Annakokáért mondja: Serkenj föl, a ki aluszol
és támadj
fel a halálból, és felragyogott tenéked a
Krisztus.
Ef.5,14
Bibliaolvasás: Pál levele az Efézusiakhoz 5.
rész
Miért kell fölébredni?
Mert eljött a világosság ideje.
Mert hasadra süt a nap.
Mert itt az ideje: „Annakokáért
a törvénynek betöltése a szeretet. Ezt pedig cselekedjétek, tudván az időt,
hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk; mert most közelebb van hozzánk az idvesség,
mint amikor hívőkké lettünk”. Rm. 13,10-11 Nem a hasadra, hanem szemedbe,
szívedbe sugárzik a Krisztussal eljött világosság és reménység. Már itt van.
Már világosságban vagytok, sőt ti magatok is világosság vagytok: „Mert valátok
régen sötétség, most pedig világosság az
Úrban, mint világosságnak fiai úgy járjatok.” Ef. 5,8 Ezért kell
fölébredni, föltámadni.
A Krisztussal érkező
világosságról Zakariás így prófétál: „meglátogatott minket a naptámadat a
magasságból”. Lk.1,78b A legtöbb
látogatásnak az emlékével maradunk csak. Ha örülünk neki, akkor egy darabig élünk
az emlékéből. Visszaemlékezünk a látogató szavaira, a beszélgetésre. Lehet,
hogy van valami emléktárgy, ami a látogatáshoz köthető. Kaptunk ajándékot. Azt
forgatva néha néha még eszünkbe jut az együtt töltött idő. Maradhatott a
látogatás után pár jól sikerült fénykép is.
Krisztus látogatása nem csak
villanó vakufény, amely segít rögzíteni, marasztalni egy kedves pillanatot. A
Nap világosságának erejével jött és jön el hozzánk. Az Ő világossága rávetül
egész életünkre, s nemcsak egy egy kedves mozzanatát mutatja meg annak, hanem
az egészet… míg „összeáll a kép”. Az a kép amelyet Ő mutat rólunk. Nem a jól sikerült
képekből összeollózott válogatás ez, amelyet mutogatni szeretünk és megosztani
az ismerősökkel, hanem valós kép arról, hogy milyenek vagyunk. Valós kép a
tanítványokról, akik többször aludtak, mint vigyáztak: „Akkor méne a
tanítványokhoz és aluva találá őket…” Mt.26,40a. Valós kép rólunk, akiket
ébresztgetni kell, mert alszunk, mert halottak vagyunk.
Ezért kell felserkenni.
Mert alszunk, mert halottak
vagyunk.
Szigorú megállapítás, ami
ellen nemcsak a bennünk levő biológiai életjelek tiltakoznak. Tiltakozik
önérzetünk is. Annyi mindent megtettünk és teszünk: Krisztusért is, az
egyházért is, a szeretet parancsának engedelmeskedve is. Az ébredés és élet
kézzel fogható, látható jelei ott vannak az életünkön. Mégsem mondható, hogy
csak egyeseknek szól az ébresztgetés. Azoknak, akik még teljes sötétségben
vannak. Minden reggel, mindenkinek ébredni kell.
Az utolsó napon való
föltámasztatásunkat meg kell előznie egy másik, másféle feltámadásnak, amelynek
ideje földi életünk idejére esik. Sokszor olvasunk erről a Szentírásban.
Különösen azokon a helyeken, ahol az Ige Krisztus feltámadásának gyümölcseiről
beszél. „Ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek… mert
meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben.”
Kol. 3,1.3 Gyakran eszembe jut egy teológustársamtól hallott, bonyolultnak tűnő
mondat: „Aki meghal, mielőtt meghal, az nem hal meg, ha meghal.”. Ezt a
feltámadásra nézve is át szoktam magamnak fogalmazni: „Aki feltámad, mielőtt
meghal az az életre támad föl Isten országában”.
