"Azt gondoltam, eső esik..."
- 2010. június 4.-
Az eső ma is csak hullt. Nem tombolva, nem ellentmondástnemtűrő mennydörgéssel, csak hullt csendesen, alattomosan.
A buszon utaztam Szolnokról Törökszentmiklósra, mert a hivatás, az hivatás, a felelősség az felelősség, és nem nézi, milyen nap van. Épp bekanyarodott a busz az állomásra, amikor megkondultak a miklósi harangok. A szívem a torkomban velük együtt dobbant.
Fél öt volt.
Leszálltam. Megálltam. Az ernyőt el is felejtettem kinyitni; az emberek siettek haza, fáradtan, elcsigázva. A református templom előttem állt. Néztem a torony tetejét, az ablakot, ahonnan a harangok fájdalmas zúgása felszállt, messze fel, a szitáló eső fölé, ahol süt a Nap, és ahol összeért a pár száz méterre álló, impozáns, kéttornyú katolikus templom harangjainak búgó hangjával.
Álltam egyedül az esőben, mint Ábel a rengetegben, és az oly hirtelen eltávozott Édesapámra, Tatimra gondoltam, aki két hete szülővárosában, Fogarason, a református temetőben alussza immár örök álmát, aki nem élhette meg ezt a napot, s akit már soha többé nem ölelhetek meg...
... Lelkem együtt kondult a harangokkal...
Kezem észrevétlenül összefonódott. Álltam, ahogyan ezelőtt 90 évvel is álltak sok ezren, millióan... Álltak Ábelként, konduló, bús lélekkel, hallgatván a harangok hangjait, mert már csak azok ölelkezhettek egymással, fájdalmas zúgással árván maradt milliók feje fölött.
Álltam az esőben hallgatag-egymagam, és árkot mosott két orcámon az alattomos eső.
Meister Éva