Júdás elárulja Jézust – Lk. 22,1-6

¹Közeledett már a kovásztalan kenyerek ünnepe, amelyet páskának neveztek. ²A főpapok és az írástudók keresték a módját, hogyan öljék meg Jézust. Féltek ugyanis a néptől.
³A Sátán pedig bement Júdásba, akit Iskáriótesnek neveztek, és egyike volt a tizenkettőnek. ⁴Elment, és megbeszélte a főpapokkal és a templomőrség vezetőivel, hogyan adja őt a kezükre. ⁵Azok megörültek, és megígérték, hogy pénzt adnak neki. ⁶Ő elfogadta az egyezséget, és kedvező alkalmat keresett arra, hogy a kezükre adhassa őt, amikor nincs jelen a sokaság.

Victor János

Az áruló tanítvány

Azoknak a bűne mellé, akik Jézus életére törtek, oda kellett szegődnie egy áruló tanítvány bűnének is, hogy rátehessék a kezüket. Jézus saját híveinek a táborában találtak az Ő ellenségei olyan szövetségestársat, aki által sikeresen véghezvihették tervüket. Júdás bűne örök figyelmeztetés: ne féltsék Jézus hívei az Ő ügyét sohase külső ellenségtől, amíg ők maguk nem játszanak annak kezére!

Az áruló tanítvány szolgálatait örömmel fogadták el Jézus ellenségei és készek voltak azt meg is fizetni. A történek folytatásából jól tudjuk: csak addig becsülték meg, amíg szükségük volt reá, és a pénzükkel sem nyert semmit. Várhat sokféle előny és haszon Jézus híveire, ha tőle elpártolnak, de ha engednek a csábításnak, hamar rájönnek: semmi köszönet nincs az ilyen bűnös nyereségben!

Nem is található meg Júdás árulásának a teljes magyarázata a nyereség csábításában, hanem csak abban, hogy „beméne a Sátán” az ő lelkébe. Megszállott rabjává lett bűnös szándékának. Enélkül az elvakultság nélkül sem a hitvány bér, sem más jutalom el nem csábíthatta volna. Így sodorja a Sátán egészen érthetetlen cselekedetekre is az ő áldozatait. Ne adjak neki egy talpalatnyi szállóhelyet se a szívemben!

(Dr. Victor János: Lukács evangéliuma, Csendes percek sorozat, Református Sajtóosztály kiadása, Bp., 225.o)

Az Emberfia eljövetele – Lk.21,25-28

²⁵És jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön pedig a tenger zúgása és háborgása miatt kétségbeesnek a népek tanácstalanságukban. ²⁶Az emberek megdermednek a félelemtől és annak sejtésétől, ami az egész földre vár, mert az egek tartóoszlopai megrendülnek. ²⁷És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel. ²⁸Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.

A lecsüggesztett végtagok a szomorúság, reménytelenség, elengedettség jelei. Többször is bíztat bennünket Urunk, hogy ne engedjük el magunkat: „a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl” Zsid.12,12. Képesek vagyunk erre? Magunktól semmiképp. Ezért fog jól ma is a bíztatás, bátorítás. A próbatételek között ma is mutatja nekünk Istenünk az erő forrását. Ne csak a jelekre nézzünk. Aki ezt teszi az „kétségbeesik tanácstalanságában”, „megdermed a félelemtől”. Minden borzalmon és szenvedésen túl a hozzánk érkező Krisztusra, közelgő váltságunkra tekintsünk. Ez ad erőt ahhoz, hogy már itt fölemelt fővel járjunk.

Jusson eszünkbe hitvallásunk 52. kérdés felelete is:

„Miféle vigasztalásod  van abból, hogy Krisztus visszajön ítélni élőket és holtakat? Az, hogy minden háborúságomban és üldöztetésemben fölemelt fővel várom őt az égből ítélő bírámul, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott, és rólam minden kárhoztatást elvett, hogy ő mind a maga ellenségeit, mind az enyémeket örök kárhozatra veti: engem pedig minden választottjával együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához átvisz.”

Jézus bevonul Jeruzsálembe -  Lk. 19,28-44

²⁸Miután ezeket elmondta, továbbhaladt Jeruzsálem felé. ²⁹Amikor közeledett Bétfagéhoz és Betániához, az Olajfák hegyénél elküldött tanítványai közül kettőt, és ezt mondta nekik: ³⁰Menjetek a szemben fekvő faluba, és amikor beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember: oldjátok el, és vezessétek ide! ³¹Ha pedig valaki megkérdezi tőletek: Miért oldjátok el? – mondjátok ezt: Az Úrnak van szüksége rá. ³²Amikor a küldöttek elmentek, mindent úgy találtak, ahogyan megmondta nekik. ³³Miközben eloldották a szamárcsikót, gazdái ezt kérdezték tőlük: Miért oldjátok el a szamárcsikót? ³⁴Ők így feleltek: Mert az Úrnak van szüksége rá. ³⁵Azután elvezették Jézushoz a szamárcsikót, ráterítették felsőruhájukat, és felültették rá Jézust. ³⁶Amint ment tovább, az emberek az útra terítették felsőruhájukat. ³⁷Mikor pedig már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, ³⁸és ezt kiáltották: Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!
³⁹A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat! ⁴⁰De ő így válaszolt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.

