Öregek-betegek vasárnapja
2oo6 október 22
Olthévíz

Sámuel-
Egy “igaz” nyugdíjas


Lekció: 1Sám. 12,1-5.13-15
Alapige: 1Sám. 12,2o-23

Igénkben egy öregedő, feladatai egy részét átadó ember áll előttünk. Mi pedig ott állunk előtte, és életéről, “nyugdíjas” éveiről szóló igei beszámolót hallva, elszégyelljük magunkat, hiszen nem tudunk mit kezdeni öregedő önmagunkkal, csak a fiatalságot értékeljük, azt szeretnénk marasztalni. Ha pedig öregségünk mégis ránk köszönt, nyűgnek érezzük az életet, mert nem találjuk helyünket, vagy mert családtagjaink nem találják már a mi helyünket. Ezért nem szeretjük beismerni, igyekszünk takargatni, hogy mindnyájan öregedünk.

I.
Sámuel éppen magáról mondja: “Én pedig megvénhedtem és megőszültem, fiaim ti köztetek vannak”… nagy dolog ezt békességgel beismerni, és ennél is nagyobb átadni a munkát, a tisztséget másnak. Éppen ez történik itt: Sámuel hosszú évekig viselte népének terhét, ítélte ügyes-bajos dolgaikat, segített, békített ahol csak kellett. De a nép királyt akar, legyen úgy ahogyan más népeknél van, legyen nekük is királyuk. Sámuel pedig kijelöli a királyt, Saul személyében, a nép elfogadja őt királyának… azt várnánbk, hogy egy sértődött, békételenkedő öreg váljon Sámuelből, aki többet nem foglalkozik népével. Akár azt is mondhatná: Ha engem nem akartatok, menjetek most a királyhoz, neki mondjátok el gondjaitokat… mondhatná, de nem mondja, békesség, kiegyensúlyozottság, szeretet árad szavaiból: bátorítja népét, imádkozik érettük, tanítja őket.
A lemondás, ami az idő múlásával jár nem teszi békételenné. Milyen sokszor hallottuk idősebb családtagjainktól, akiktől átvettük a munkát: úgy jó, ahogyan én mondom, ha nem akkor engem nem érdekel. A munkáról kénytelen kelletlen lemondunk, de arról, hogy az ne mi irányítsuk nagyon nehezen.Sok békétlenség, családi viszály forrása ez, pedig az élet egyik követelménye, különösen az öregedő emberrel szemben: lemondani… magunkról másokért, gyermekeinkről másokért, munkánkról, más megbizatásért. Jó ezt békével tenni. Hogyan lehetséges ez? Az öregedő ember legnagyobb kérdése ez, egyben a megtalált és kiteljesedett öregség kulcsa. Sámuel békésen és bölcsen tudta ezt megtenni. Miért?

II.
1.Mert tiszta volt a lelkiismerete. Tiszta életút állt mögötte, amelyre visszatekintve bátran megkérdezhette: “kinek vettem el az ökrét, és kinek vettem el a szamarát, és kit csaltam meg, kit sanyargattam, és kitől fogadtam el ajándékot, hogy amiatt szemet hunyjak? És visszaadom nektek.” Nem csupán ő tesz bizonyságot arról, hogy senkit meg nem károsított, és hogy minden dolgában igazán járt el, hanem mindazok akik előtte állnak egyhangúlag mondják róla: “Nem csaltál meg minket, nem sanyargattál minket, és senkitől semmit el nem fogadtál.” Így visszatekintve egy élet munkájára nyugodtan adja át a megbízatást Saulnak.
Lehet, hogy futásunk nem volt ilyen egyenletes, de Istenünk bíztat bennünket, hogy ez helyrehozható. Zákeus aki vámszedő mivoltánál fogva élete nagy részét csalásban és jogtalan vagyonszerzésben töltötte, Jézussal való találkozása után ezt mondotta: “Uram, íme minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe.” Zákeus vallomására Jézus így válaszol: “Ma lett idvessége e háznak.” Az elrontott lelkiismeret orvossága a bűnbánat, és a bűn tőlünk telhető jóvátétele. Ez segít abban, hogy ha le kell mondanunk, ha visszafele kell tekintnünk békességel tehessük meg.
2. Sámuel békésen tud lemondani azért is, mert van kapcsolata az élő Istennel. Kicsi gyermek korától megtanult Isten megszólító szavára válaszolni: “Szólj Uram, mert hallja a te szolgád”. Mondta ezt akkor, amikor Isten először szólította meg, de bizonyára élete minden napján, különösen pedig a nehéz pillanatokban. Így szólt akkor is, amikor lemondani kellett, ha úgy tetszik az öregséggel kellett szembenézni.
A nép királyt akart. “Azonban Sámuelnek nem tetszett a beszéd, hogy azt mondták: adj nékünk királyt.”… Sámuel itt is, ebben a helyzetben is Istenhez fordul, hozzá imádkozik, tőle várja a helyzet megoldását. És a válasz nem késik: “Fogadd meg a nép szavát mindenben, amit mondanak néked”. Az Istentől kapott válasz segít elfogadni a kedve ellenére való dolgot. Azt kell meglátnunk ebből, hogy az élő hit átsegít bennünket életünk fordulóin, válsághelyzetein…. Nem is akárhogyan, hiszen:

