A gazdag ifjú (Lk. 18,18-27)

¹⁸Akkor egy előkelő ember megkérdezte tőle: Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? ¹⁹Jézus ezt válaszolta neki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó az egy Istenen kívül. ²⁰A parancsolatokat tudod: „Ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat!” ²¹Ő pedig így szólt: Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva. ²²Amikor Jézus ezt hallotta, így szólt hozzá: Még egy fogyatkozásod van: add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, azután jöjj, és kövess engem! ²³Az pedig, mikor ezt meghallotta, nagyon elszomorodott, mert igen gazdag volt. ²⁴Jézus ezt látva, így szólt: Milyen nehezen mennek be a gazdagok az Isten országába! ²⁵Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni. ²⁶Akik pedig ezt hallották, megkérdezték: Akkor ki üdvözülhet? ²⁷Ő így felelt: Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges.

„ Martin Luther doktor fölvette csöppnyi gyermekét, aki összerondította magát, és azt mondta: - Ezek az emberek csak annyira szolgálják meg étküket-italukat kakálással, sírással és bömböléssel, mint mi jó cselekedeteinkkel a mennyek országát.” (Luther: Asztali beszélgetések, Helikon, 62.o.)

„Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva” mondja a gazdag ifjú. Jézus nem is vonja kétségbe megállapítását, csak fölhívja figyelmét, hogy van még egy fogyatkozása. Legalább egy fogyatkozás. Egy titkos kamra, ahol csak én akarok jelen lenni, és Istennek nincs oda bejárása. „Az embernek a pénztárcája tér meg utoljára”, szokták mondani. Egyik legérzékenyebb pontunk szokott lenni az anyagiak fölötti rendelkezés átadása. Nem én osztom el, hanem átadom Annak, Aki hálákat adva a kevésből adott a sokaságnak, úgy, hogy a maradék megtöltött tizenkét kosarat. Lehet, hogy már át is adtam minden anyagi javamat. Egy fogyatkozásom mégis maradt. Legalább egy. Szóval lehetetlen… Minden erőfeszítésem ellenére lehetetlen. De „lehetséges az Istennél”. Ő, kinek kegyelme nagy, vesznem engem se hagy!  

             A farizeus és a vámszedő

9Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: 10Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. 11A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. 12Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. 13A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! 14Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.

    Ma reggeli igénk is az imádsághoz kapcsolódó üzenetet hoz. Hogyan, milyen lelkülettel közeledjünk Istenhez? Hogyan nézzünk a másik emberre? Ezek a kérdések fogalmazódnak meg első olvasásra. És a válasz: alázattal. Istenhez úgy, hogy magunkban számontartott érdemeinket félretéve kérjük bűneink bocsánatát. Embertársainkhoz pedig úgy, hogy az ige tanítását követve: Egymást magunknál különbnek tartsuk. 

  Van még két félmondat, ami új értelmet nyert számomra a jelenlegi helyzetben: "a többieket pedig lenézte..." olvassuk a 9. versben. Tréfásan vagy félkomolyan hallottam már, hogy: "nekem úgysem lesz semmi bajom", "mi ejsze túléljük", nem azért, mert jobb imádkozók vagyunk, hanem, mert úgy gondoljuk jobb a fizikai állapotunk. Az igazság szempotjából mindegy, hogy miért helyezem magam a többiek fölé, ha egyszer ott érzem magam, akkor a farizeus gőgjével nézem a világot és a többieket. 

  A másik félmondat "A vámszedő pedig távol állva...". Szeretjük templomunkat, ott valahogy közelebb érezzük magunkat Istenhez. Most tanuljuk, tanulnunk kell a másféle magatartást: a templomtól távol, de Istenhez közel azáltal, hogy félretesszük gőgünket és kérjük bocsánatát.

