes értelemben vesszük, mert az igen is rá illik ezen romanticus szép vidékre.
Ponte Vetere. Római hid az Olton és az ezt fedezett castrumok. Héviz. Gr. Bethlen Kata és Bod Péter emléke. A hévizi forrás. Malmok és barlangok. Héviz geologiája. Lakói. Héviz a forradalom alatt. A hévizi római castrum maradványai. Vizvezető. Ugra, régi magyar falu; temploma; az itt volt római castrum. Kilátás.
Kőhalomból az egyesült két Homoród, onnan az Olt terére értünk.
A méltóságos, már itt hajókázható folyam sziklahegyek közüli kitörése után, ujból természetes déli irányát követve hömpölyög. Jobb partján a Homoród beszakadásánál gyönyörüen fekszik Szász Ugra, (szászul Gált) bal partján kissé fennebb Héviz.
Két egyszerü falu, melyek mégis kiérdemlik az utas figyelmét, mert szorgalommal müvelt földjeikből Róma emléktöredékeit forgatja fel az eke; egyes kőbetüit azon távoli kornak, midőn Róma hatalma uralkodott e földön.
Héviz és Ugra között vezetett át az Olton a Peutingeri táblákban* megjelölt Ponte vetere vagy Ponte vetus (Ravenas szerént ponte Betere), mely hid Pretoriotól 9 római mfre (millia) esett* az Apullumból Acidiván át Pretorioba és Arutelába vezető katonai uton.
Hogy pedig e hid valójában létezett, s hogy az itt Héviz és Ugra között állott, azt nemcsak az emlitém katonai földabrosz, hanem szemmel látott maradványok is bizonyitják. Öreg emberek még emlékeznek, hogy Ugra közelében az Olt partján egy 5 öl széles tégla fal – római hidfő – állott, most már hiába keressük azt, az áradozó folyam elsodorta; de látszanak még most is két felől az ezen hidat fedezett Castrum stativumok (állandó tábor helyek) elvitázhatlan maradványai, melyeket felkeresni indultam el.
Mielőbb is a jelentékenyebb romai maradványokat felmutató Hévizre irányzám lépteimet.
Az Olt vizén komppal átszállva, a felső Fehérmegyéhez tartozó (unitarius és reformatus magyarok által lakott) Hévizre ér az utas. Hogy Héviz helyén egy Aquarum vivarum nevet viselt római colonia feküdt volna – mint sokan vélik – csak is sejtelem. Ezt bizonyitó semmi adatot vagy rommaradványt nem tudunk felmutatni. Ugy szintén azt sem lehet határozottan állitani, hogy a hospitalitáknak Calida aquán levő sz. háromság-kolostora, melyről 1186-ban III. Urbán pápa egy bullájában emlités van téve, Hévizen lett volna. Régi okmányainkban ez a Calida aquai sz. háromság-kolostor többször emlittetik, Fejér és Kemény József kétségbe vonják annak az erdélyi Hévizen lételét. Pedig épen Fejér Diplomatikai Codexében* van egy okmány 1298-ról, mely azt látszik támogatni, hogy ezen kolostor ugyancsak az erdélyi Hévizen volt, mert emlitett évben András királyhoz folyamodványt ad be Akus Magister fia Mihály, hogy Feyregház és Heen-i lakatlan földeket neki transcribálja. A király a hévizi szent háromság kereszteseit (cruciferi sti Trinitatis de Calidis aquis) küldi ki a nevezett jószág kijártatására, minek következtében a kolostor priorja, frater Jakab ki is küldötte Pál társát (consorcium) e műtételre, Ki nevezett helyeket, a király küldötte Tywan Fábiánnal megjárván, Akus Mihályt introducálják is abba.
De mivel a kijáratási és beiktatási Fejér által közölt okmányban Feyregház és Heen (mi nem lehet más mint Fejéregyház és a közel fekvő Denndorf régen Heendorf) a Küküllő mellé (juxta Crysium) helyeztetnek, azt nem járathatta ki Királyhágón tul lévő kolostor kiküldöttjével, hanem igen is az ide nem messze feküdt hévizi kolostor emberével. És hogy ily kolostor 1311-ben volt Hévizen azt egy másik, Szeredai által közölt okmány is bizonyitja.* 1312-ben Héviz, Calida Aqua név alatt mint Fogaras várához tartozó helység Dobka Lajosnak adományoztatik. I. Rákóczi György korában Sükösd György birja Alsó-Rákost és Hévizt. Ez a Sükösd 1636-ban Literáti Istvánnak ad Hévizen egy rész jószágot (Literatinak nőágon való utódai a Kis és Derzsi családok Hévizen.)
Sükösd György egyetlen fia Székely Mózessel elesvén, a fejedelemre ekként visszaszállott Hévizt és Ugrát Apaffi 1667-ben Nagy Tamásnak, Rákost Budai Péternek adományozza.* Nagy Tamásról szállott a Bethlen, Haller és Kálnoky családra, kik ma is birnak itt.
Héviz az Olt balpartján egy szük medermetszetben fekszik, melynek balparti magaslatán az egymás mellé csoportositott udvarházak a távolból igen festői képet mutatnak. Ez udvarok közt legnevezetesebb az ódon kastélyszerü Haller-udvar, mely mostani romladozott magas falaival, s tág udvarát körül ölelő védfalaival, szeszélyes kapubástyájával már magában is elég nevezetes müemlék arra, hogy képét ide csatoljam; de kétszeresen nevezetesé teszi azt azon hagyomány, hogy a keresztesek fennebb emlitém kolostora és temploma e helyen feküdt, s hogy a mostani kastély annak romjaiból épült, még tiszteltebbé teszi azon tudat, hogy gr. Bethlen Kata, korának e legnagyobb asszonya, a fenkölt lelkü irónő, és a tudományok nagylelkü pártolója e most romlásnak indult kastélyban lakott,*
Nagy nemzeti bün lenne, ha ezen martyrnő emlékének itt néhány sort nem szentelnék. A Rákóczi forradalom elnyomása után egy végzetteljes korszak következett, a nemzet megtöretve hütelen lett önmagához, főként a főnemesság lett hűtelen a nemzeti hagyományokhoz, s miként az öreg Apor jellemzőleg mondja: a nájmodi leszoritott mindet, mi magyaros volt; a külföldieskedésnek a magyart eredetiségéből következtető ezen szolgai utánzása nem csak a külsőségekben, de a szellemben is mutatkozott, elnémult a nemzeti fejedelmek alatt virágzott nemzeti irodalom, s elfeledé édes anyanyelvét a magyar, csak néhány pap irt még magyarul a gyengébbek kedveért, mint Soos Ferencz mondja.
Ezen végzetteljes sötét korban született Bethlen Kata (1700-ban Bonyhán nov. 25-én, atyja Bethlen Sámuel, anyja Nagy Borbála), ezen magasztos példánya a mult szebb kornak, kit a vészes ragály érintetlenül hagyott, ki gúnyt s csufoltatást keresztényi türelemmel szenvedett. Diocletian martyrjaiban nem lakott több vallásos buzgalom, erősebb hit, mint e gyenge szelid nőben, ki emelt fővel nézett a multba, büszkén mutatott a jövőbe – mond szilágyi (a Vértanuk 384. lapján.)
Atyját elveszitve, szigoru anyja mostoha testvére Haller Lászlóhoz erőszakolta, férje, a püspök, rokonai rábeszélés, fenyegetés és durvasággal is mindent elkövettek, hogy katholizálják, de ő rendületlenül megmaradt hitében. Férje 1719-ben elhalván, 1722-ben Teleki Józsefhez ment másodszor férjhez, ekkor a kath. püspök Antalfi karhatalommal szakitá el első férjétől való gyermekeit, vigaszul Telekitől egy fia s nem sokára leánya született; de 1735-ben férjét s még azelőtt mindkét gyermekét elveszté, maga is annyira beteg lévén, hogy a halálhoz közel volt, ezalatt a szivtelen rokonok katonákkal őriztették betegágyát, felgyógyultával, hogy tőlük meneküljön, kiadta a Teleki jószágok felét, ezutáni élete betegség és folytonos lelki küzdelem volt, mostoha és saját leánya is ellene támadtak, gunyolták, üldözték, s éppen e szenvedések, ezen elhagyatottságban tünt ki e nő lelki fönsége. Hévizre visszavonulva vallásának, jótéteményeknek, a tudományoknak és nemzete felemelése nagy munkájának élt, többet 20 ref. egyháznál felsegitett, Hévizen templomot, iskolát épitetett, papot tartatott, szegény gyermekeket növeltetett, melyek közt volt a halhatatlan Bod Péter is. Ezen kor tudósaival, mint Kölcséri, Simoni és Boronyai, folytonosan érintkezett, maga is tanult füvészetet, gyógyászatot azért, hogy a vidék betegeit saját házánál, sajátkezüleg ápolhassa: „Udvara” – mond Bod Péter – „olyan volt, mint jól rendezett klastrom, élete mások előtt példa és világos tükör”. Több jeles magyar munkát, mint Bod Péterét, – ki hat évig volt udvari papja – Kereszturi Pál „Egyenes ösvényét”, Nádudvari Péter ”Egyházi szónoklatait” saját költségén adta ki, sőt maga is irt imákat, melyeket „Védelmező erős paizs stb.” czim alatt kinyomatott, s melyek tiszta magyarsággal és látnoki kenetes hangon vannak szerkesztve. Önéletleirását is kéziratban hátra hagyta (most nyomatja Pap Miklós), melyből csak a szenvedő, büneitől tisztulni vágyó nőt ismerhetjük, de nem azon magasztos nőt, ki e szomoru napokban hazánknak védangyala volt. Szép könyvtárát az enyedi iskolának hagyta, magasztos lelke 1759-ben szállt el. – Sírja felett mely feledve van ma – a nagy Bod Péter tartott bucsúszónoklatot. – (Bővebben lásd életleirását: Vértanuk a magyar tört. 381–593. lapjain.) és itten lakott és itten dolgozott Bod Péter, ki Bethlen Katának volt udvari papja; ki a magyar irodalomnak első legtevékenyebb munkása, a magyar tudományosság fölkent apostola volt.