⁴¹Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, ⁴²és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. ⁴³Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, ⁴⁴földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.

Farkas József:

Virágvasárnap

Valahol tragikusan elhibázták a dolgot. Hozsánnás ujjongással fogadták a szent városban, aztán cserben hagyták és a végén ellene szavaztak, halálát követelték. A főpapok, a farizeusok, írástudók lelkülete egyértelmű: féltették kiváltságaikat, uralkodó helyzetüket, féltékenyek voltak Jézus népszerűségére. Itt nincs tragédia, itt közönséges bűnök vannak. De a zarándokok seregének úttévesztése tragikus volt. Hiszen ők őszintén szerették Jézust. Virágvasárnapi ujjongásuk őszinte szívből jött. Jót akartak Jézusnak is, maguknak is. Hol rejtőzik a tragikus törés belső fészke? Bizonyos igazság van abban, hogy a főpapok manipulálták a zarándokokat. Suttogó propagandájukkal és hangos kiáltozásukkal sok egyszerű embert, vidéki zarándokot rávettek arra, hogy velük együtt követeljék: „feszítsd meg, feszítsd meg őt”. De ez még nem magyarázza meg elégségesen a tömeg tragikus tévedését és gyilkos agresszióját.

Meggyőződésünk szerint ott volt a baj, hogy a zarándokok ki akarták sajátítani maguknak Jézust. „Ne csinálj magadnak faragott képet…” Itt van a tragédia gyökere. Nemcsak fából, kőből lehet bálványt faragni. „Bibliai” gondolatokból, hívő elvárásokból sokkal veszedelmesebb bálványképet lehet alkotni, mint a holt anyagból. És ott ekkor ez történt. Rávetítették Jézusra a saját álmaikat és vágyaikat… Elvárták tőle, hogy ezeket mind egy szálig valósítsa meg. Annyira tele voltak saját örömükkel, hogy észre sem vették, hogy milyen hallgatag Jézus a hangos ünneplés közepette. Azt sem vették észre, hogy Jézus nemcsak hallgat, de könnyek is csillognak a szemében. Látszólag egy közös nagy öröm töltötte el az egész várost, valójában azonban két külön világ ment el egymás mellett anélkül, hogy érintkezett volna egymással. A tömeg ujjongott: ez a mi Jézusunk, ez a mi Szabadítónk, a mi Messiásunk. Jézus szívét pedig ez a fájdalom kínozta: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat!” (Lk.19,42).

Régi történet ez, de a benne rejtőző igazság ma is és örökké érvényes: a Jézust ünneplő sereg nem követni akarja Jézust, hanem igényeket támaszt vele szemben. „Az én hűséges Megváltóm megvéd engem, meggyógyít engem, üdvösséget szerez nekem, meghallgatja imádságaimat… Énértem jött a földre le, énértem halt meg a keresztfán…” Én, én, én, és mindig újra én. Melyik hívő csoportban engedik meg, hogy Jézus ítéletet mondjon felettük, helyreigazítsa tévedéseiket, leleplezze a kegyesség mögött rejtőzködő önzéseket, erőszakosságokat, bűnöket? Hol keresik először az Ő akaratát, Igéjét, világméretű gondolatát és csak azután a saját emberi ügyeiket és elvárásaikat?

Ahány keresztyén felekezet és csoport hivatkozik Jézusra, mind ezt vallja: Jézus a mi Krisztusunk és az ügy, amit szorgalmazunk, az Ő ügye. Nekünk van igazunk, a többiek mind tévednek. Úgy tűnik: ebben a hatalmas „ökumenikus” ünneplésben (és hangzavarban) Jézus szomorú és hallgat ma is. Mintha valahol ez a mai keresztyénség és tragikusan elhibázná a dolgot. Ma is fontosabbak az „ügyek” (persze a mi ügyünk), mint az élő Krisztus gondolata és útja. Gondolata: az ellenséget, a mi ellenségünket is átölelő szeretete. És útja: egész életének odaáldozása a kereszten a többiekért, mindenkiért. A „tömeg” - a vallásos  tömeg is- nem gondolkozik, hanem sodródik. Aki az élő Krisztust akarja megtalálni és követni, „dialektikusan” gondolkozzék és éljen: jöjjön a gyülekezetbe, ott ünnepelje Jézust, de ezt az Igét is vegye komolyan: „Ne indulj a sokaság után” (2Móz. 23,2)

Forrás: Farkas József: Több az élet, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest 1988, 212-213 o.