Továbbgondolásra, elmélyítésre szeretettel ajánlom ma is 

Pilinszky János: Bűnösök és farizeusok című írását:

Szembetűnő, mennyire elnéző és irgalmas Jézus a bűnösökkel és mennyire elzárkózó a ferizeusokkal szemben. Vajon miért? Megkockáztatnék egy előlegezett választ. A bűnös minden pillanatban megtérhet. A farizeus megtérését viszont lehetetlenné teszi, hogy erényességére támaszkodva mások örökös megítélésében él. Paradox módon megtérésének ítélkező erényessége a legfőbb akadálya.

     Mert miben is különbözik Jézus és a farizeusok magatartása a bűnösökkel, vagy egyszerűen az emberekkel szemben?

      Akinek sok bűne bocsájtatik meg, annak öröme is nagyobb lesz, vallja Jézus. Szemben a farizeusokkal, sose a bűnt nézi, hanem a bűnöst, vagyis számba veszi a bűn minden gyökerét és emberi, lelki okát. Ismerjük gyönyörű történetét a házasságtörő asszonnyal. Ha farizeus szemmel olvasunk, még ma is szívesen átfutjuk a történet csodálatosan irgalmas magvát, s szinte fölemeljük ujjunkat: igen, de azt is mondta, hogy többet ne vétkezzél!

    Hát persze, hogy ezt is mondotta! De ki mondta ezt a mondatot? Jézus, a tökéletesen ártatlan Isten, aki nagyon jól tudta, hogy a legnagyobb bűnbánó is visszaeshet a bűnébe. Ezért int más helyütt arra, hogy a visszaeső bűnösnek hetvenszer hétszer, vagyis mindig meg kell bocsátanunk. Nekünk, bűnös embereknek ez az egyetlen módunk, hogy bocsánatot nyerjünk. Istenként tudta, hogy egyedül ezzel az alázatos magatartással segíthetünk másokon és magunkon is. 

    A szelíd Jézus ezért volt szinte kizárólagosan "kemény" a farizeusokkal szemben. De a "kemény" helyett azt is mondhatnám, hogy tehetetlen. Mert hogy téríthette, tehette volna szelíddé és alázatossá a tetőtől talpig erényeibe burkolózó, gőgös ítélkezőt?

    Jézus szemében minden bűnös potenciális bűnbánó. De a farizeus, aki mindig mások bűnét kutatja? Nem tudom. Szeretném hinni. hogy Jézusnak az a mondata, ami szerint még ellenségeinket is szeretnünk kell, a farizeusokat is magában foglalja, s melegével végül az ő szívüket is felszabadítja.

                                                                                   (Új Ember, 1976. november 28) 

(Pilinszky János összegyűjtött művei- Tanulmányok, esszék, cikkek II. , Századvég kiadó)

  

Szeretett testvérek, 
   Úgy tűnik az írott szó és az elektronikus eszközök által közvetített üzenetek felértékelődnek a mostani időben. Kevesebbet tudunk találkozni, kiscsoportos foglalkozásainkat nem tarthatjuk meg, ezért az írott szó eszközével próbálom eljuttatni hozzátok Isten üzenetét. Tudom, hogy nem vagytok lelki táplálék nélkül, hiszen idén is több mint száz bibliaolvasó kalauzt osztottunk szét és tudom, hogy sokan naponta az alapján olvassátok a Szentírást. A kalauz elektronikus formában is elérhető és letölthető telefonra is.(http://biolka.ro/) Bíztatlak benneteket, hogy éljetek a bibliaolvasás lehetőségével és imádkozzatok. Nyújtsatok segítséget egymásnak, különös figyelmet tanúsítva a betegek és öregek iránt. A fiatalabbakat kérem, hogy segítsenek az időseknek bevásárolni, gyógyszereiket beszerezni. Bármilyen kérdéssel forduljatok bizalommal hozzám is telefonon. (0740188495).
    Szolgálataim során a prédikáció igéit általában a napi bibliovasás során kapott igéből szoktam venni, vagy a kalauzban kijelölt alapigét magyarázom. Ezzel is próbálom elkerülni azt a veszélyt, hogy igét keressek a már meglévő mondanivalómhoz, s így az igét csak eszközként használjam. Most is ezt az elvet követve a napi újszövetségi igét ajánlom figyemetekbe a Lukács evangéliuma 18,1-8 részből: 