Olvasóim bizonyosan nem tagadják meg becses figyelmöket, midőn ezen jótékonyon hatott nagy emberünk emlékének itt nehány sort szentelek.
Bod Péter Erdély Kazincya volt, sőt még annál is több, ő a Nagy és méltán ünnepelt Kazinczynak mestere, előfutója volt, mert Kazinczy még gyermek volt midőn Bod Péter egy csomó könyvet össze irt, és pedig irt magyarul, szabatos szép tiszta nyelven akkor, midőn Mária Therézia mindent eldeákositó és németesitő korszakában édes anyanyelvünk csaknem a holt nyelvek sorába jutott volt, midőn az ugy a politika, és vallás, mint a társadalom teréről számüzve volt, magyarul irt ő akkor, midőn honunk értelmisége annyira megfeledkezett nagy multjáról, hazafias kötelmeiről, hogy szégyenleni kezdette nemzeti viseletét, leborotválta hagyományos bajuszát is, irt magyarul akkor, midőn a Kárpátok közt alig hallatszott magyar szó másutt, mint a szegény földész kunyhójában, midőn a nemzeti szellem elnyomva, a nemzet-müveltségi törekvés nevetségessé volt téve.
Az elsülyedésnek, az elsatnyulásnak ezen sötét korszakában Bod Péter, az egyszerü reformatus lelkész, keblére ölelte az üldözött nemzetiséget, s csendes magányában vagy 56 kötet magyar könyvet irt, melynek fájdalom alig egy harmada jelent meg nyomtatásban, pedig vallásos, és irodalomtörténeti munkái mind egyig közbecscsel birnak, irmodora szép tiszta, nyelvezete átmeneti korszakot képez a régi, már-már feledett, és az elsatnyulásból csakhamar uj életre ébredett magyar nemzet uj irodalma közt, melynek ha első mestere Kazinczy, de megváltója, alapitója kétségtelenül Bod Péter volt, azon egyszerü, korában félreismert lelkész, ki szerény falusi magányában, minden tehetségét, minden idejét, s magától elvont csekély jövedelmét arra forditotta, hogy elsülyedt nemzeti irodalmunkat kiemelje, hogy megmutassa kétkedő korának, hogy nem csak latinul hanem magyarul is lehet gondolkozni és irni, s itt keletkezik a reformatus vallásnak magyar vallás elnevezése, mert midőn a latin nyelvet felkarolt s kizárólag azt terjesztő és pártoló katholikus papság megveté, számüzé édes anyanyelvünket: a protestánsok lelkünknek ezen eldobott legdrágább kincsét felkarolták, gondozták, és megmenték ezáltal a nemzetet a megsemmisüléstől; mert a nyelv palladiuma a nemzeti életnek, a nyelv által fejtett tudományosság alapja a szabadságnak, a szabadság talpköve a nemzeti nagyságnak.
Bod Péter volt ki ez alapot előteremté, ki a gyenge beteget visszahozva a sötét sír széléről, keble hevével felmelegité, s megmentve adá át a nemzetnek félreismert kincsét. Ő volt a viharos éjben irányt jelölő szellemi világitótorony, ki nemzeti életünk vészfenyegette hajóját biztos révpartra jutni segité.
Szent azért az ő emléke minden magyar előtt, nagy ő, oly nagy, minőt keveset tud felmutatni irodalomtörténetünk, egy fénycsillag ő nemzetünknek borus egén.
Bod Péter Felső-Csernátonban (Háromszéken) 1712-ben szegény szülőktől származott, tanulmányait Nagy-Enyeden végezte, honnan a kegyes gr. Bethlen Kata küldötte külföldi egyetemekre. Vissza jőve a lelkes nőnek Hévizen udvari papja volt, itt és Magyar-Igenben (hová 1749-ben vitetett papnak s hol 1769-ben halt meg) irta nagy mennyiségü munkáig, és azokat nemcsak irta, hanem gondozta azon időben még nagy felügyeletet igénylő kinyomásukat, nemcsak, hanem azokat széthordozta és elhelyezte, s ezen körutjaiban nyelvünk és nemzeti irodalmunk szeretetét arany száju szent Jánosként terjeszté. Hathatós buzditó szavaival felrázta a nemzetet önfeledett lethargicus álmából.
Én azt hiszem, hogy kegyeletes kötelességet teljesitek, midőn a kastélynak – hol Bethlen Kata lakott, hol Bod Péter dolgozott, hol a két nagy szellem karöltve müködött nemzeti nyelvünk felélesztésére – képét közlöm, a tisztes, és tiszteletet érdemlő romok vihar lyukgatta szalmafedél alatt sorvadoznak, s kimélytelenül elhanyagoltatva ma holnap össze fognak omolni; mentsük meg legalább e lapon azoknak emlékét. Héviznek egy másik nevezetes papja is volt, kinek emlékét Bod Péter maga örökité meg* ez Dioszegi János, ki innen Sárospatakra tétetvén át, ott forditotta magyarra s adta ki 1732-ben Grotziusnak a keresztyén vallás igazságáról irt hires könyvét.
BETHLEN KATA KASTÉLYA HÉVIZEN.
Most pedig nézzük meg Héviz másik nevezetességét, azon forrást, mely a falunak nevét adta, s melynek messzeföldön nincsen párja.
A falu keleti végében, attól alig 400 lépésnyire egy szép köridomu terecske közepén buzog fel e forrás oly vizbőséggel, hogy kifolyása onnan 300 lépésre malmot hajt.
A forrásnak buja vizi növényzet között felbuzgó 10 négyszög ölnyi tava igen szép tünemény, szebb volt az midőn a völgykarajt gyönyörü csererdő környezte; de ezen páratlanul szép árnyas erdőt a forradalom alatt ugy elpusztitották a románok, hogy most még nyoma sem maradt. Vandal népnek barbar tette itt az ős Róma nagyságáról regélő romokkal szembe. Hiába hivatkoztok ti e népre! hiába akarjátok a ti szellemi meztelenségteket a római togával eltakarni, azon nép mindenütt nagy dolgokat müvelt, s teremtett, hol nem is létezett uralma polgárosodást, müveltséget terjesztett mindenhol, ti csak a létezőt tudtátok eddig lerombolni. Róma szégyenlené rokonságtokat, a haza fájlalja, hogy oly fiai vagytok, kik szivének legnevesebb vérével fertőztettétek meg magatokat, kik a hon szabadsága és törvényei ellen fordulva nyomdokaitokon mindenütt csak romokot és vérfoltokat hagyátok. Isten bocsássa meg büneiteket.
Héviz forrásának örökösen egyformán felbuzgó vize télen nyáron egyiránt 12 fok hévmérsékü, s azért soha sem fagy be. Innen eredhet Héviz elnevezése is. Az emlitett első malomnál egy hatatalmas kőgát zárta el a völgyet, mely azt tekintélyes halastóvá alakitotta át; most e gátlás közepe át van metszve.
Alább a falu között a Bogáth pataka foly véle össze. Összeömlésök után mint magányt kereső két szerelmes föld alá bujnak, s ott néhányszáz lépés hosszu alaguton, zuhatagokban rohannak alá. – Ezen mésztuff szirtekbe vésett folyosónak fénylő fölepéről a legszebb idomu stalaktitok csüngnek alá; de az ember mintegy megirigyelve ezen nagyszerü búvhelyet, elfogta onnan a patakot, s az alagut fölibe épitett malomhoz vezetve, ott most egymás fölibe helyezett 5 kereket forgatnak mérgesen a szép szikla folyosójukról eltéritett hullámok. E malom ott a szikla élen igen festőileg fekszik. A malom felett függőlegesen lemetszett salakos bazált sziklák emelkednek. Egyáltalában Héviz vidéke igen érdekes földképződési tekintetben is, mert itt a vulcanicus és neptunicus közeteknek sajátos összekeverése észlelhető. A tömör réteges pala, és nagy mennyiségben előforduló mésztuff képviseli az utolsót, sőt a patak által kimosott kőszéndarabok ily közetre is engednek következtetni. A vulcanismus főfészke a Héviztől keletre felcsúcsosuló kupidomu Tölgyes, melynek kráterszerü teteje egy kialudt tázokádót mutat, körülte nagy mennyiségü salakos bazalt lyukacsos könnyü darabjai hevernek, melyek távolabb tömör bazaltba mennek át.
Héviz szászokkal érintkező vég magyar helység. Lakói nem bátrak, s azért az élczeskedő székelyek a félénk emberről szokták mondani, hogy ”Olyan mint a hévizi ember, a bugyborékoló korsótól is megijed, mely példabeszédnek az az eredete, hogy valamikor egy vérengző medve pusztitott Héviz vidékén, egy hévizi földész villájába akasztott korsóval elindult az erdőre szénagyüjteni, egy szép forrásnál megtöltvén korsóját megindult, de a korsó bugyborékolni kezdett, mit emberünk a medve mormogásának hivén, futni kezdett, futásában a korsó méginkább bugyborékolt, ő még eszeveszettebben szaladott, mig nem kimerülten összerogyott.