Szeretett testvéreim,

A mai virágvasárnapon Farkas József fentebb közölt gondolataival köszöntelek benneteket. Ma sem indulhatunk a gyülekezetbe, de magunkba szállva, otthonainkban megvizsgálhatjuk, mi a fontosabb számunkra: az Ő ügye, vagy a mi személyes igényeink.

Biztatlak benneteket, hogy együtt kövessük a Duna Tv által közvetített istentiszteletet. Imádkozzunk, hogy legyen meg az Úr akarata e mostani járványhelyzetben is. Vegye el rólunk a csapást, ha úgy látja jónak, ha pedig hordoznunk kell azt, adjon erőt, hogy hitünk, szeretetünk el ne fogyatkozzék. Ne feledjünk el könyörögni az egyedül levő testvéreinkért, a más betegségekben szenvedőkért, akik most nehezen, vagy sehogy sem tudnak orvosi ellátáshoz jutni, a gyászolókért,  a szomorkodó, kétségbeesett világért. Bárcsak mindnyájan felismernénk Jézus közelségében a „békességre vezető utat”.   

Az adópénz – Lukács 20,20-26

²⁰Ezután szemmel tartották őt, és kémeket küldtek utána. Azok igazaknak tettették magukat, hogy Jézust egy kérdéssel tőrbe csalják, és átadhassák a hatóságnak és a helytartói hatalomnak. ²¹Ezek megkérdezték tőle: Mester, tudjuk, hogy helyesen szólsz és tanítasz, és nem vagy személyválogató, hanem az igazsághoz ragaszkodva tanítod az Isten útját. ²²Szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem? ²³Ő azonban felismerte álnokságukat, és így szólt hozzájuk: ²⁴Mutassatok nekem egy dénárt! Kinek a képe és felirata van rajta? Ők ezt felelték: A császáré. ²⁵Ő pedig így válaszolt nekik: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené! ²⁶Így tehát nem tudták tőrbe csalni a nép előtt, hanem elcsodálkoztak válaszán, és elhallgattak.

Iskolás koromban, amikor kiderült, hogy vasárnaponként templomba járok, egy iskolatársam szegezte nekem a következő kérdést: „Tud-e Isten, akkora követ teremteni, hogy ne tudja fölemelni?” Nem emlékszem arra, hogy mit válaszolhattam a kérdésre, azt tudom, hogy templomba továbbra is jártam, oda vittem magammal kérdéseimet, majd ahogy kicsit megerősödtem, akkor onnan hordtam haza kérdéseket, mert az Ige kezdett vallatni engem. Kollégám kérdése mögött a tréfán túl olyan rejtett szándék is lehetett, hogy hitemet próbára tegye, vagy magyarázatom során ellentmondásba keveredjek, s így ha nem is megy el a kedvem a templomba járástól legalább igazoltnak látja majd saját templomkerülését.

Az igében Jézusnak szegezett „kacskaringós” kérdés mögött nyilvánvaló a szándék: „hogy őt megfogják beszédben”. Még udvarolni, kedveskedni is hajlandóak („tudjuk, hogy te helyesen tanítasz, és személyt nem válogatsz, hanem Istennek útját igazán tanítod”), hogy céljukat elérjék. Csalódniuk kell azonban, a csodálkozással maradnak, hogy Jézus bölcsessége mennyire helyénvaló.

Két dolog lehetett volna nyilvánvaló számukra:

A jó tanítvány nem hanyagolja el állampolgári kötelességeit, és nem merül bele annyira a világ dolgaiba sohasem, hogy Isten tisztelete csorbát szenvedjen életében.

Okoskodásuk végén kénytelenek elhallgatni. Sokkal jobb lenne őszinte kérdéseiket odavinni Jézushoz, mint alakoskodó, álnok magatartásunk nyomán megszégyenülve elhallgatni. Pillanatnyi fegyverszünetekben élnek, mert hamarosan jön majd az újabb kérdés: „A feltámadáskor kinek a felesége lesz közülük? (20,33). Elhallgatnak, de sohasem tudnak csendben lenni Jézus lábainál.

Te pedig kedves testvérem:

Csak légy egy kissé áldott csendben:
Magadban békességre lelsz, :/:
Az Úr rendelte kegyelemben
Örök, bölcs célnak megfelelsz.
Ki elválasztá életünk,
Jól tudja, hogy mi kell nekünk.

(399.ének, 3.versszak)

Hozzátenném, hogy nem csak azt tudja, mi kell nekünk, hanem azt is mit kell tennünk… akár az adó dolgában is.