Az alvás állapotában
vagyunk, amikor öntudatlanul bűneinkben járunk. Ennek az állapotnak az
ellentéte az éberség és józanság. Úgy az alvó, mint az ittas ember öntudatlan,
elkábult és minden bűntámadással szemben tehetetlen. Könnyen félrevisz Krisztus
útjáról az életforma, melyet a benne hívők látnak maguk körül: paráznaság,
tisztátalanság, fösvénység, undokság, bolond beszéd, trágárság. Ne legyetek
részesei ezeknek- figyelmeztet az Ige. Fölserkenni, föltámadni azt is jelenti:
nem sodródni, elkerülni a főáramlatot, vagy akár úszni szembe az árral is.
Mások vagytok. Nemcsak kaptatok a világosságból, hanem ti magatok világosság
vagytok az Úrban. A csábítás életforma és üres beszéd formájában is fenyeget.
Mindez a sötétséghez tartozik. Világosságban járni pedig a tartalmas, krisztusi
beszéd vezetése alatt lenni. Megfontolni mi kedves az Úrnak. Miközben
elfordulok a bűntől és megnyitom szemem és szívem Krisztus világossága előtt,
azt tapasztalom, hogy egyre gazdagabban árad rám a fény: felragyog nekem a
Krisztus.
„Dicsőség! Ő a Király, Békesség és Igazság, Éltető világos
nap, Bajainkra gyógyírt ád. Kis gyermek lett miérettünk, Született, hogy mi
élhessünk, Porból hogy feltámasszon, S újjászületést adjon, Halld mint zeng az
egész ég: „ A Királynak dicsőség!” 438. ének, 3.
vers.
Föl tudok ébredni?
Tehetek valamit annak
érdekében, hogy fölébredjek, föltámadjak? Hát nem egyedül az Ő ajándékai ezek?
Hogyan parancsolhatja meg nekem, akit az álom meggyötört, aki a halálban
vagyok? „Tapogatjuk, mint vakok a falat, és tapogatunk, mint akiknek szemük
nincs, megütközünk délben, mint alkonyatkor, és olyanok vagyunk, mint a
halottak az egészségesek közt.” Ézsa. 59,10
Visszaemlékszem, hogy
gyerekkoromban sokat meséltek az öregek. Régi történetek kerültek elő, sokszor
a háborús időkből. Füleltem, hallgatóztam, amikor csak tehettem. Különösen tátott
szájjal és ébredező képzelettel hallgattam egy újra és újra előkerülő történetet,
amely a „muszkák” bevonulásáról szólt. Részleteiben nem tudom fölidézni, de
arra emlékszem, hogy jó sokáig álmomban is vonultak az oroszok. Ennek az
álomnak borzasztó része volt, amikor engem is elkaptak. Sokáig azt hittem, hogy
ezt a visszatérő álmot újra és újra el kell szenvedni, nem lehet belőle
fölébredni. És egyszer mégis sikerült. Kinyitottam a szemem mielőtt elkaptak
volna. Utána pedig szinte mindig képes voltam arra, hogy a gyötrő álmokból
fölébredjek. Mégis lehetséges volt. Nem kellett az álmot „végigélni”.
Éberségnek hitt, bűnökkel gyötrő álmodozásomból föl tudok ébredni? Krisztus
ébresztget. Mint gyermeket a szülő, mikor álmában kiabál és forgolódik. Milyen
jókor ébresztettek ők is. Minket is. Krisztus is. Engem is.
S van az ébredésnek egy
különösen szép megfogalmazása a tékozló fiú példázatában. „Mikor aztán magába
szállt.” Talán nem kipattanó, hanem csukott szemmel, de látni, keresgélni
kezdett befele és fölfele… „Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik
kenyérben, én pedig éhen halok meg! Odafordulás, melyet elhatározás is követ: „Fölkelvén
elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te
ellened.” Lk. 15,18
Bíztatom, indítom magam sokszor: „Fölkelvén elmegyek”, s még többször hallom
Jézustól: „Kelj föl”, „Menj el”, „Többé ne vétkezzél”. Induljunk, serkenjünk,
támadjunk fel!