Példabeszédnek csak megjárja, de azért a héviziek még sem olyan gyávák, mint azt a példabeszéd elhitetni akarná, mert 1848-ban egy nagy oláh tábor vette körül a falut, s a hidast (Komp, mit Hévizen Hio-nak neveznek) elfoglalván, azt minden közlekedéstől elzárták, a szegény népen pedig iszonyu zsarolást vittek végbe, sokakat kinoztak, legyilkoltak, az udvarokat és az egész falut felprédálták. Egy hévizi azonban az éj sötétében átúszott az Olton, s az erdővidéki parancsnoknak Móritz őrnagynak hirt adván, ez egy csapat huszárral az ürmösi erdők ösvényein elő törve rácsapott a több ezerből álló oláh táborra, azt szétriasztotta, s a héviziektől segittetve nagy részét az Oltba fulasztotta, ekként megmenté Hévizt és a vidékekről oda összehordott zsákmányt. A felszabadult héviziek aztán szervezkedtek s mind végig emberül megvédték magokat az oláhok ellen.
Forradalom óta ezen tiszta magyar faluban nagyon sok izraelita telepedett ugy, hogy példabeszéddé vált, hogy ”Ha három zsidó Hévizen keresztül megy, kettő ott ragad.” Van is ott szeszgyár vagy 6, s azért a nép nagyon iszákos, s jószágaik lassanként zsidó kézbe kerülnek.
Lássuk most Héviz római emlékeit. Negyedórára a falutól (délnyugott irányban) épen szemben Szász Ugrával egy római Castrumnak még jelentékeny maradványai láthatók.
E castrum az Olt partmagaslatán fekszik, és mint fennebb látók, az azon átvezetett hidat fedezhette. Alakja hosszukás négyszög, két hosszabb oldala (keleti és nyugati) 250 lépés, rövidebb más két oldala 200 lépés. Ily terjedelmü belterét még most is ölmagasságu, 4 öl széles gátony szegélyezi, melyen ásást téve mindenütt kettős fal alapjára akadhatni. Ezen castrumnak látszólag mindenik oldalon egy, s igy öszvesen 4 bejárata volt. Beltere most szántóföld, az eke sok tégla- és cserépdarabot forgat fel, mi ottan volt épületekre enged következtetést vonni, sőt e romtöredékek közt sok fehérrel erezett veres márvány (minő az almási barlangnál és az alsó rákosi szorosban van) is fordul elő, mi mutatja, hogy e várban diszépitkezés, talán a castrum véd istenének temploma állott.
Mivel pedig az ezen castrum közéli földek romtöredékekkel boritvák, feltehető, hogy itt a castrum védelme alatt colonia is létezett.
A vár északkeleti szögletéből egy kiemelkedő vonal huzódik Hidegkut felé. E vonal felásatván, abból 151/2 hüvelyk széles 211/2 hüvelyk hosszú téglák kerültek ki, melyeknek oromszéle egymásba illeszthető rovattal birt, két széle pedig fel van hajtva. Ez egy vizvezető vonala lehet, mert tudjuk, hogy a romaiak coloniaikhoz messziről és nagy munkával is elvezették a fris forrásvizet, s a folyóvizet nem igen itták.
Ezen téglák szélein három félkörből alakított jegy van, középen ezen bélyeg mi Ala I-ma Alpinorumot jelent s ez ismét azt bizonyitja, hogy ezen hadosztály volt itt álomáson.
Ennyi mi e castrumból látható, s csuda, hogy még ennyi is fennmaradt, mert 15 század óta küzd az enyészettel, 15 százada, hogy az emberek széthordják romtöredékeit, a hévizi és ugrai templomok, e faluknak lakházai nagyrészt innen hordott anyagból épültek, sirkövet az egész vidék innen viszen, az e várban s környékén talált nagy mennyiségü urnák, fegyverek, régi pénzek pedig mind a Bruckenthal muzeumba vándoroltak, ugy egy roppant bronz kés is, mely egy óriási szobornak lehetett töredéke. Valószinü, hogy a szobor itt van valahol a földbe eltemetve, s ha majd rendszeres kutatások tétetnek, remélhetőleg még sok érdekes műtöredéket sikerűlend felfedezni.
Hogy e romok csak 90 évvel ezelőtt is jelentékenyebbek voltak, kitetszik Huszár Mihály hévizi lelkésznek 1776-ban Benkő Józsefhez irt leveléből, melyben a többek között ez ál: A vár van a falutól ad occidentem, ruderái mind megvannak hol fél, hol több öl magasságban, az itten talált, az én és Vásárhelyi uram keze közt lévő moneták, Gordinus, Philippus, Dioclecián, Maximus Imperatorok pénzei, későbbit nem láttam. Sok faragott követ hordottak el onnan idetova, az udvarban van egy ily inscriptióval
DOM…EXA…RKTA…FUS…C*
Ezen felemlitett kő pedig fogadalmi oltár és még most is meg van a Kálnoky udvarban Hévizen, azonban lekopott feliratából csak ennyi olvasható:
E X A TE
V. S. L.
Ily kevés, mit a balparton találhattunk, tekintsünk most át a jobbparton lévő Szász-Ugrára.* E falu egy hegyoldalban gyönyörüen fekszik, lakosai most szászok, pedig ugy ezen falut, mint a közeli Tikost ágostai hitvallásu magyarok lakták, s alig 40 éve, hogy egyik vasárnap szászul, másik vasárnap magyarul tartották az egyházi szónoklatot, régi oltárukon még most is magyar felirat van, a megye egy régi (nagy-váradi kiadványu) magyar biblia birtokában van, a legtisztább magyar családnevek, mint Tompa, Fazakas, Vaska, Pap uralgók; de fájdalom, ezen általunk elhagyatott, a szász hierarchia nyomása alatt nyögő testvéreink már egészen elszászosodtak nyelv- és érzelemben is, és nemzetünkre nézve menthetetlenül el vannak veszve.
Templomuk a falu déli végén igen regényesen fekszik, s bár régi, de annyira át van alakitva, hogy az átmeneti korszak egykor diszes épületére alig lehet ráismerni. A templomot fogrovátkos várkastély környezi. E kastélyt ostromolta és bevette a II. Rákóczi György letételére bejött fővezér.*
A templomon hátul, attól mély árok által elválasztott magaslaton, egy 100 lépés hosszu, 60 lépés széles erődnek lehet homályos alapvonalait felismerni. Ez egy második – a nyugati hidfőt védett – Castrum stativum maradványa, mi mutatja, hogy a rómaiak ezen – az Olt, két Homoród és kőhalmi völgy egybeszakadásánál lévő – pontnak hadtani fontosságát felfogták, s az Arutelából, Pretoriohoz és az erdővidéki Veczelhez vezető völgyeknek ezen központját, és a közlekedést biztositó Olt hidját hatalmas védmüvekkel erőditék meg.
E vár maradványai csak néhány évtizeddel ezelőtt is jelentékenyek voltak, öreg emberek még emlékeznek öles falak és egy fennállott szoborékes kapuról, azok részben ujabb épitkezésekhez használtattak fel, részben Kőhalomba szállittattak, hol Steinburg urnak botanicus kertjében, az emlitett portaléhoz tartozott több töredék és faragványos kő látható.
A castrum terét most szántják, s annyira elegyengették hogy a talajnak csak csekély emelkedettsége jelöli a váralapfalainak vonalát, csak nagy mennyiségü tégla- és cseréptöredékek utasitják a kutató utast.
E romokból épült a szász-ugrai evangelikus templom, melynek egyik oldal-támjában egy megrongált állapotban lévő kő van befalazva, melyen e felirat kivehető:
Ezen bár csekélynek tetsző felirat nagy horderővel bir, a mennyiben egy adat arra, hogy a macedoniai legio nemcsak Apulum és Salinae-ben tanyázott, hanem a Ponte-Vetere-ig nyuló katonai útvonalon is el volt helyezve. Az előforduló Donatus név pedig ezen castrum épitési korára enged következtetést vonni, mert a római történelemből kipuhatoljuk, hogy Julius Donatus, Gallianus császár uralma alatt viselt consulságot, s e szerént e castrum 260 évvel épülhetett Krisztus után.
A vár feletti magaslatról elragadó kilátás nyilik az Olt átkanyarogta völgyre, melyet nevető faluk tarka csoportjai élénkitnek s melyet délről a roppant fogarasi havasok zárnak el, keleten a rákosi szoros sziklacsucsai határoznak. Ott terül el a havasok keretébe foglalt azon szép tér, melyen egykor Pretorio, Arutela (vagy Castra Trajana) és Ponte-Vetere pompálkodtak, most az egykor virágzó római coloniák helyén csinosan elhelyezett faluk vannak szétszórva, csak a föld felszine s az azt turkáló népek váltakoztak, csak az ember lakta folyamvölgy öltött más szint és alakot; de a havasok az örökkévalóság a változatlanság ezen nagyszerű jelképei ugyan azok ma is, mint Róma hatalmának korában.
Bár az utóbbi időkben még a felszint is románná, vagy rómaivá igyekeztek átváltoztatni a mi oláh atyánkfiai, melybe mi is beléegyezünk, ha a román kifejezést regényes értelemben vesszük, mert az igen is rá illik ezen romanticus szép vidékre.
Árva Betlen Kata Önéletírása (4.rész)
22
Mentünk újesztendőre Rétenbe: onnan idvezült édesanyánk Kolozsvárra vitte a kollégyiomba Bethlen Farkas öcsémuramat; mi pedig mentünk Fejéregyházára. Hoztanak volt Martonfi püspöktől az én férjemnek, még Rétenbe létünkben, levelet, melyben a püspök a maga akaratját, mit fogna elkövetni, megírta volt; de ezt Rétenbe eltitkolta, mert jól tudta azt, hogy ha kimondaná, engemet az én idvezült édesanyám véle el nem eresztene.