¹²Ezért Jézus is a kapun kívül szenvedett, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által. ¹³Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva. ¹⁴Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Zsidók 13,12-14

Ma, 2020 március 29-én második hete ülünk bent. Második hete nem mehettünk templomba. Szinte bárhová kimennénk. Különösen azokra a testvérekre gondolok most, akik a tömbházak pár négyzetméteres területén belül napok óta róják a kilométereket. Megkockáztatom, hogy sokan, még a templomba is elindulnának, ha csak oda lehetne menni, még akkor is, ha hosszú ideje nem tették meg ezt, amikor lehetett volna. A friss levegő kedvéért, a találkozás kedvvért, akár. Reggel korán indulnának kirándulni azok is, akik az otthonmaradás, a délig alvás, vagy a vasárnapi távirányítós heverészés elkötelezett hívei. Örömmel indulnánk, de azt tanácsolják maradjunk otthon.

 Ebben a helyzetben különös értelmet kapnak az ige szavai: „Menjünk ki Őhozzá”. Zsid. 13,13 Menjünk Krisztushoz. Belső, lelki utazásra hívlak benneteket ma szeretteim, utazásra, mely mindennapos kellene legyen életünkben.

Bentről kifele indít az ige. A bent a tábor, a bűn elkövetésének a színhelye. A szent sátor mindig a táboron kívül állt. Aki engesztelést akart szerezni bűneiért az ki kellett lépjen a táborból. A nagy engesztelő napra kell gondoljunk itt, amelynek szertartási rendjét a 3Móz. 16-ban olvashatjuk. Jézus, a törvényi előírásnak engedve az áldozat minden mozzanatát saját testében betöltötte, bocsánatot szerzett bűneinkre. Kifele indulni tehát, azt jelenti, hogy elindulni, kilépni a kényelmesnek, otthonosnak érzett, bűnben meggyökerezett életből. Az elmúlt napokban talán több alkalmunk nyílt meglátni azt, hogy miben voltunk, milyen úton járt a világ s benne mi is, és arra is, hogy belássuk az anyagiasságra, egyéni érdekre alapozott társadalmi rendetlenség tarthatatlan. Belső úton, de a valóságban kifele indít meg, ebből és más meggyökerezett bűnös életformánkból az ige szava: „menjünk ki Őhozzá”.

A „kint” a szenvedés helye is volt. Ott szabadott halálra kövezni a bűnöst (3Móz.24), ott kellett megsemmisíteni az áldozati állat maradványait. Ott szenvedett Krisztus, Jeruzsálemen kívül, a Koponya hegyén. Kimenni azt is jelenti tehát, szenvedést vállalni: hordozni Krisztus gyalázatát, a társadalmi megvetettséget, lenézettséget, a hátratételt is.

A kifele indulás nem szemforgató elkülönülést, hanem olyan részvételt jelent a világban, amely a „jövendő” ígéretének jó levegőjét, bíztató reménységét árasztja mindazokra, aki nem akarnak mozdulni.  

Jézus megtisztítja a templomot – Lukács 19,45-48

⁴⁵Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ⁴⁶ezt mondva nekik: Meg van írva: „Az én házam imádság háza lesz”, ti pedig rablók barlangjává tettétek.
⁴⁷Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt, ⁴⁸de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta őt.

Jézus templomtisztítása legalább két fontos dolog megváltoztatásával jár.

Az egyik az istentiszteleti hely külső megtisztítása, a nem odavaló dolgok félretétele, felszámolása. Az állatáldozatokhoz szükséges portékát a templomhoz vezető úton, de már a templom udvarában is árulták. A messziről jött zarándokok pénzt is tudtak ugyanott váltani. Valóságos bazári hangulat lehetett, amiből nemcsak az árusok, hanem a papság is hasznot húzott. Ezt számolja fel Jézus, amikor a templom eredeti rendeltetését adja vissza, és azt az imádság házának nevezi.

A másik fontos változás, ami nélkül az első nem sokat ért volna, a megtísztított templom tartalommal való megtöltése: „naponként tanított”. Isten szava a helyére kerül. A tisztán hirdetett Ige „odaadó figyelmet” szül, és olyan ragaszkodást, ami ellen a hatalmasok sem tehetnek semmit. S ha tesznek is… ideig-óráig hallgat el csak az életet adó szó, de annál nagyobb erővel hangzik ismét és tisztít templomot és életet.

A mellékes, vagy templomtól idegen dolgok félretétele, és Isten szavának hirdetése tisztítja meg a templomot: a kőből vagy téglából épült Istenházát, de azt a másik templomot is, amelyről Pál apostol ezt írja: „Avagy nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Lélek temploma, amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok?” 1Kor.6,19