III.
1.Sámuelnek erőt adott arra is , hogy másokat is biztasson: “Ne féljetek”, ami megtörtént megtörtént, de legalább most ne forduljatok el Istentől. A bűnös, bűne miatt elkeseredett népnek milyen nagy szüksége van erre a bíztatásra. Mint a fiatalnak az idősebb ember megfontolt, higgadt szavára, amely életet menthet, sebet kötözhet, olyankor, amikor azt hisszük: minden elveszett. Sámuel élete mögött, másokat segíteni tudó és akaró élete mögött ott van a sok-sok Istennel folytatott beszélgetés, a sokszor megtapasztalt szabadítás: “nem hagyja el az Úr az Ő népét”, de ti is legyetek hűek hozzá, ne kapkodjatok, ne térjetek el hiábavalóságok után.
2.A tisztség letétele után, arra fordítja figyelmét, ami megmarad. A nép kéri: imádkozz érettünk. Sámuel pedig kötelességévé teszi az imádságot. Egyenesen bűnnek tartja annak elmúlasztását. A megmaradó szolgálat megóvja attól, hogy élete összeomoljon. Sok öreg ember érzi céltalannak az életét, pedig milyen csodálatos a lehetőség, imádkozhat másokért, taníthat a jó és igaz útra. Isten ajándéka ez.
Öregek és öregedők mindnyájan szeretnénk ezt az ajándékot, a békességet, Istentől kapott életcélt egész életünkre, öregségünkre is. Igénk azt mondja, ott terem ez az ajándék, ahol nyitott szívű fiatalok és öregek mondják Istennek naponként: Szólj Uram, mert hallja a te szolgád.
Ámen.

A közösség áldása

Alapige: Zsoltárok 133


A megdícsőülés hegyén a tanítványok kéréssel fordultak Jézushoz: “Uram, jó nekünk itt lenni. Ha akarod építsünk itt három hajlékot, néked egyet, Mózesnek is egyet, Illésnek is egyet.”(Mt.17,4). Bepillanthattak Isten dícsőségebe, valamit megéreztek abból, nem szeretnék ha ez elmúlna, szeretnék ha mindig így lenne.
Igénket olvasva felébred bennünk is a kérés: “Uram, jó látnunk, hogy lehetséges az emberek közötti igazi közösség, Igéd szava bepillantást enged abba, kívánjuk ezt a közösséget, szeretnénk, ha a miénk is lehetne. Megtapasztaltuk néhányszor a közösségnek jó voltát, annak gyönyörűségét, de csak akkor, amikor Terád figyeltünk Urunk. Amikor a gyülekezetben együtt énekeltünk, amikor Igédet együtt hallgathattuk, amikor igazi társat és barátokat rendeltél számunkra akkor érztük a közösség áldását”.
A mi kérésünkkel egyeznek a biblia bizonyságtételei is. Akkor olvasunk jó közösségről, annak gyönyörűségéről, amikor az ember Istent keresi, énekben, imádságban, ige hallgatás által. (“Őt dícsérni gyönyörűséges és illendő dolog” Zsolt.147, “Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad, a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké” Zsolt.16,11).