23
Fejéregyházára érkezvén azért, látom az én uramnak igen nagy kedvetlenségét, de miért lényeg, az okát nem tudhattam: hanem egykor azt kezdi mondani: Én félek attól, hogy tégedet valami bú fog érni. Én ezt hallván, mindjárt így gondolkodtam, hogy talán az idvezült édesanyám betegsége iránt hallott valamit, kinek is immár egészsége igen meg kezdett volt gyengülni, melyre nézve erősen megszomorodom. De vévén észre, hogy min ijedtem meg, monda osztán: Nem az a bú ér, hanem az, hogy a püspök küldi reád az udvarhelyi gárdjánt nehéz követséggel. Melyre mondék: Bizony oly követséggel küldheti, hogy vészen választ. Hazaérkezésük után négy vagy öt nappal, egy estve elérkezik a gárdján a követséggel. Az én uram előre béjövén az én házamba, kért erősen, hogy érette ne feleljek keményen. Fogadám én is, hogy valamire az Isten segélt, tiszta indulatból véghezviszem.
24
A gárdján béjövén az én házamban, elkezdi hosszas orációját, melyet előre elkészített volt, hogy engemet megkövessen, minthogy az új esztendő kezdetében ilyen kedvetlen hírrel kellett hozzám jőni. Én elunván hosszas kedvetlen magamentegetését, mondék néki: Kegyelmed ily hosszasan engem ne kövessen, hanem mondja el, amit kegyelmedre bízott a kegyelmed elöljárója: mert én úgy gondolom, hogy amely dologról kegyelmed azt gondolja, hogy énnékem szomorú kedvetlennek fogna tetszeni, az énnékem igen kedves és örvendetes fog lenni. Melyre monda, hogy az felette kedvetlen: mert méltóságos püspök uram nagyságodat énáltalam tiltja, hogy együtt ne lakjanak, mert nem igaz házassági életben vagynak. Erre én felelém: Szeretném tudni, mi okon nem élünk mi igaz házassági életet. Mert, úgy monda: nem igazán tette le nagyságod a hitet; sok elmaradott benne, amit el kellett volna mondani. Felelém erre: Hiszen a kegyelmed keze alatt lévő barát esketett meg, miért volt ő olyan tudatlan szamár, hogy még azt sem tudta, hogy kell esketni? Erre osztán nagy szánakozással mondja: Jól mondja nagyságod, mert ő vétett benne, melynek el is vette jutalmát; de ugyancsak nagyságod azzal meg nem menekszik; s hogy engemet megijeszthetne, krokodilusi szemekkel szánakodott rajtam. Kérdi osztán, mi választ adok, hogy vigyen? Én mondván nékie: köszöntse kegyelmed méltóságos püspök uramat én szómmal, és mondja meg: Minthogy magam szabad jóakaratomból bizony soha idegen vallásúhoz nem mentem volna, s ide is jószívvel nem jöttem; azért tiszta szívemből való örömmel visszamégyek; mert tudom azt, hogy az én édesanyám engemet, amíg Isten élteti, jószívvel lát maga mellett, s ha az Isten kivészi is e világból, kevés jószágom ugyancsak lészen, abból élek Istennek. Mikor látta volna, hogy nem az ő gondolatja szerént vagyon az én elmém, és amivel ijeszteni kívántak volna, azt én nagy örömömnek tartanám, kezdi mondani, hogy példátlan dolog volna az, és ő engemet igen szánna, melyre nézve kíván tanácsával is éltetni, s a püspök előtt is e dolgot csendesíteni, csak én is végyem bé az ő jó tanácsát, mert eddig sajnálotta kimondani nékem, de még nagyobb dolog is vagyon: mert az én uramnak halál vagyon a fején, miért eskütt meg velem úgy, hogy én pápista hit szerént meg ne esküdném. Ezen bosszúsággal és haraggal eltelvén, mondék néki: Csudálkozom kegyelmeden, hogy ilyen haszontalansággal akar elhitetni engemet, mintha én az afféle bolondságot elhinném, de ha szintén lehetne is, hogy egymás után tizenhétszer elütnék a fejét, lelkem elvesztésével soha életét meg nem tartanám.
25
Néki minden jovallása és szemtelenkedése azon volt, hogy én lennék pápistává, mikor látná, hogy semmire sem mehet, azon kért, hogy avagy csak ígérjem reá magamat, hogy ha a pápista vallást igazabbnak fogom ismérni, arra állok. Melyre én azt feleltem, hogy eb kötelezze kegyelmednek semmire is magát; mert ha én igazabbnak ismerném a pápista vallást, úgy nem az én férjemért, sem nem a kegyelmed jovallásáért, hanem az igazságnak ismeretéért lennék én pápistává, de azt sem kegyelmed, sem más nem éri, hogy én vallásomat elhagyjam.
26
Ugyancsak ő, mint szemtelen és arra régen elkészült lélek, meg nem szégyellvén magát, mikor látta volna, hogy elő nem mehet szándékában, az Isten beszédéből, minthogy ahhoz semmit sem is tudott, nem is kívánt szólani; maga azt mondotta; én nagyságoddal a Szentírásból nem kívánok szólani, hanem csak a külső dolgokból, noha ahhoz is tudnék, oly dolgokat kezdett beszéleni az embernek magamegtartóztatásáról, életének tiszta vagy tisztátalanságban való eltölthetéséről, amelyeket a keresztényi szemérmetesség, nem engedi, hogy leírjak: vett ő is oly feleleteket szemtelenségéért, hogy azután megvallotta némely református emberek előtt, hogy készebb volna akármi nagy dolgot cselekedni, mintsem többször énnékem valami követséget hozni. Utoljára ismét kérdi: Már mi választ vigyen a püspöknek? Egyszer megmondottam (felelék reá), érje bé véle, velem kegyelmednek már semmi beszéde nincsen, püspök uramnak is velem nincsen semmi dolga. Ezen vége szakadott velem való beszédének, s szemtelenkedve elment előlem: többször ezt az utat nem is próbálták.
27
Míg Isten éltette édesanyámat, addig többire ott volt lakásunk, s az próbálgatásra is alkalmatosság nem volt; de ó, mely igen kevés ideig lőn ez: mert 1718. esztendőben, pünkösd havának tizenkettődik napján, Isten őfelsége Hévízen ez árnyékvilágból kiszólítá. Mely nékem éppen lelkemig béható nagy keserűségemre lőn; mivelhogy addig volt kire vetnem szememet, ha talán férjem vallásomért igyekezett volna háborgatni. Ezen való keserűségem és siralmas gyötrődésem, lévén egyszersmind nehezes állapottal is, annyira elerőtlenített, hogy ugyan a betegség által az ágyba szegeztetném.
28
Azon esztendőben édesanyánk temetésére mentünk Keresdre; azholott a temetés alkalmatosságával a fájdalmak kötelei környülfogván, hosszas kínaim után, kettős fiakkal megbetegedtem: mely betegségben, mind testemnek gyenge volta miatt, mind az egyszersmind reám tódult lelki és testi nyavalyák s keserűségek miatt, annyira elerőtlenedtem, hogy minden emberi reménség kívül volt életem tétetve. Öregbítette nyavalyámat az is, midőn láttam, hogy gyerekimet idegen vallású pap kereszteli meg. Kiket az én uram Rétenbe vitetvén, keresztelték az elsőszülöttet Sámuelnek, Pálnak a másikat.
29
Keresden feküdtem kedves bátyám, Bethlen Ádám uram házánál, ki is kedves ángyomasszonnyal és több testvér atyámfiaival, olyan súlyos nyavalyámban, hozzám igen szorgalmatos gondviseléssel láttatott. Mely gondviselésekért az Úrnak áldása légyen őkegyelmeken. Voltanak itt mellettem igen jó lelki orvosok is, kik a temetésre oda gyűltenek volt; azok között volt tiszteletes Nádudvari Péter uram is, ez előtt édes szüléimnek udvari prédikátorok; aki éjjel és nappal szorgalmatos volt körülöttem. Tetszett azért a mindeneken szabadoson uralkodó Istennek, minden emberi erő és reménség felett, még az én életemet nyújtani, s ez súlyos betegséget könnyebbíteni.
30
Három hetek múlva azért nyavalyáim könnyebbülvén, fekve elvittek Fejéregyházára, azhová eljöttek kedves atyámfiai is; de itt lelkemnek felette való nagy fájdalmával töltenek napjaim, mivel hogy három hónapokig ágyamból felkelnem nem lehetett, és mikor leginkább arra szükségem volt, s kívántam, isteni tisztelet nélkül kellett lennem, mindaddig, míg Isten meggyógyított, hogy templomba járhatnék.
Mentünk újesztendőre Rétenbe: onnan idvezült édesanyánk Kolozsvárra vitte a kollégyiomba Bethlen Farkas öcsémuramat; mi pedig mentünk Fejéregyházára. Hoztanak volt Martonfi püspöktől az én férjemnek, még Rétenbe létünkben, levelet, melyben a püspök a maga akaratját, mit fogna elkövetni, megírta volt; de ezt Rétenbe eltitkolta, mert jól tudta azt, hogy ha kimondaná, engemet az én idvezült édesanyám véle el nem eresztene.
