Az Olttól az Óceánig
Beszélgetés Meister Éva színművésznővel
Meister Éva székely és német felmenők gyermekeként az erdélyi Olthévízen született. A Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett színész diplomát. 1987 nyarán férjével és akkor másfél éves gyermekével menekültként érkezett Magyarországra ...
Már főiskolás évei alatt játszott a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, ahol később megbecsült és rendszeresen foglalkoztatott színésznő volt. Az ott töltött évek alatt elhalmozták különböző műfajú és fajsúlyú szerepekkel. A vígjátékoktól, a zenés darabokon keresztül a drámákig, a karakter figuráktól a főszerepekig sok mindenben kipróbálhatta magát.
– Hajdanában a fiúk mozdonyvezetők akartak lenni, a lányok pedig színésznők. Mikor döntött úgy, hogy ezt a pályát választja? Mi adta az indíttatást?
– Ez egy hosszú folyamat eredménye. Már gyermekkoromban könnyen jegyeztem meg a verseket, és óvodás koromban álltam először színpadon. Gimnazistaként „megfertőzött” a színjátszás, az osztály ügyeletes versmondója voltam. Aztán jöttek a különféle versmondó versenyek, ahol az első három helyezés valamelyikét mindig a magaménak tudhattam. A sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium falai között – ahová Édesapám is járt annak idején –, komoly kultúrélet zajlott. Az iskola népi együttesében népdalokat, míg a suli-bulikon az akkor divatos slágereket adtam elő, és persze szorgalmasan jártam a színházba, bár ekkoriban még vacilláltam az ügyvédi pálya és a színház között. Anyai ágon egyik unokabátyám színész és színházigazgató volt, a felesége úgyszintén. Igaz, ez csak jóval később, már színésznőként derült ki mások számára. Épp Sepsin léptünk fel egy darabbal, amikor az unokabátyám és felesége megkerestek az öltözőben, hogy gratuláljanak, nos, akkor derült ki a színházi emberek és a kollégáim számára, hogy ők a rokonaim. Ez azért volt jó, mert bármikor bemehettem a színházba. Volt, mikor az órák helyett is belopakodtam egy-egy próbára, és beültem a karzat leghátsó sorába, lapítva, hogy észre se vegyenek. Egy alkalommal a magyar tanárnőm felhívta a figyelmemet, hogy Illyés Kinga lép fel a színházban az egyik önálló estjével, és menjek el. Elmentem. Amit akkor ott láttam, egy életre meghatározta az utamat. Nos, akkor döntöttem úgy, hogy mégis csak színész leszek. Később felvételiztem Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára. Bejutottam egyből és elsőnek a közel száz jelentkezőből.
– Első munkahelye a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház volt. Hogy emlékszik vissza az ott eltöltött évekre? Mi az, amit ott kapott? Melyek voltak a legemlékezetesebb szerepei?
– Az sem volt annyira egyértelmű, hogy valaki akkoriban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz kerül. Annak idején úgy folyt a végzős színésznövendékek kihelyezése, elhelyezkedése, hogy a vizsgaelőadásokat megnézte egy-egy színház igazgató, vagy rendező, és ha valakit nagyon vinni akartak, megbeszélték a végzőssel, aki választhatott. Marosvásárhelyre senki nem akart menni, csak én. Nagyon „kemény” színház volt annak idején. Sokan féltek attól, hogy „eltemetik” őket, mint ahogyan volt is rá példa. A színház akkori igazgatója és rendezője is egyben román volt, de tudott és értett magyarul, a felesége is egész jól beszélte a nyelvünket. Még elsős koromban látott balladát mondani. Harmadéves koromban egy nagyváradi rendező engem kért ki az egyik Vásárhelyen megrendezendő darabjába, mint vendégszereplőt. Negyedévesen a színház igazgatója engem szeretett volna a színházban látni, mivel kevés volt a fiatal színésznő – egy előttem végzett kolléganő volt az egyetlen fiatal. Megkeresett, és megkérdezett. Rábólintottam. Vásárhely a „szívem csücske”. Már fiatal végzősként, „inasként” is nagyon sokat foglalkoztattak. Volt olyan időszak, hogy egyszerre három előadásban is játszottam, a negyediket próbáltam, ami azt jelentette, hogy hónapokon keresztül reggel 10-től éjjel 11-ig a színházban voltam, és persze akkor még nem beszéltem a vidéki fellépésekről, turnékról. Nagy volt a strapabírásom. Ezt másképp nem is lehetett csinálni. Elhivatottság, megszállottság kellett hozzá. Aztán engem is megtaláltak a jó karakter és főszerepek is. Terjedelmi okok miatt inkább csak néhányat emelnék ki, melyek mára már szakmai szempontból is színháztörténeti előadásoknak számítottak.