I.
Lehetséges ez, ilyen jó közösség, amilyenbe bepillantást enged ez a zsoltár? Lehetséges az, hogy ne csupán istentiszteleten, gyülekezeti alkalmakon hanem mindennapi életünk részeként elkísérjen bennünket?
A Szentírásban azt látjuk, hogy Isten népének körében mindig voltak feszültségek. Izrael népének nagy családjában, a törzsi közösségben újra és újra előjön a testvérharc. A családon belüli feszültségek is sok bibliai történetben előkerülnek.
Jó közösség, egyetértés akkor volt, ha Isten akarata jutott érvényre, ha az emberek feladták önző érdekeiket, akkor egymásra találtak.
Szép példa erre a közösségi és gyülekezeti élet területén az, amikor a felolvasott törvény melyet az egész nép megért, elfogad, ennek hatására közös bűnvallást tesz. Az igéből kapott áldást eljuttatják azokhoz is, akik nem lehettek ott. (Neh.8)
Az egyéni élet területén szépen szemlélteti ezt a közösséget Saul és Jónathán barátsága. Félre tudták tenni a személyes érdeket, ennek eredménye az a barátság, amelyet így jellemez a Szentírás: “Sault és Jónathánt, akik egymást szerették és kedvelték míg éltek, a halál sem szakította el, a saskeselyűnél gyorsabbak és az oroszlánoknál erősebbek voltak.” (2Sám.1,23).
Sohasem adottság ez, hanem mindig feladat. Feladat a családi életben, a gyülekezetben, a testvérgyülekezeti kapcsolatban. Erősek vagyunk, ha alá tudjuk rendeli akaratunkat Isten akaratának.

II.
Két kép által szemlélteti igénk a közösség áldását. Azt mondja először, olyan az atyafiak közössége, mint a “drága olaj a fejen, a mely aláfoly a szakállon, az Áron szakállán, a mely lefoly köntöse peremére”. Érthetetlen kép ez a modern ember számára, a jó háziasszony első gondolata: Hogyan mosták ki az olajfoltos ruhát? Mi jó van abban, ha az ember fejére olajat öntenek? Mélyebben kell vizsgálnunk ezt a képet, ahhoz, hogy helyesen értsük meg. Az olajat tekintsük mint Isten áldó kegyelmének, jókedvének jelképét. Ez kiterjed a közvetítőn át az egész gyülekezetre. Ahogyan a fejre öntött olaj szépen lassan lecsorog, előbb a szakállra, majd a ruhára, Isten kegyelme úgy terjed szét a gyülekezetre. Nekünk is van főpapunk, a mi Urunk Jézus Krisztus- Ő általa, az Ő halálának árán a bűnbocsánat ajándéka a miénk is lehet. Az Ő kenete a miénk is lehet, enélkül lehetetlen békességes egység. Akkor lehet békességünk egymással, ha előbb Ő békéltet meg bennünket Istennel.
Ha ígénket figyelmesen olvassuk, azt vesszük észre, hogy itt a békés együtt lakozás hat kenetként, áldásként. Az első tanítványok, egy akarattal voltak együtt és úgy vártak a Szentlélek ajándékára. Miután kapták az ajándékot maguk is kenetté váltak mások számára. Ebben az összefüggésben jobban érthető mit jelent a fejre öntött és lefele csordogáló olaj.
A második kép a magas hegyről hulló harmat frissitő hatásához hasonlítja a jó közösséget. Életet adó, termést hozó víz áldásához. Különösen szemléletes ez a kép ha tudjuk, hogy egy többnyire sivatagos helyről van szó. Ilyen környezetben a harmat életmentő lehet. Ezt az életmentő áldást nyújtja a közösség, nekünk még bőségesebben, úgy ahogyan az Úr Jézus a samáriai asszonynak nem életet adó harmatot kínál, hanem “örök életre buzgó víznek kútfejét”, vagy ahogyan Ezékiel látomásában nem csupán harmat, hanem folyó fakad a templom küszöbe alól (Ez.47) és amerre elhalad “él minden”. Ezt az életet kívánjuk mindenkor, ezt várjuk amikor imádkozunk, amikor templomba jövünk, csendes óráinkon. Az élete melynek nem csupán neve “élet”, hanem minőségében is méltó erre a névre.
Isten szavának való engedelmességünk folytán, legyenek bőséges forrásoká templomaink és életünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által.
Ámen