23
Fejéregyházára érkezvén azért, látom az én uramnak igen nagy kedvetlenségét, de miért lényeg, az okát nem tudhattam: hanem egykor azt kezdi mondani: Én félek attól, hogy tégedet valami bú fog érni. Én ezt hallván, mindjárt így gondolkodtam, hogy talán az idvezült édesanyám betegsége iránt hallott valamit, kinek is immár egészsége igen meg kezdett volt gyengülni, melyre nézve erősen megszomorodom. De vévén észre, hogy min ijedtem meg, monda osztán: Nem az a bú ér, hanem az, hogy a püspök küldi reád az udvarhelyi gárdjánt nehéz követséggel. Melyre mondék: Bizony oly követséggel küldheti, hogy vészen választ. Hazaérkezésük után négy vagy öt nappal, egy estve elérkezik a gárdján a követséggel. Az én uram előre béjövén az én házamba, kért erősen, hogy érette ne feleljek keményen. Fogadám én is, hogy valamire az Isten segélt, tiszta indulatból véghezviszem.
24
A gárdján béjövén az én házamban, elkezdi hosszas orációját, melyet előre elkészített volt, hogy engemet megkövessen, minthogy az új esztendő kezdetében ilyen kedvetlen hírrel kellett hozzám jőni. Én elunván hosszas kedvetlen magamentegetését, mondék néki: Kegyelmed ily hosszasan engem ne kövessen, hanem mondja el, amit kegyelmedre bízott a kegyelmed elöljárója: mert én úgy gondolom, hogy amely dologról kegyelmed azt gondolja, hogy énnékem szomorú kedvetlennek fogna tetszeni, az énnékem igen kedves és örvendetes fog lenni. Melyre monda, hogy az felette kedvetlen: mert méltóságos püspök uram nagyságodat énáltalam tiltja, hogy együtt ne lakjanak, mert nem igaz házassági életben vagynak. Erre én felelém: Szeretném tudni, mi okon nem élünk mi igaz házassági életet. Mert, úgy monda: nem igazán tette le nagyságod a hitet; sok elmaradott benne, amit el kellett volna mondani. Felelém erre: Hiszen a kegyelmed keze alatt lévő barát esketett meg, miért volt ő olyan tudatlan szamár, hogy még azt sem tudta, hogy kell esketni? Erre osztán nagy szánakozással mondja: Jól mondja nagyságod, mert ő vétett benne, melynek el is vette jutalmát; de ugyancsak nagyságod azzal meg nem menekszik; s hogy engemet megijeszthetne, krokodilusi szemekkel szánakodott rajtam. Kérdi osztán, mi választ adok, hogy vigyen? Én mondván nékie: köszöntse kegyelmed méltóságos püspök uramat én szómmal, és mondja meg: Minthogy magam szabad jóakaratomból bizony soha idegen vallásúhoz nem mentem volna, s ide is jószívvel nem jöttem; azért tiszta szívemből való örömmel visszamégyek; mert tudom azt, hogy az én édesanyám engemet, amíg Isten élteti, jószívvel lát maga mellett, s ha az Isten kivészi is e világból, kevés jószágom ugyancsak lészen, abból élek Istennek. Mikor látta volna, hogy nem az ő gondolatja szerént vagyon az én elmém, és amivel ijeszteni kívántak volna, azt én nagy örömömnek tartanám, kezdi mondani, hogy példátlan dolog volna az, és ő engemet igen szánna, melyre nézve kíván tanácsával is éltetni, s a püspök előtt is e dolgot csendesíteni, csak én is végyem bé az ő jó tanácsát, mert eddig sajnálotta kimondani nékem, de még nagyobb dolog is vagyon: mert az én uramnak halál vagyon a fején, miért eskütt meg velem úgy, hogy én pápista hit szerént meg ne esküdném. Ezen bosszúsággal és haraggal eltelvén, mondék néki: Csudálkozom kegyelmeden, hogy ilyen haszontalansággal akar elhitetni engemet, mintha én az afféle bolondságot elhinném, de ha szintén lehetne is, hogy egymás után tizenhétszer elütnék a fejét, lelkem elvesztésével soha életét meg nem tartanám.
25
Néki minden jovallása és szemtelenkedése azon volt, hogy én lennék pápistává, mikor látná, hogy semmire sem mehet, azon kért, hogy avagy csak ígérjem reá magamat, hogy ha a pápista vallást igazabbnak fogom ismérni, arra állok. Melyre én azt feleltem, hogy eb kötelezze kegyelmednek semmire is magát; mert ha én igazabbnak ismerném a pápista vallást, úgy nem az én férjemért, sem nem a kegyelmed jovallásáért, hanem az igazságnak ismeretéért lennék én pápistává, de azt sem kegyelmed, sem más nem éri, hogy én vallásomat elhagyjam.
26
Ugyancsak ő, mint szemtelen és arra régen elkészült lélek, meg nem szégyellvén magát, mikor látta volna, hogy elő nem mehet szándékában, az Isten beszédéből, minthogy ahhoz semmit sem is tudott, nem is kívánt szólani; maga azt mondotta; én nagyságoddal a Szentírásból nem kívánok szólani, hanem csak a külső dolgokból, noha ahhoz is tudnék, oly dolgokat kezdett beszéleni az embernek magamegtartóztatásáról, életének tiszta vagy tisztátalanságban való eltölthetéséről, amelyeket a keresztényi szemérmetesség, nem engedi, hogy leírjak: vett ő is oly feleleteket szemtelenségéért, hogy azután megvallotta némely református emberek előtt, hogy készebb volna akármi nagy dolgot cselekedni, mintsem többször énnékem valami követséget hozni. Utoljára ismét kérdi: Már mi választ vigyen a püspöknek? Egyszer megmondottam (felelék reá), érje bé véle, velem kegyelmednek már semmi beszéde nincsen, püspök uramnak is velem nincsen semmi dolga. Ezen vége szakadott velem való beszédének, s szemtelenkedve elment előlem: többször ezt az utat nem is próbálták.
27
Míg Isten éltette édesanyámat, addig többire ott volt lakásunk, s az próbálgatásra is alkalmatosság nem volt; de ó, mely igen kevés ideig lőn ez: mert 1718. esztendőben, pünkösd havának tizenkettődik napján, Isten őfelsége Hévízen ez árnyékvilágból kiszólítá. Mely nékem éppen lelkemig béható nagy keserűségemre lőn; mivelhogy addig volt kire vetnem szememet, ha talán férjem vallásomért igyekezett volna háborgatni. Ezen való keserűségem és siralmas gyötrődésem, lévén egyszersmind nehezes állapottal is, annyira elerőtlenített, hogy ugyan a betegség által az ágyba szegeztetném.
28
Azon esztendőben édesanyánk temetésére mentünk Keresdre; azholott a temetés alkalmatosságával a fájdalmak kötelei környülfogván, hosszas kínaim után, kettős fiakkal megbetegedtem: mely betegségben, mind testemnek gyenge volta miatt, mind az egyszersmind reám tódult lelki és testi nyavalyák s keserűségek miatt, annyira elerőtlenedtem, hogy minden emberi reménség kívül volt életem tétetve. Öregbítette nyavalyámat az is, midőn láttam, hogy gyerekimet idegen vallású pap kereszteli meg. Kiket az én uram Rétenbe vitetvén, keresztelték az elsőszülöttet Sámuelnek, Pálnak a másikat.
29
Keresden feküdtem kedves bátyám, Bethlen Ádám uram házánál, ki is kedves ángyomasszonnyal és több testvér atyámfiaival, olyan súlyos nyavalyámban, hozzám igen szorgalmatos gondviseléssel láttatott. Mely gondviselésekért az Úrnak áldása légyen őkegyelmeken. Voltanak itt mellettem igen jó lelki orvosok is, kik a temetésre oda gyűltenek volt; azok között volt tiszteletes Nádudvari Péter uram is, ez előtt édes szüléimnek udvari prédikátorok; aki éjjel és nappal szorgalmatos volt körülöttem. Tetszett azért a mindeneken szabadoson uralkodó Istennek, minden emberi erő és reménség felett, még az én életemet nyújtani, s ez súlyos betegséget könnyebbíteni.
30
Három hetek múlva azért nyavalyáim könnyebbülvén, fekve elvittek Fejéregyházára, azhová eljöttek kedves atyámfiai is; de itt lelkemnek felette való nagy fájdalmával töltenek napjaim, mivel hogy három hónapokig ágyamból felkelnem nem lehetett, és mikor leginkább arra szükségem volt, s kívántam, isteni tisztelet nélkül kellett lennem, mindaddig, míg Isten meggyógyított, hogy templomba járhatnék.
hétfő, március 21, 2011
Árva Betlen Kata Önéletírása (3.rész)
Ez én lelkem keserűségét szerző házasságom pedig eszerént ment véghez: Az 1717-ik esztendőben lévén az törökkel való hadakozás Nándorfejérvár táján, ez hazában igen nagy félelem volt a pogányok béütésétől, aminthogy bé is ütöttenek Besztercénél a tatárok, és egynehány vármegyékben igen nagy rablást és sok károkat tettenek. Minden úri rendek azért városokba költöztenek lakni, az bátorságosabban való megmaradásért, amelyet cselekedett idvezült édesanyánk is: ki Szebenben lakván velünk együtt, ott gróf Haller László kezdett engemet magának kéretni a házassági életre idvezült édesanyámtól; kit is gyermekségétől fogva, mivelhogy mostohafia is volt, igen szeretett.
12
Nem lévén nékem semmi kedvem és hajlandóságom ez idegen vallású személlyel való házassági életre, ez jelenvaló világ szerént jó szerencsémnek elmellőzését idvezült édesanyám igen sajnálotta, melyre nézve alattomban egyetértett Bíró Sámuelné Dániel Klára asszonnyal, aki atyafiú is volt, hogy valami mesterséggel akaratomat hajtsa az jelenvaló alkalmatosságnak kedvelésére; nem is múlatott el semmit egy egész hónapnak eltelése alatt, amivel meg nem próbált volna, de engemet arra nem vehetett. Végre kedves testvérbátyám, Bethlen Ádám uram, megtudván ezen kísérgettetésemet, szembefogta, és igen keményen megdorgálta Bíró Sámuelné asszonyomat, mondván: micsoda lelkiismerettel munkálódja idegen vallású férjhez való menetelemet? Rendeletlen dolog, amelyre akar venni. Vévén azért eszébe, hogy kedves atyámfiainak ezen egyenetlen házasság nem tetszik, megszűnt a közbenjárástól, és soha többé azt nem folytatta.