Anya (Lorca: Vérnász), Bolette (Ibsen: A tenger asszonya), Izidóra (Katona József: Bánk bán), Vera (Szíjgyártó Sándor: Akácfa út. 92. - tévéfilm), Klárika (Méhes György: Dupla kanyar), Énekesnő (Emlékek kávéháza, zenés darab), Arany Hédi (Szép Ernő: Lila ákác, musical), Pattanó Rozi (Tersánszky: Kakukk Marci, musical), Vivie (G. B. Shaw: Warrenné mestersége).
– Kik voltak azok a pályatársak, akik meghatározó szerepet játszottak színésszé érése során?
– A Marosvásárhelyi Székely Színház talán Erdély legjobb színháza volt. A „nagyok” által létrehozott világhírű társulat olyan színészei játszottak a deszkákon, akiknek szelleme ott lebegett a kulisszák között, és akarva-akaratlan, követni kellett ezt a szellemiséget. Elképesztő előadások voltak, elképesztő színészekkel, akiket imádott a közönség. A mi generációnknak is szerencséje volt azzal, hogy a kihalás egy folyamat, és nem egyszerre történik, mert így mindig maradt egy-egy nagyágyú, akitől tanulhattunk. Osztályvezető tanárom Csorba András és Gergely Géza volt. Csorba később a kollégám lett. Négy éven át tanultam tőle, nemcsak a szakmát, hanem szinte mindent, amivel egy színésznek rendelkeznie kell. Tartást, kitartást, hitet, humort, emberséget, és a „lehetetlent”. Azt mondta: „a színházban olyan nincs, hogy nincs, vagy lehetetlen. Nincs sámli? Haza mész, és faragsz egyet.” A színházi éveimben is sokat tanultam tőle. Hálás vagyok a sorsnak, hogy játszhattam vele, mint ahogyan Illyés Kingával is. De sorolhatnám hosszan a neveket, a teljesség igénye nélkül említeném Lohinszky Loránd „Tanár Urat”, Farkas Ibolyát, Boér Ferencet, Gyarmathy Pityut, Csorba Andrást, Kőszegi Margit nénit, Szabó Ducit, akiket- Lohinszky kivételével- itt, Magyarországon, kevesen ismernek.
– Ismert, sikeres színésznőként tartották számon, majd 1987 nyarán családjával együtt menekültként érkezett meg Magyarországra, a biztosból a bizonytalanba. Mi állt ennek a hátterében?
– Ha most arra kérnél, hogy egy mondatban válaszoljak, akkor azt mondanám, a kommunista rezsim, a ceausescui diktatúra. Nem volt az annyira biztos, egy bizonytalan világ volt az is. Bárkit, bármikor elhurcolhattak, lecsukhattak, eltüntethettek. Az erdélyi magyarságban volt valami néma ellenállás, egy közösségi dac, amit nem lehetett megtörni. Még a legínségesebb időkben is a kultúránk felé fordultunk vigaszért. Talán ezért van az, hogy az erdélyi székely-magyar olvassa a legtöbb verset. Mindig jelentek meg olyan versek, melyek sokszor virágnyelven íródtak, de értettük. Üzenetként fogtuk fel, és erőt gyűjtöttünk belőlük. Ugyanígy jelentek meg könyvek és drámák is, virágnyelven íródva. Aztán volt egy író, aki kipróbálta, milyen az, ha valaki nevén nevezi a dolgokat, és nyíltan írt a romániai magyarság helyzetéről, meghurcoltatásáról. Ez az író Molnár H. Lajos volt, akinek könyveit betiltották. Én viszont férjhez mentem hozzá… Még a nevét sem volt szabad megemlíteni sehol. Amikor már az akkori Szabad Európa Rádió is beszélt a könyveiről, az őt ért zaklatásokról, a „hatalom” cselhez folyamodott és engem vettek célba. Négy év elhallgattatás, a securitate és a pártapparátus különféle zaklatásai után már nem bírtuk tovább. Megszöktünk…
– Hogy élte meg a magyarságát Erdélyben, és mi várta Magyarországon a menkülését követően?
