Gondolatok az év igéjéről

"Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre!"

Zsolt. 90,1

     Ez a bibliai ige van kiemelve középen, piros betűkkel feltüntetve a 2017-es falinaptáron. Először arra gondoltam, hogy milyen jó lenne  ebben az esztendőben úgy nézni bele a naptárba, hogy miközben ezt megtesszük, ne csak a névnapok, születésnapok, családi vagy éppen gyülekezeti események időpontjai jussanak az eszünkbe. Jó lenne ha minden naptárvizsgálat alkalmával szívünket és életünket is megvizsgálnánk e bibliai mondat tükrében. Ehhez az építő naptárba tekintéshez kapcsolódnak az alábbi gondolatok, kérdések:

      Miért pont ez az ige került az idén a naptárra?

Sokan tudják, hogy a református egyházban mintegy himnuszként énekeljük a 90. zsoltárt. Az, hogy az idén, a reformáció 500. évében éppen ez került oda, nem lehet véletlen. Emlékeztet azokra, akik öt évszázadon át hittel vallották, hogy az Úr hordozza életüket, ő ad menedéket és vigasztalást, erőt és vidámságot minden megpróbáltatás ellenére a "nyomorúsággal és fáradtsággal" eltöltött napjaink közepette, melyek "gyorsan tovatűnnek, mintha repülnénk" (10.vers). Nagyon szomorú lenne, ha nem tudnánk méltóképpen megemlékezni azokról, akik tudásukat, pénzüket vagy akár életüket is odaadták azért, hogy anyanyelven olvashassuk a szentírást, hogy istentiszteletünk formája és tartalma minél inkább bibliai alapokon nyugodjék. Nem feledkezhetünk el a reformáció nagyjairól: Luther Mártonról, Kálvin Jánosról, Zwingli Ulrichról vagy ahogyan a konfirmációi előkészítőben megfogalmazva találjuk, a reformáció magyar úttörőiről: Melius Juhász Péterről, Dévai Bíró Mátyásról, Szegedi Kis Istvánról, Kálmáncsehi Sánta Mártonról, és mi olthévíziek Árva Bethlen Katáról sem, akinek templomunkat, kegyszereinket és a reformáció útjára vezető imádságos lelkületet köszönhetjük. Jó ha eszünkbe jutnak azok, akik imádkozni tanítottak, akik elvittek vallásórára, bibliát adtak a kezünkbe, imádságaikban hordoztak.

           Az emlékezés elmaradásánal csak az lenne szomorúbb, ha csak az emlékezéssel maradnánk. Valamiféle érzelgős múltbanézéssel és nosztalgiával énekelnénk egyházi rendezvényeinken, hogy : "Tebenned bíztunk...". Az emlékezésen túl törekednünk kell arra, hogy "elődeinknek méltó utódai lehessünk", az Istenbe vetett bizalmat, az igéjét szívünkben és szánkban hordozó hitet megéljük és megvalljuk.  

Siralmas annak az embernek a helyzete, aki elfelejti szülei, nagyszülei jóra vezető tanítását és példáját, és csak arra képes, hogy évente pár szál virággal és gyertyával látogasson ki a temetőbe. Élő hit nélkül a mi emlékezésünk is ilyen siralmas lehet minden ünnepélyesség, bölcs előadások vagy éppen emléktábla állítás ellenére is.

                    Mózes személyesen megszólítja Istent: "Uram". Nem csak beszél arról, hogy milyen Istenünk van, hanem keresi, megszólítja őt. Ez a személyes megszólítás eszünkbe juttathatja az imádság áldott lehetőségét. Olyan sok bölcsességet hordozunk, olyan sok mindenre akarjuk megtanítani környezetünket, s nagy nevelő igyekezetünkben sokszor elmarad a személyes imádság. A tanítás nagyon fontos, de a személyes imádság, amit csendben vagy hangosan is el merünk mondani magával sodor, közösségbe kapcsol azokkal, akik velünk imádkoznak, vagy csak szótlanságban keresik az Atyához vezető utat. Mózes annak a biztonságával szól, akit megtalált a csipkebokor mellett is a teremtő Isten. Hadd bíztasson Mózes példája arra, hogy örömben és bánatban, jó vagy rossz dolgunkban naponként szólítsuk Istent: "Uram".

                  Mózes élete viszontagságokkal, próbatételekkel terhelt élet volt. Pár hónapos korában Isten gondviselésére bízva került a Nílus vízére, onnan a fáraó leányának gondozásába, majd önkéntes száműzetésbe Midián földjére (2Móz.2,15-25), majd mikor eljött az idő, és Isten meghalotta népének szolgaság miatt való kiáltását, akkor népének élére. Hosszú, sok próbatélt követelő vándorlásban, népével való szüntelen perlekedésben teltek életének napjai. Biztos, állandó hajlékot csak kivételes pillanatokban tudhatott feje fölött. Ennek ellenére nem tekinti magát hajléktalannak, kivetettnek. "Te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre" vallja, s nyilvánvaló, hogy ez nála nem szólam. Minden megpróbáltatás közepette is megtapasztalta, hogy igen jó helyen van élete Istennél, sokkal nagyobb biztonságot nyújt Ő, mint a fáraó összkomfortos otthona, még akkor is, ha nyomorgással jár  a kényelmes palotai élet elhagyása. "Hajléktalanságban" érzett öröme és bizalma erőt adhat nekünk is, hogy földi vándorlásunk minden "nyomorúsága és fáradtsága" közepette bízzunk abban, aki "megvidámíthat nyomorúságunk napjaihoz képest" , s kezünk munkáját is "állandóvá" teheti.