13
Azután gróf Haller László vette fel közbenjáróul Köleséri Sámuelt, akkori feleségével, Bethlen Judit asszonnyal, akit is minthogy igen okos és nagy tanácsú embernek tartottak abban az időben, jovallását igen bé szokták volt venni és követni. Ennek tanácsa, melyet adott édesanyámnak, rontott meg engemet is; mert járván ezen dologban minden haszon nélkül, egy vasárnap estve a jegygyűrűt elhozta, és idvezült édesanyám kezénél hagyta, melyben én semmit nem tudtam: ki is, egy ideig magánál tartván, végre ily kemény és engemet megrettentő szókkal kezembe ád: Ha gyermekemnek akarod hogy tartsalak, ezt a gyűrűt vedd el; ha pedig nem, én soha tégedet gyermekemnek nem tartalak, és mindenemből ki is tagadlak. Ó, kemény szók, világ jovaival élni akaró ifjúi elméhez, édesanyjához mindenben engedelmességet mutatni kívánó, s efféle próbákhoz szokatlan leányhoz! Mit tudtam azért tenni, még visszaszólani is nem mervén, a gyűrűt elvevém. Ó, szerencsétlen óra! amely másoknak nagy örömet szokott szerzeni, nékem szerzett kimondhatatlan keserűséget és szomorúságot; mert elszemlélvén a kétféle vallásúak különböző isteni tiszteleteket*, könnyen felháborodó életeket, és efféle házasságnak egyéb mérges gyümölcseit, oly nagy kísértetben és gyötrelemben voltam azon az egész éjszakán, melyet leírnom nem lehet. Úgyhogy azt látván idvezült édesanyám is, magát a keserves sírástól ezen dologért nem tartóztathatta. Mégis mindazonáltal, hogy a gyűrűt visszaküldje, siralmas kérésemmel is arra nem vehettem, sőt végre oly keményen megfeddett, hogy többé meg sem mértem említeni. Ó, én ifjúságomnak Istene! aki megengedted, hogy ily kísértetbe essem; de nem engedted, hogy abban elvesszek, a te irgalmasságodról emlékezem, légyen áldott a te szent neved örökké!
14
Ennyire menvén a dolog, kedves testvér atyámfiait kértem arra, hogy lennének munkások ez kelletlen szövetkezésnek felbontásában, hogy valamiképpen ez tökéletességre ne menjen. El is követett mindent, kedves testvér atyámfia, Bethlen Ádám uram, mint nagyobb atyafi, mind idvezült édesanyánk előtt, mind másutt, de amit a bölcs Isten végezett, azt az halandó ember el nem bontja.
15
Egyetértett azért a gróf Haller László atyafiaival, akik hasonlóképpen ellenzették azt, hogy idegen vallásút ne vinne famíliájokba az atyjokfia, s eszerént el ne venne. Véghez is vitték azt egyezett akarattal az akkori pápista püspök előtt (ki is volt Martonfi Márton), hogy minden szerzetbéli papoknak parancsolatot adna ki, hogy minket külömben egybe ne eskessenek, hanem ha én pápistává lészek. Ez parancsolat mindenfelé kiment az országban.
16
Azonban Szebenben hirtelen pestis kezdetvén, onnan az úri rendek elszéledtenek. Idvezült édesanyám is velem együtt kiment Rétenbe; Haller László pedig Fejéregyházára. Én is voltam immár nagy szívbéli örömben, hogy az Isten a püspök parancsolatja által elbontotta, s éppen nem is gondoltam, hogy ez már soha is meglehessen. De szemléld el, mint nem tehet az ember semmit, mely kevés ideig tartott az én örömem, s vége szakadt reménségemnek.
17
Egy udvarhelyi tudatlan barát szintén koldulni kiment volt akkor, midőn a püspök parancsolatja érkezett Udvarhelyre, s ő abban semmit nem tudott. Ez egy szombaton estvére érkezett Haller Lászlóhoz Fejéregyházára, ki is valamint én vártam a tőle való megválást, úgy kereste minden úton-módon a velem való egybenkelést, figyelmezvén az alkalmatosságokra. Beszélget azért a baráttal, és alattomban kitanulja, hogy a barát semmit nem tud a püspök parancsolatjában. Megörvend azért, remélvén ezáltal szándékának végbenvitelét. Mindjárt akkor éjtszaka Rétenbe tudósítja titkon az idvezült édesanyámat, hogy immár pátert kapott az esketésre. Idvezült anyánk is Keresdről mindjárt hívatta testvér atyámfiait, Mohából Petki Nagy Zsigmondot, vasárnap estvére azért mindezek jöttek Rétenbe, odajött Haller László is, de én, mint légyen a dolog, akkor abban semmit nem tudtam. Már hétfőn reggel, midőn mindnyájan felköltünk volna, a püspök parancsolatjával egy hajdú elérkezett, melyet a barátnak írt volt. Ezt senki más nem tudta, hanem gróf Haller László és egy Szarka Zsigmond nevű inspektora; ismét Petki Nagy Zsigmond, ki is titkon idvezült édesanyámnak megjelentette, hogy azért bátyámuramék ezen dolgot ki ne tudhatnák, és meg ne gátolhatnák, engemet nagy hirtelenséggel előállítának, és megesküdtetének, három vagy négy szóból álló esketéssel, minthogy amely dolgok vallásom ellen voltak, azokat én el nem mondottam. Mindaddig én el nem tudtam azt hitetni magammal, hogy az Isten ezen rendeletlen házasságot megengedje; mert gyermekségemtől fogva irtóztam a pápista vallástól; de úgy tetszett Istennek, hogy az én gyenge hitemnek megpróbáltatására megengedje ezt így lenni.
18
Mindenekelőtte ez az esketés lett volna, még azelőtt kedves testvér atyámfiai félvén attól, hogy semmiképpen ez egybekelést el nem ronthatják, vettenek volt erős kontraktust* gróf Haller Lászlótól, melyben erős hittel lekötötte magát, hogy soha vallásomban nem háborgat, és ha gyermekeink lésznek, a fiú pápista, a lány reformáta vallásban neveltessék.
19
Elvégezvén a barát az esketést, megadták néki a püspök levelét, de már késő volt. Én ezen dolognak végbenmehetését, emberi mód szerént szólván, tulajdonítom Nagy Zsigmondnak, mert ha kedves bátyám uraméktól el nem titkolta volna a püspök parancsolatjának ottlétét, az véghez nem mehetett volna.
20
Nagy szaporasággal azon nap meglészen a lakodalom is, hogy inkább megváltozás a dologban ne lehessen. Ezek így meglévén, látván idvezült édesanyám, mely nagy szomorúsággal és kedvetlenséggel vagyok, maga házától el nem eresztett egy egész hónap alatt, azholott könnyebben tölt ugyan kedves atyámfiaival az idő; de azután Fejéregyházára mentünk, azhová is elkísértek volt kedves atyámfiai, kik nemsokára elhagytanak, s én maradtam csak idegen vallású férjemmel. Felette keserves napjaim voltak azok, melyekben az én Istenemet, amint kívántam volna, nem tisztelhettem: mivel az udvarban isteni szolgálatot tétetni meg nem engedték: templom ugyan volt a faluban, de minthogy ott négy pár református embernél több nem volt, a pap is csak éppen az eklézsiához hasonló volt, úgyhogy lelkem fájdalmával kellett a templomba mennem; mindazáltal, akármely nagy kedvetlenséggel is, de mindenkor csak elmentem, hogy annál inkább reménséget az idegen vallásúak irántam ne végyenek. Az én férjem pedig, lévén az édesanyámtól is nagy függése, vallásom iránt nem szólott, sőt papjainak is, hogy ne szóljanak, megparancsolta.
21
Kevés idő múlva mentünk Hévízre, azhol töltöttük karácsont is, de nékem ez is keserves karácson volt, mivelhogy az istenfélő jó házasok szokások szerént együtt az Istent nem tisztelhettük, mert az én uram Fagarasba ment első napján isteni tiszteletre. Ebbéli szomorúságomat látván idvezült édesanyám, akkor kezdette jobban eszébe venni, minémű kísértetbe ejtett engemet; melyért azután maga is egész világból való kimúlásáig felette gyötrődött és siratott, de immár ezt megfordítani nem lehetett.
12
Nem lévén nékem semmi kedvem és hajlandóságom ez idegen vallású személlyel való házassági életre, ez jelenvaló világ szerént jó szerencsémnek elmellőzését idvezült édesanyám igen sajnálotta, melyre nézve alattomban egyetértett Bíró Sámuelné Dániel Klára asszonnyal, aki atyafiú is volt, hogy valami mesterséggel akaratomat hajtsa az jelenvaló alkalmatosságnak kedvelésére; nem is múlatott el semmit egy egész hónapnak eltelése alatt, amivel meg nem próbált volna, de engemet arra nem vehetett. Végre kedves testvérbátyám, Bethlen Ádám uram, megtudván ezen kísérgettetésemet, szembefogta, és igen keményen megdorgálta Bíró Sámuelné asszonyomat, mondván: micsoda lelkiismerettel munkálódja idegen vallású férjhez való menetelemet? Rendeletlen dolog, amelyre akar venni. Vévén azért eszébe, hogy kedves atyámfiainak ezen egyenetlen házasság nem tetszik, megszűnt a közbenjárástól, és soha többé azt nem folytatta.