– A fentiekben már valamelyest ízelítőt adtam abból, mit is jelentett – és jelent ma is – magyarnak lenni Erdélyben, ahol kétszeresen is megsínylettük a hovatartozásunkat. Ez az „itthon” és „otthon” fogalma nálunk, menekülteknél, egészen érdekes módon változik, különféle lelkiállapotunkban más és más értelmet nyer. Sokáig nem tudtam Szolnokra azt mondani – mikor Erdélyből, a szüleimtől jöttünk vissza –, hogy megyek haza. Ez a haza szó valahogy nem volt azonos azzal, amit otthonnak nevezünk. Pedig valójában ez az egész mindenség lenne a haza, ha a magyarságra kényszerített gúnyhatárt – de talán nem is ez a legjobb szó rá – nem vesszük figyelembe. De a „hon”, az mindig is a szülőföldem marad. Érdekes, ha a házam és hazám szavakat nézzük, akkor csak egy vessző az eltérés, és mégis mennyire mást hordoznak magukban, holott, ugyanazt kellene, hogy jelentsék. De az itthon, mármint Szolnok, már sose lesz az otthonom. A mai napig sem érzem az enyémnek, mint ahogy a város sem érez a magáénak…
– Hogy sikerült az anyaországon belül „ismeretlenként” újrakezdeni, újraépíteni a pályáját?
– Nehezen. Az erdélyiek csak a választások alkalmával jönnek szóba, utána őket is elfelejti mindenki. Nagyon sok színészkollégám érkezett Magyarországra, és sokuknak nem sikerült a szakmát tovább folytatni. Én a szerencsések közé sorolhatom magam, mert annak ellenére, hogy nem vagyok színháznál, az a fajta „színész-állat” vagyok, aki beledöglene színház nélkül. Elvették tőlem a színházat, hát csináltam magamnak – Csorba tanítása –, és dolgozom, mert ez az életem. Egyéni estjeimmel keresztül-kasul jártam Magyarországot, és számtalan alkalommal felléptem Erdély, Délvidék és Németország magyarjai előtt.
– Igaz-e, hogy a hazai színházakban erőteljesen jelen van a politika? Mennyire befolyásoló tényező ez egy színész, egy társulat életében? Vannak-e „káros mellékhatásai”?
– Nem tudom, hiszen nem vagyok színháznál. Azt tudom, hogy annak idején az erdélyi színjátszásban nagyon is jelen volt. Valószínű, Magyarország sem volt kivétel, és ma sem az. A színházra erőltetett darabokból – ha már sehogy se tud kibújni alóla – a jó színház megpróbál kihozni egy remek előadást. Ha jó a rendező és a társulat, akkor ez általában sikerülni szokott. Egy alkalommal betiltották Madách Mózesét, mert épp háború tört ki a Közel-Keleten. Nevetséges! Kérdem én, mi köze egy romániai magyar színház magyar társulatának egy arab-zsidó konfliktushoz? Álltunk a tehetetlenség borzalmas érzésével, és csak néztük egymást néma csendben sokáig…
– Miután a művésznő maga is rendez, hogy fogadja mások instrukcióit? Hogyan kezelhető Ön?
– Engem egyelőre nincs aki „kezeljen”, magam állítom össze és rendezem az estjeimet. Tehát, ha ebből indulok ki, akkor máris ott tartunk, hogy nyugodtan instruálhatok. De félre a tréfával! A rendezés egy színházban, vagy bármilyen társulatnál, legyen az amatőr, vagy hivatásos, az együttműködésről szól, és nem a despotizmusról. Egy előadás sok megalkuvás árán jön létre. Tehát a rendezőnek is alább kell hagyni néha az elgondolásából. Mivel én elsősorban színész vagyok, így a rendezés folyamán jobban tudok együttműködni a szereplőkkel. Tudom, hogy végül is ők viszik a bőrüket a vásárra. És igen, én könnyen instruálható voltam, mert hamar megértettem a darab és a szerep lényegét.
– Saját, mondhatni testhezálló repertoárjával járja a vidéki településeket, a környező országok magyarok lakta településeit. Mennyire van elhalmozva munkával, ki, vagy kik szervezik az estjeit?