      1 Arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. 2Ezt mondta: „Az egyik városban volt egy bíró, aki az Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte. 3Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben. 4Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, 5mégis, mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül.” 6Azután így szólt az Úr: „Halljátok, mit mond a hamis bíró! 7Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? 8Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”

"Mindenkor imádkozniuk kell", tanítja Jézus az egykori és mai tanítványait. Nem lehetnek kihagyások, szünetek, nem szabad belefáradni, megrestülni az imába. A mostani nehéz időben különösen fontos bízni az imádság meghallgatásában, kitartani a hitben. Nem az ige magyarázataként, hanem az imádságban való kitartásra buzdításként osztom meg veletek Pilinszky János: Az imáról című írását. Lehet kicsit nehezebb megérteni, de most jobban ráérünk, többször is elolvashatjuk, ízlelgethetjük szelíd bölcsességét. Ami pedig mindennél fontosabb, éljünk a tanulságával: 

Egy fiatalember levelében arról panaszkodik: nem tud imádkozni, nem érti, mi szüksége van neki, és mi szüksége van Istennek végeérhetetlenül ismételgetett szavaira?Mindenekelőtt meg kell védenem a szavakat. A szó: az ember legfőbb, legszellemibb java. Honnét hát a lekicsinylő fordulat: csak szavak! – amivel épp azt akarjuk jelölni, hogy semmi értelme nincsen? E kifejezést nyilván a szavakkal való visszaélés miatt érzett indulatunk szülte, s annyit jelent, mint a forrástól elvágott folyó. A csak szavak látszatszavakat jelentenek, farizeus szavakat, nem létező szavakat.

Ennyit a szavakról. S most kapcsoljuk össze a szavakat az imádság szavaival. Az imádság ugyanis nem azonos a szóbeli imádsággal. Némán is lehet imádkozni, hiszen az imádás elsősorban állapot, a léleknek Isten felé való kitárulása. Ha azonban formát kívánunk adni neki, természetszerűleg legalkalmasabb erre a szóba foglalt imádság, a szavak eredendően szellemi természete miatt.

Szóbeli imáink skálája végtelen, s lehet egészen szubjektív is. A Miatyánk viszont legszebb, legegyetemesebb s legtömörebb imánk, mit mindenki megérthet, s egy életen át se meríthetünk ki. Csodálatos szavainak erejével – s e szavak aztán szavak a javából! – nemcsak kifejezője hát az imádkozó lelkiállapotának, hanem szellemi szépségével magát az imádkozót is felemeli, gazdagítja. Ahogy a dalról mondotta Babits Mihály – „a dal szüli énekesét”!

Az ismétlésnek, „ismételgetésnek” is megvan a maga jelentése. Olyan ez, mint a szívdobogás. A szívdobogásból hiányozna az élet? Vagy mint a tenger hullámverése. Ebben ne lenne áhítat?

A szubjektív imánál – én úgy érzem – ez „az ismételgetett kész ima” éppen magasabb rendű. Hiszen Istennel való találkozásomban mit számít már személyiségem? Ebben a találkozásban nem szégyen gyermekivé válni, s gondolom, ez annál inkább sikerül, minél inkább személyiség, egyéniség valaki a világban.

S az „ismételgetett imádságnak” van még egy utolsó, nagyon is életszerű tulajdonsága. Magába szívja legkülönbözőbb hangulatainkat, sorsunk legváltozékonyabb óráinak emlékét, bölcsőnktől a koporsóig, legszemélyesebb emlékeinket ez a legegyetemesebb szöveg. Mert örök igazság, hogy ami bennünk a legszemélyesebb, az egyetemesben lelheti meg egyedül békéjét és boldogságát.

A tengerparton merengő ember profán jelképe lehetne az imádkozónak. Ahogy ő elvész a hullámok zajában, s épp ez „elveszésben” leli meg igazán önmagát, pihenésében erejét – hasonlóképp találkozik az imában a lélek Istenével.

Monoton szavak? Csak szavak?

(Új Ember, 1963. január 27.)