13
Azután gróf Haller László vette fel közbenjáróul Köleséri Sámuelt, akkori feleségével, Bethlen Judit asszonnyal, akit is minthogy igen okos és nagy tanácsú embernek tartottak abban az időben, jovallását igen bé szokták volt venni és követni. Ennek tanácsa, melyet adott édesanyámnak, rontott meg engemet is; mert járván ezen dologban minden haszon nélkül, egy vasárnap estve a jegygyűrűt elhozta, és idvezült édesanyám kezénél hagyta, melyben én semmit nem tudtam: ki is, egy ideig magánál tartván, végre ily kemény és engemet megrettentő szókkal kezembe ád: Ha gyermekemnek akarod hogy tartsalak, ezt a gyűrűt vedd el; ha pedig nem, én soha tégedet gyermekemnek nem tartalak, és mindenemből ki is tagadlak. Ó, kemény szók, világ jovaival élni akaró ifjúi elméhez, édesanyjához mindenben engedelmességet mutatni kívánó, s efféle próbákhoz szokatlan leányhoz! Mit tudtam azért tenni, még visszaszólani is nem mervén, a gyűrűt elvevém. Ó, szerencsétlen óra! amely másoknak nagy örömet szokott szerzeni, nékem szerzett kimondhatatlan keserűséget és szomorúságot; mert elszemlélvén a kétféle vallásúak különböző isteni tiszteleteket*, könnyen felháborodó életeket, és efféle házasságnak egyéb mérges gyümölcseit, oly nagy kísértetben és gyötrelemben voltam azon az egész éjszakán, melyet leírnom nem lehet. Úgyhogy azt látván idvezült édesanyám is, magát a keserves sírástól ezen dologért nem tartóztathatta. Mégis mindazonáltal, hogy a gyűrűt visszaküldje, siralmas kérésemmel is arra nem vehettem, sőt végre oly keményen megfeddett, hogy többé meg sem mértem említeni. Ó, én ifjúságomnak Istene! aki megengedted, hogy ily kísértetbe essem; de nem engedted, hogy abban elvesszek, a te irgalmasságodról emlékezem, légyen áldott a te szent neved örökké!
14
Ennyire menvén a dolog, kedves testvér atyámfiait kértem arra, hogy lennének munkások ez kelletlen szövetkezésnek felbontásában, hogy valamiképpen ez tökéletességre ne menjen. El is követett mindent, kedves testvér atyámfia, Bethlen Ádám uram, mint nagyobb atyafi, mind idvezült édesanyánk előtt, mind másutt, de amit a bölcs Isten végezett, azt az halandó ember el nem bontja.
15
Egyetértett azért a gróf Haller László atyafiaival, akik hasonlóképpen ellenzették azt, hogy idegen vallásút ne vinne famíliájokba az atyjokfia, s eszerént el ne venne. Véghez is vitték azt egyezett akarattal az akkori pápista püspök előtt (ki is volt Martonfi Márton), hogy minden szerzetbéli papoknak parancsolatot adna ki, hogy minket külömben egybe ne eskessenek, hanem ha én pápistává lészek. Ez parancsolat mindenfelé kiment az országban.
16
Azonban Szebenben hirtelen pestis kezdetvén, onnan az úri rendek elszéledtenek. Idvezült édesanyám is velem együtt kiment Rétenbe; Haller László pedig Fejéregyházára. Én is voltam immár nagy szívbéli örömben, hogy az Isten a püspök parancsolatja által elbontotta, s éppen nem is gondoltam, hogy ez már soha is meglehessen. De szemléld el, mint nem tehet az ember semmit, mely kevés ideig tartott az én örömem, s vége szakadt reménségemnek.
17
Egy udvarhelyi tudatlan barát szintén koldulni kiment volt akkor, midőn a püspök parancsolatja érkezett Udvarhelyre, s ő abban semmit nem tudott. Ez egy szombaton estvére érkezett Haller Lászlóhoz Fejéregyházára, ki is valamint én vártam a tőle való megválást, úgy kereste minden úton-módon a velem való egybenkelést, figyelmezvén az alkalmatosságokra. Beszélget azért a baráttal, és alattomban kitanulja, hogy a barát semmit nem tud a püspök parancsolatjában. Megörvend azért, remélvén ezáltal szándékának végbenvitelét. Mindjárt akkor éjtszaka Rétenbe tudósítja titkon az idvezült édesanyámat, hogy immár pátert kapott az esketésre. Idvezült anyánk is Keresdről mindjárt hívatta testvér atyámfiait, Mohából Petki Nagy Zsigmondot, vasárnap estvére azért mindezek jöttek Rétenbe, odajött Haller László is, de én, mint légyen a dolog, akkor abban semmit nem tudtam. Már hétfőn reggel, midőn mindnyájan felköltünk volna, a püspök parancsolatjával egy hajdú elérkezett, melyet a barátnak írt volt. Ezt senki más nem tudta, hanem gróf Haller László és egy Szarka Zsigmond nevű inspektora; ismét Petki Nagy Zsigmond, ki is titkon idvezült édesanyámnak megjelentette, hogy azért bátyámuramék ezen dolgot ki ne tudhatnák, és meg ne gátolhatnák, engemet nagy hirtelenséggel előállítának, és megesküdtetének, három vagy négy szóból álló esketéssel, minthogy amely dolgok vallásom ellen voltak, azokat én el nem mondottam. Mindaddig én el nem tudtam azt hitetni magammal, hogy az Isten ezen rendeletlen házasságot megengedje; mert gyermekségemtől fogva irtóztam a pápista vallástól; de úgy tetszett Istennek, hogy az én gyenge hitemnek megpróbáltatására megengedje ezt így lenni.
18
Mindenekelőtte ez az esketés lett volna, még azelőtt kedves testvér atyámfiai félvén attól, hogy semmiképpen ez egybekelést el nem ronthatják, vettenek volt erős kontraktust* gróf Haller Lászlótól, melyben erős hittel lekötötte magát, hogy soha vallásomban nem háborgat, és ha gyermekeink lésznek, a fiú pápista, a lány reformáta vallásban neveltessék.
19
Elvégezvén a barát az esketést, megadták néki a püspök levelét, de már késő volt. Én ezen dolognak végbenmehetését, emberi mód szerént szólván, tulajdonítom Nagy Zsigmondnak, mert ha kedves bátyám uraméktól el nem titkolta volna a püspök parancsolatjának ottlétét, az véghez nem mehetett volna.
20
Nagy szaporasággal azon nap meglészen a lakodalom is, hogy inkább megváltozás a dologban ne lehessen. Ezek így meglévén, látván idvezült édesanyám, mely nagy szomorúsággal és kedvetlenséggel vagyok, maga házától el nem eresztett egy egész hónap alatt, azholott könnyebben tölt ugyan kedves atyámfiaival az idő; de azután Fejéregyházára mentünk, azhová is elkísértek volt kedves atyámfiai, kik nemsokára elhagytanak, s én maradtam csak idegen vallású férjemmel. Felette keserves napjaim voltak azok, melyekben az én Istenemet, amint kívántam volna, nem tisztelhettem: mivel az udvarban isteni szolgálatot tétetni meg nem engedték: templom ugyan volt a faluban, de minthogy ott négy pár református embernél több nem volt, a pap is csak éppen az eklézsiához hasonló volt, úgyhogy lelkem fájdalmával kellett a templomba mennem; mindazáltal, akármely nagy kedvetlenséggel is, de mindenkor csak elmentem, hogy annál inkább reménséget az idegen vallásúak irántam ne végyenek. Az én férjem pedig, lévén az édesanyámtól is nagy függése, vallásom iránt nem szólott, sőt papjainak is, hogy ne szóljanak, megparancsolta.
21
Kevés idő múlva mentünk Hévízre, azhol töltöttük karácsont is, de nékem ez is keserves karácson volt, mivelhogy az istenfélő jó házasok szokások szerént együtt az Istent nem tisztelhettük, mert az én uram Fagarasba ment első napján isteni tiszteletre. Ebbéli szomorúságomat látván idvezült édesanyám, akkor kezdette jobban eszébe venni, minémű kísértetbe ejtett engemet; melyért azután maga is egész világból való kimúlásáig felette gyötrődött és siratott, de immár ezt megfordítani nem lehetett.
Egy ige és egy gondolat
"Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem." Jn.3,34
Jézus testi éhsége attól a lelki örömtől múlt el, amelyet az Isten nevében elvégzett szolgálat szerzett neki közben. "Isten akaratát cselekedni" valóságos táplálék és erőforrás. Másfajta munkától elfogy az ember testi-lelki ereje. Ettől ellenben úgy gyarapszik a lélek, úgy fölfrissül és megújul, hogy fölöslegessé válik még sok olyan evilági megelégíttetés is, amely különben nagyon kellene!
Victor János
Jézus testi éhsége attól a lelki örömtől múlt el, amelyet az Isten nevében elvégzett szolgálat szerzett neki közben. "Isten akaratát cselekedni" valóságos táplálék és erőforrás. Másfajta munkától elfogy az ember testi-lelki ereje. Ettől ellenben úgy gyarapszik a lélek, úgy fölfrissül és megújul, hogy fölöslegessé válik még sok olyan evilági megelégíttetés is, amely különben nagyon kellene!