Reading: Mark 10:32-45 (New International Version)

32They were on their way up to Jerusalem, with Jesus leading the way, and the disciples were astonished, while those who followed were afraid. Again he took the Twelve aside and told them what was going to happen to him. 33"We are going up to Jerusalem," he said, "and the Son of Man will be betrayed to the chief priests and teachers of the law. They will condemn him to death and will hand him over to the Gentiles, 34who will mock him and spit on him, flog him and kill him. Three days later he will rise." 35Then James and John, the sons of Zebedee, came to him. "Teacher," they said, "we want you to do for us whatever we ask." 36"What do you want me to do for you?" he asked. 37They replied, "Let one of us sit at your right and the other at your left in your glory." 38"You don't know what you are asking," Jesus said. "Can you drink the cup I drink or be baptized with the baptism I am baptized with?" 39"We can," they answered. Jesus said to them, "You will drink the cup I drink and be baptized with the baptism I am baptized with, 40but to sit at my right or left is not for me to grant. These places belong to those for whom they have been prepared." 41When the ten heard about this, they became indignant with James and John. 42Jesus called them together and said, "You know that those who are regarded as rulers of the Gentiles lord it over them, and their high officials exercise authority over them. 43Not so with you. Instead, whoever wants to become great among you must be your servant, 44and whoever wants to be first must be slave of all. 45For even the Son of Man did not come to be served, but to serve, and to give his life as a ransom for many."

Beloved congregation of our Lord Jesus Christ,

There is one vice, one sin which nobody is without. Not me, not believers in Zwartsluis and I think not even you here in Hoghiz! And yet, everybody hates it when he notices it in someone else.

I have heard people admit that they easily lose their temper, have a difficult character, or that they cannot control their desires for sex or liquor. But I cannot remember ever hearing someone accuse himself of the vice I am talking about.

What sin do I mean? Well, what do you think?

I’m talking about pride. “Which one of us is the most important?” “Let us sit at the seats of honour in your glory.”

In the old church they taught that ‘pride’ was the biggest sin, the biggest evil. Lust, greed, drunkenness and such are only small compared to this. ‘Pride’ has been the cause of people turning away from God. ‘He wanted to be like god’.

But maybe you think: “Proud? Me? Oh no, not at all!”

Well, if you want to find out if you are proud, ask yourself: “does it bother me if others don’t notice me or if someone else is doing all the talking in a group of people?” Could it be that I am annoyed by someone who dominates the conversation because I would like to do most of the talking myself? Could it be that it irritates me if someone overlooks me because I really want to be noticed?

Other vices can bring people together. For instance, among people who like to drink you can find real friendship. But pride ruins relationships, always. By pride, people become strangers.

Think of ‘pride’. Who wouldn’t be proud of a new car, or his own piece of land? But watch it! Soon, pride gets you to compare yourself to others: “I have a better, more beautiful one than others!” In this way, you raise yourself above others, and jealousy among people destroys relationships.

Or think of family fights. Of course, fights occur in all families. But the reason that sometimes, things are never resolved, is because of pride. We are not able to say: ‘I’m sorry, forgive me!’ – because of pride. Let the other person say it first, let him be humble!

Because of pride, people drift apart.

It is also pride that keeps us holding on to the wrong thing.

In paradise, the garden of Eden, when the people have sinned and realise it, how do they react? Well, Adam says: ‘the woman whom you gave to be with me, she did it’. And Eve says: ‘the serpent is the cause of all trouble.’ This too is a form of pride. Not being willing to admit that you are guilty, that you messed things up yourself. ‘The serpent, the wife whom you gave to be with me, is the guilty one.

The beginning of the sin is pride, but the continuation of the sin too. We do not give in. Admitting you are wrong is not very common for us. And that is why, us people, knowingly continue on the path of evil. And if it gets painful, we shift the guilt onto someone else. Instead of looking at ourselves, we blame heaven. ‘Where were you, God?’ And that way, we think we have an excuse to keep turning away from God. The consequence of this is that it will never get any better on earth. Our pride is in the way.