– Ez a szabadfoglalkozás eléggé nehéz, hiszen nincs már az a jól bejáratott rendszer, ami a színészi munka rendszertelenségében létezik. Magam szervezem a fellépéseimet, ami rengeteg munkával, olykor felesleges energiapazarlással és sok bizonytalansággal jár. Keresem a fellépési lehetőségeket, leveleket fogalmazok meg, írok, aztán vagy válaszolnak, vagy nem... Egyszer hopp, másszor kopp. Mindezt tettem és teszem úgy, hogy mellette Isten két ajándékát, Magort és Boglárkát neveltem, taníttattam.
– Már a műsorai megválasztásából is szinte sugárzik a magyarságtudat. Mekkora teher ma ezzel élni? Mert bizony nehéz ezt leírni vagy kimondani, de ma egyre nehezebb a Kárpát-medencében magyarnak lenni.
– Igen, nehéz kimondani. Összeszorult torokkal nézni egy nemzet agonizálást… És én kétszeresen élem ezt meg, erdélyi magyarként is. Az erdélyiek sorsa sem lehet közömbös számomra, hiszen ott születtem, ott nőttem fel és éltem harminc évet. Édesanyám apai ágán prior, lófőszékely családok sorakoznak, harcos székelyek, mint a Székely Vértanúk is, akik közül kettő anyai ági rokonság. Nem vagyok politikus, nem tudok mással tenni a magyarság érdekében, csak az előadásaimon keresztül, még ha csak „hangyányit” is.
– Lehet, hogy pont az erőteljesen hangsúlyozott magyarsága az, ami miatt a média tudomást sem akar venni Önről?
– Ezt így nem mondanám. Van média, amelyik tudomást vesz rólam, míg van, amelyik nem. Szívük joga eldönteni, hogy kiről írnak. Én ez ellen semmit sem tudok tenni, és nem is akarok. Ha Marosvásárhelyen azt írják a fellépésem utáni cikkekben, hogy „Vásárhely visszavár”, és az ottani rádió úgy gondolja, hogy negyvenöt perces interjút készít velem, és az előadásokat, melyekben főszerepeket játszottam valamikor, színháztörténeti szempontból is kimagasló teljesítménnyel bíró előadásokként tartják számon, akkor én ezzel is megelégszem.
– Mintha kimaradt volna az életéből a film, a televíziós szerepek, az országos ismertséget jelentő bemutatkozás lehetőségei. Miben látja ennek okát?
– Bár volt részem benne, de nem vonzottak a filmszerepek. A bukaresti magyar televízióban sokszor szerepeltem, és volt egy tévéfilm is az egyik színpadi előadásunkból. Otthon a film világa a román nyelvű színészeké volt. Én azokban nem szerettem volna szerepelni… Hogy Magyarországon kimaradt? De hát istenem, a színház is kimaradt. Az oka? Nem Pesten élek, és Magyarország a művészet szempontjából is, mintha Budapest központú lenne. Sokan tették fel a kérdést itthon és külföldön is, hogy miért nem látjuk a művésznőt a Duna televízióban? A válaszom az volt: nem tudom, őket kellene megkérdezni. Az a baj, hogy én nem tudok tolakodni, nem is szeretek. Ez nem az én stílusom.
– Fontosnak érzi átörökíteni a pályán megszerzett tapasztalatait a fiataloknak. Mi motiválja ebben?
– Az, hogy fiatalokkal foglalkozom, egyfajta megmérettetés számomra, ezáltal sikerül tovább éltetni magamban is a lángot. Majdnem szimbiózis. Fontosnak tartom azt, hogy a magyar fiataloknak vissza kell adni veszendőben lévő magyarságtudatukat, hogy legyen mibe kapaszkodniuk, ha majd „hidegen fújnak a szelek.” Mert minden generációnak megvan a maga hideg szele.
– Milyennek látja a szakma jövőjét, hiszen – részben a gazdasági válság miatt – egyre kevesebben látogatják Thália templomát?
– Szomorúnak. Hiszen a templom és az iskola tartotta mindig is a nemzetben a lelket ínséges időkben. A színház templom. Csak az a baj, hogy olyan „istentiszteletekre” nem lehet a népet bevinni, amelyikről már az első szünetben elmenekül. Nem csak egy szűk rétegnek kell a színház. Nem csak a szakmának kellene játszani. Nem csak a díjakért és a pénzért. Ha a szükség úgy hozza, akkor napszámosként kell járni az országot, és így próbálni meg tenni valamit a lelkek megmentéséért. Magam is sokáig ezt tettem és teszem, szívvel és hittel, ma is.
- Köszönöm a beszélgetést.
Botz Domonkos