Victor János
vasárnap, március 20, 2011
Bethlen Kata, Önéletírása (folytatás)
ÉLETEMNEK FOLYÁSA
6
Születtem ez nyomorúsággal teljes világra, az én Istenemnek jó tetszéséből, Bonyhán, 1700-ik esztendőben, Szent András havának 30-ik napján: mely kalendáriom szerént Katalin emlékezetére rendeltetett. Tetszett azért édes szüleimnek is a szent keresztségnek vize által való megmosattatásomkor ezt a nevet nékem adni, hogy a Krisztus vére által bűnbocsánatot váró hívek közé számláltatván, lenne a Krisztus tagját illető szent életre való serkentetésemre. Hozott pedig a felséges Isten e világra épp tetemekkel, Krisztuson fundált igaz hitben és vallásban való, s ez hazában szép rendben és méltóságban helyheztetett szülék által. Melyért utolsó pihenésemig dicsérlek tégedet, én Istenem.
7
Mert ugyanis világi s testi életem eredetét vettem gróf bethleni Bethlen Sámuel úrtól*, Küküllő vármegyének főispánja és Marosszéknek főkapitányától, ki Bethlen Jánosnak, Erdély országa főkancelláriusának fia és a nevezetes Bethlen Miklósnak testvéröccse volt. És Nagy Borbára asszonytól, a borsai Nagy Tamásnak édes leányától: kinek a fiúágon, és egész azon nagy famíliának magában vége is szakadott. Mert nem hagyott maga után a famíliát fenntartó fiúmagzatot; hanem három leányokat, úgymint: Nagy Zsófiát, ki házassági élet által köttetett volt Dániel Péter úrhoz, Nagy Klárát, kinek férje volt gróf Bethlen Elek, és Nagy Borbálát, ki a tisztességes házassági életre adatott volt gróf Bethlen Sámuel úrnak, 1683. esztendőben. Kiknek huszonnégy esztendőkig együtt való kedves házassági életek által e világra születtenek Bethlen István, ki megholt 1686. esztendőben, Klára, ki megholt 1691-ben, György, ki maga meghalván, két fiai maradtanak, Ádám, Sámuel, Imre, én Kata és Farkas, kik ötön még Isten kegyelméből életben vagyunk.
8
Neveltettem azon édesatyai és -anyai kezek alatt, szintén 1708. esztendei böjtelő havának hetedik napjáig; midőn Isten bölcs tetszéséből és senkitől nem függő szabad akaratjából, édesatyánkat, gróf Bethlen Sámuelt kiszólította ez árnyékvilágból Szebenben, ki is temettetett el Keresden. Ekképpen tetszett az Úristennek még kisded koromban a gyámoltalan árvák seregébe béírni és egyszersmind mintegy előre jelül adni, hogy életemnek jobb részét árvaságban kellene eltöltenem.
9
Az akkor már egynehány esztendőktől fogva Rákóczi Ferenctől indíttatott és fennforgó háborúság igen nehézzé tévén az özvegyeknek és árváknak sorsát, köttetett vala édesanyánk az másodszori tisztességes házassági kötél által báró Haller István úrhoz, az ország akkori prezidenséhez, ki is lévén* idegen vallású, lehetett volna sok kesergettetésemre, sőt gyermeki időmhöz képest lelki nagy káromra is; de az örökké áldandó Isten, azt a jólelkű urat úgy igazgatta, hogy nemcsak nem ellenzette azt, hogy vallásunkon való tanító légyen házában mellettünk, hanem maga gyermekeit is az által taníttatni kívánta. Szent kezeidet csókolom, édesatyám, ebben a te irgalmasságodra emlékezvén; ó, mely csudálatosok a te cselekedeteid a tiéid körül, az ő jovokra mindenekben felsegéljed az idvességre.
10
Annak utána neveltettem az édesanyai gondviselő kéz alatt, szintén az 1717. esztendőnek Szent Mihály haváig, azon hónak tizennegyedik napján, mind magamnak, s mind testvér kedves atyámfiainak akaratjok ellen, idvezült édesanyámtól adattam soha eléggé meg nem siratható keserves házasságra, vallásomon kívül valóhoz. Mely házasságban, férjem mind szép úri familiájára nézve, mind pedig maga személyére nézve illendő és elegendő szerencse is lett volna, ha velem azonegy hitben és vallásban való lett volna. De másként lévén a dolog, az által a házasság által mind ez mái napig való szörnyű nagy bánatra és kísértetre tétettem ki: mivel hogy ez felemás házasságnak keserű gyümölcsét szüntelen kóstoltatta Isten énvelem. Noha pedig édes szülőanyámtól magamnak teljes akaratom ellen adattattam ez szerencsétlen házasságra; én mindazáltal ebben senkit nem okozok; hanem megismerém az Istennek igaz utait: mert jól tudom én azt, hogy kisebb dolog is az Isten végezése nélkül véghez nem mégyen. Ez volt irántam is az őfelsége szent tetszése, hogy én ez szörnyű kísértetekkel küszködjem. Légyen ezután is az ő szent akaratja szerént minden dolgom.
6
Születtem ez nyomorúsággal teljes világra, az én Istenemnek jó tetszéséből, Bonyhán, 1700-ik esztendőben, Szent András havának 30-ik napján: mely kalendáriom szerént Katalin emlékezetére rendeltetett. Tetszett azért édes szüleimnek is a szent keresztségnek vize által való megmosattatásomkor ezt a nevet nékem adni, hogy a Krisztus vére által bűnbocsánatot váró hívek közé számláltatván, lenne a Krisztus tagját illető szent életre való serkentetésemre. Hozott pedig a felséges Isten e világra épp tetemekkel, Krisztuson fundált igaz hitben és vallásban való, s ez hazában szép rendben és méltóságban helyheztetett szülék által. Melyért utolsó pihenésemig dicsérlek tégedet, én Istenem.
7
Mert ugyanis világi s testi életem eredetét vettem gróf bethleni Bethlen Sámuel úrtól*, Küküllő vármegyének főispánja és Marosszéknek főkapitányától, ki Bethlen Jánosnak, Erdély országa főkancelláriusának fia és a nevezetes Bethlen Miklósnak testvéröccse volt. És Nagy Borbára asszonytól, a borsai Nagy Tamásnak édes leányától: kinek a fiúágon, és egész azon nagy famíliának magában vége is szakadott. Mert nem hagyott maga után a famíliát fenntartó fiúmagzatot; hanem három leányokat, úgymint: Nagy Zsófiát, ki házassági élet által köttetett volt Dániel Péter úrhoz, Nagy Klárát, kinek férje volt gróf Bethlen Elek, és Nagy Borbálát, ki a tisztességes házassági életre adatott volt gróf Bethlen Sámuel úrnak, 1683. esztendőben. Kiknek huszonnégy esztendőkig együtt való kedves házassági életek által e világra születtenek Bethlen István, ki megholt 1686. esztendőben, Klára, ki megholt 1691-ben, György, ki maga meghalván, két fiai maradtanak, Ádám, Sámuel, Imre, én Kata és Farkas, kik ötön még Isten kegyelméből életben vagyunk.
8
Neveltettem azon édesatyai és -anyai kezek alatt, szintén 1708. esztendei böjtelő havának hetedik napjáig; midőn Isten bölcs tetszéséből és senkitől nem függő szabad akaratjából, édesatyánkat, gróf Bethlen Sámuelt kiszólította ez árnyékvilágból Szebenben, ki is temettetett el Keresden. Ekképpen tetszett az Úristennek még kisded koromban a gyámoltalan árvák seregébe béírni és egyszersmind mintegy előre jelül adni, hogy életemnek jobb részét árvaságban kellene eltöltenem.
9
Az akkor már egynehány esztendőktől fogva Rákóczi Ferenctől indíttatott és fennforgó háborúság igen nehézzé tévén az özvegyeknek és árváknak sorsát, köttetett vala édesanyánk az másodszori tisztességes házassági kötél által báró Haller István úrhoz, az ország akkori prezidenséhez, ki is lévén* idegen vallású, lehetett volna sok kesergettetésemre, sőt gyermeki időmhöz képest lelki nagy káromra is; de az örökké áldandó Isten, azt a jólelkű urat úgy igazgatta, hogy nemcsak nem ellenzette azt, hogy vallásunkon való tanító légyen házában mellettünk, hanem maga gyermekeit is az által taníttatni kívánta. Szent kezeidet csókolom, édesatyám, ebben a te irgalmasságodra emlékezvén; ó, mely csudálatosok a te cselekedeteid a tiéid körül, az ő jovokra mindenekben felsegéljed az idvességre.
10
Annak utána neveltettem az édesanyai gondviselő kéz alatt, szintén az 1717. esztendőnek Szent Mihály haváig, azon hónak tizennegyedik napján, mind magamnak, s mind testvér kedves atyámfiainak akaratjok ellen, idvezült édesanyámtól adattam soha eléggé meg nem siratható keserves házasságra, vallásomon kívül valóhoz. Mely házasságban, férjem mind szép úri familiájára nézve, mind pedig maga személyére nézve illendő és elegendő szerencse is lett volna, ha velem azonegy hitben és vallásban való lett volna. De másként lévén a dolog, az által a házasság által mind ez mái napig való szörnyű nagy bánatra és kísértetre tétettem ki: mivel hogy ez felemás házasságnak keserű gyümölcsét szüntelen kóstoltatta Isten énvelem. Noha pedig édes szülőanyámtól magamnak teljes akaratom ellen adattattam ez szerencsétlen házasságra; én mindazáltal ebben senkit nem okozok; hanem megismerém az Istennek igaz utait: mert jól tudom én azt, hogy kisebb dolog is az Isten végezése nélkül véghez nem mégyen. Ez volt irántam is az őfelsége szent tetszése, hogy én ez szörnyű kísértetekkel küszködjem. Légyen ezután is az ő szent akaratja szerént minden dolgom.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)