Pride is also in the way in our religious life!
You know, Jesus once told a story about a Pharisee and a tax collector. The Pharisee feels good about himself. He sums up – to himself and at the same time to God – his own moral achievements, his devotion and goodness. ‘God, I thank you that I am not like other people, like robbers, evil-doers, adulterers or like the tax collector over there. I fast twice a week and give away a tenth of everything I receive.’

That is spiritual pride! And let’s be honest: do you never have a moment at which you think ‘God must be pleased with me and give me a nice spot in heaven.’ Or: ‘us, reformed Christians are much better than other believers!’

But as often as we notice the tendency to feel better in our religious life, especially better than others or think we have made more spiritual progress than others, then we can be sure that we are not influenced by God, but by Satan!

For isn’t it pride that makes us think we are ‘better than others’!

Now don’t think: ‘pride? That is about others! I don’t think a lot of myself’. If you say this, you could be full of yourself, in reality. Pride has its clutches on us all, more so than you might think.

Among Jesus’ disciples it was discussed more than once: ‘who is the first, who is the greatest among us?’ After Jesus has announced his suffering for the third time, Jacob and John even come to Him and ask: ‘can we sit at the seats of honour, when your Kingdom comes?’

And what does Jesus say? No, he doesn’t rebuke the brothers. He stimulates them to think about it and tells them:
“You know that those who are regarded as rulers of the Gentiles lord it over them, and their high officials exercise authority over them. Not so with you. Instead, whoever wants to become great among you must be your servant, and whoever wants to be first must be slave of all.”

“Whoever wants to be first”. I have always thought that Jesus said: ‘people, you are not allowed to be the greatest, you should grant others the first place. ‘ But Jesus doesn’t say that! No, if anyone among you wants to be the greatest – all right – let him be the greatest. But … watch it! – don’t place yourself on the throne, don’t raise yourself above others like ministers and rulers. Be the greatest, but be so in a certain, special way: by excelling at serving!

How can you serve? When it comes to serving we often think of scrubbing the floor, but you can serve each other in all kinds of ways!

For example by looking to the interests of others.

To be honest, there are people in Zwartsluis who say: ‘why are we going to Hoghiz? Let’s take care of our own parishioners.’ But then there is always someone who calls out: ‘we are united with the church in Hoghiz, a gift from God, let’s see how we can support each other, let’s go!’ Yes, to become the greatest you should not look only to your own interest, but also to the interests of others!

Or you might think: ‘we have grown apart so much.’ For example as two friends. You don’t see each other anymore, and you don’t want to see each other anymore and still, it bothers you: ‘but she hurt me so much; she will say it is my fault.’ And in this way we stay where we are, until one of us cries: ‘somebody should be the first, I’ll go!’ By daring to be least important, you become the servant of the other person!

Or the needs of people somewhere in the village affect you. You talk about it at home. ‘What can we do about it?’ You sigh and say ‘oh well, they should work it out for themselves!’ Until someone says: ‘somebody should be the first, whatever happens, I’ll go and see if I can help.’ That is excelling at serving!

“For even the Son of Man did not come to be served, but to serve, and to give his life as a ransom for many.” All of Jesus’ life is one sermon against pride. He lead the way to the cross. And on that way he doesn’t humiliate his enemies. On the contrary, He lets them beat Him, He lets them mock Him. He humbled himself till death on the cross. Where he prays for us, proud sinners: “Father, forgive them, for they do not know what they are doing.”

That is how he serves us! And He calls on us to follow His example in serving, because only that way brings redemption from pride!

I would have wanted for myself to be more humble than I am right now. If I were, I could probably tell you some more about the relief and the peace which you get from being saved from the ‘sinful, conceited Ego’ with all its ‘look at me!’ and ‘am I good, or what!’

Serving … that is the way God’s grace saves you from pride. If we humbly look for our Creator, if we want to be dependent, learn to be ready to help each other, then we shall find life, for ever.

Amen.
írta Bert Davelaar, Hollandiai lp.