Az adópénz – Lukács 20,20-26

²⁰Ezután szemmel tartották őt, és kémeket küldtek utána. Azok igazaknak tettették magukat, hogy Jézust egy kérdéssel tőrbe csalják, és átadhassák a hatóságnak és a helytartói hatalomnak. ²¹Ezek megkérdezték tőle: Mester, tudjuk, hogy helyesen szólsz és tanítasz, és nem vagy személyválogató, hanem az igazsághoz ragaszkodva tanítod az Isten útját. ²²Szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem? ²³Ő azonban felismerte álnokságukat, és így szólt hozzájuk: ²⁴Mutassatok nekem egy dénárt! Kinek a képe és felirata van rajta? Ők ezt felelték: A császáré. ²⁵Ő pedig így válaszolt nekik: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené! ²⁶Így tehát nem tudták tőrbe csalni a nép előtt, hanem elcsodálkoztak válaszán, és elhallgattak.

Iskolás koromban, amikor kiderült, hogy vasárnaponként templomba járok, egy iskolatársam szegezte nekem a következő kérdést: „Tud-e Isten, akkora követ teremteni, hogy ne tudja fölemelni?” Nem emlékszem arra, hogy mit válaszolhattam a kérdésre, azt tudom, hogy templomba továbbra is jártam, oda vittem magammal kérdéseimet, majd ahogy kicsit megerősödtem, akkor onnan hordtam haza kérdéseket, mert az Ige kezdett vallatni engem. Kollégám kérdése mögött a tréfán túl olyan rejtett szándék is lehetett, hogy hitemet próbára tegye, vagy magyarázatom során ellentmondásba keveredjek, s így ha nem is megy el a kedvem a templomba járástól legalább igazoltnak látja majd saját templomkerülését.

Az igében Jézusnak szegezett „kacskaringós” kérdés mögött nyilvánvaló a szándék: „hogy őt megfogják beszédben”. Még udvarolni, kedveskedni is hajlandóak („tudjuk, hogy te helyesen tanítasz, és személyt nem válogatsz, hanem Istennek útját igazán tanítod”), hogy céljukat elérjék. Csalódniuk kell azonban, a csodálkozással maradnak, hogy Jézus bölcsessége mennyire helyénvaló.

Két dolog lehetett volna nyilvánvaló számukra:

A jó tanítvány nem hanyagolja el állampolgári kötelességeit, és nem merül bele annyira a világ dolgaiba sohasem, hogy Isten tisztelete csorbát szenvedjen életében.

Okoskodásuk végén kénytelenek elhallgatni. Sokkal jobb lenne őszinte kérdéseiket odavinni Jézushoz, mint alakoskodó, álnok magatartásunk nyomán megszégyenülve elhallgatni. Pillanatnyi fegyverszünetekben élnek, mert hamarosan jön majd az újabb kérdés: „A feltámadáskor kinek a felesége lesz közülük? (20,33). Elhallgatnak, de sohasem tudnak csendben lenni Jézus lábainál.

Te pedig kedves testvérem:

Csak légy egy kissé áldott csendben:
Magadban békességre lelsz, :/:
Az Úr rendelte kegyelemben
Örök, bölcs célnak megfelelsz.
Ki elválasztá életünk,
Jól tudja, hogy mi kell nekünk.

(399.ének, 3.versszak)

Hozzátenném, hogy nem csak azt tudja, mi kell nekünk, hanem azt is mit kell tennünk… akár az adó dolgában is.

¹²Ezért Jézus is a kapun kívül szenvedett, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által. ¹³Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva. ¹⁴Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Zsidók 13,12-14

Ma, 2020 március 29-én második hete ülünk bent. Második hete nem mehettünk templomba. Szinte bárhová kimennénk. Különösen azokra a testvérekre gondolok most, akik a tömbházak pár négyzetméteres területén belül napok óta róják a kilométereket. Megkockáztatom, hogy sokan, még a templomba is elindulnának, ha csak oda lehetne menni, még akkor is, ha hosszú ideje nem tették meg ezt, amikor lehetett volna. A friss levegő kedvéért, a találkozás kedvvért, akár. Reggel korán indulnának kirándulni azok is, akik az otthonmaradás, a délig alvás, vagy a vasárnapi távirányítós heverészés elkötelezett hívei. Örömmel indulnánk, de azt tanácsolják maradjunk otthon.

 Ebben a helyzetben különös értelmet kapnak az ige szavai: „Menjünk ki Őhozzá”. Zsid. 13,13 Menjünk Krisztushoz. Belső, lelki utazásra hívlak benneteket ma szeretteim, utazásra, mely mindennapos kellene legyen életünkben.

Bentről kifele indít az ige. A bent a tábor, a bűn elkövetésének a színhelye. A szent sátor mindig a táboron kívül állt. Aki engesztelést akart szerezni bűneiért az ki kellett lépjen a táborból. A nagy engesztelő napra kell gondoljunk itt, amelynek szertartási rendjét a 3Móz. 16-ban olvashatjuk. Jézus, a törvényi előírásnak engedve az áldozat minden mozzanatát saját testében betöltötte, bocsánatot szerzett bűneinkre. Kifele indulni tehát, azt jelenti, hogy elindulni, kilépni a kényelmesnek, otthonosnak érzett, bűnben meggyökerezett életből. Az elmúlt napokban talán több alkalmunk nyílt meglátni azt, hogy miben voltunk, milyen úton járt a világ s benne mi is, és arra is, hogy belássuk az anyagiasságra, egyéni érdekre alapozott társadalmi rendetlenség tarthatatlan. Belső úton, de a valóságban kifele indít meg, ebből és más meggyökerezett bűnös életformánkból az ige szava: „menjünk ki Őhozzá”.

A „kint” a szenvedés helye is volt. Ott szabadott halálra kövezni a bűnöst (3Móz.24), ott kellett megsemmisíteni az áldozati állat maradványait. Ott szenvedett Krisztus, Jeruzsálemen kívül, a Koponya hegyén. Kimenni azt is jelenti tehát, szenvedést vállalni: hordozni Krisztus gyalázatát, a társadalmi megvetettséget, lenézettséget, a hátratételt is.

A kifele indulás nem szemforgató elkülönülést, hanem olyan részvételt jelent a világban, amely a „jövendő” ígéretének jó levegőjét, bíztató reménységét árasztja mindazokra, aki nem akarnak mozdulni.