Meister Éva, a magyarságtudat ébresztgetője
- Interjú a SMOSZ lapjában, a Híradóban.-


Meister Éva színművésznővel Svédországban tett körútján találkoztam, amikor októberben, a SMOSZ meghívására, versekből és népdalokból összeállított Psalmus Hungaricus című műsorával járta az országot. Úgy éreztem, hogy érzelmi gazdasága az, ami megragadja a hallgatót. Sok riport a készült már vele pályafutásáról; én inkább belső énjét szerettem volna megismerni, ezért magyarságtudatáról, gondolatvilágáról kérdeztem.

- Hogyan fogadta Ön a svédországi magyar egyesületek a meghívását?
- Engem is meglepett, mert egy nap levelet kaptam a honlapomra, hogy nagy szeretettel meghívnának Malmöbe, az október 23-i megemlékezésre. A tavalyi nünbergi előadásom visszhangja jutott el Svédországba, ezért kerestek meg. Ezzel párhuzamosan a SMOSZ-nak is ajánlották az előadást, így országos turné lett az egészből. Nagyon örülök a meghívásnak és hálával tartozom mindenkinek, hogy ilyen lelkesedéssel fogadtak.

- Hol lépett még fel Ön Magyarország határain kívül?
- Természetesen Erdélyben; oda többször visszahívtak, mivel a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház tagja voltam. Kivéve, az itt előadott Psalmus Hungaricus estemet, minden más előadásommal jártam Erdélyben. Református templomokban, művelődési házakban léptem fel az elmúlt 21 év alatt. Ezenkívül jártam Délvidéken, Bécsben, nagyon sokszor Németországban. Meghívásom van New Yorkba, a Fészek klubba, de Kárpátaljára és Felvidékre is el szeretnék menni ezekkel az előadásokkal.

- Vannak-e Ön szerint közös vonásai az otthonról elszakadt magyaroknak?
- Minden nemzetnek van egyfajta viselkedési kultúrája, így a magyaroknak is. Kedvesek a vendéghez; ez mindenhol érezhető. Az emberek megfogják a kezemet és beszélgetünk. Közös vonás az az arckifejezés, amit a színpadról látok az embereken, ahogy a versekre reagálnak. Megérinti őket az előadás, elérzékenyülnek, megtelik a szemük könnyel, és úgy néznek rám, mintha rokon lennék. Ez annyira szép.

- Mit tart szem előtt, amikor egy irodalmi előadás anyagát összeválogatja?
- Az estjeim témája különböző. Az első, a romániai 1989-es forradalom előtt készült, és előtte két héttel került bemutatásra Magyarországon (címe: Csöndes kiáltvány a vesztesekért). Erdélyi költők verseiből és táncház-zenéből állítottam össze, és arról szól, hogy hogyan nem szabad elhagyni a szülőföldet. Sok magyar sok történelmi pillanatban kényszerült arra, hogy elhagyja szülőföldjét, és jó, ha előre tudja, mivel számolhat idegenben. Ez akkor is érvényes, ha az ember anyanyelvi közegben marad - én megéltem ezt az életérzést.
Következő előadásom Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámája volt. Árva Bethlen Kata Olthévízen élt, ahonnan én származom, s az ottani lelkész kért meg, hogy egy nemzetközi konferenciára készítsem el ezt az előadást. A harmadik egy sanzonest volt, Kék Angyal címmel. Szerettem volna megmutatni, hogy én ezt is tudom énekelni.
A Psalmus Hungaricus úgy készült, hogy egy régi ismerősöm felkért, készítsek egy előadást a Hősök Napjára.

- Az Ön munkásságára erős magyarságtudat jellemző…
- Négy előadásból három a magyar nemzetért, a magyar nemzethez szól. Ezért is lettem színésznő: nemzetemért akarok tenni. Kultúránkat fogom támogatni, amíg élek.

- Hogyan élte meg az Erdélytől való elszakadást?
- Elhagyni a szülőföldet mindenkinek egy nagy törést jelent, még akkor is, ha a Kárpát-medence közös hazánk. Ha valaki a Székelyföldről átköltözik, mondjuk Sopronba, azt is nagy törésként fogja megélni. Megérzi azt is, ha csak egyszerűen más városba költözik. Ha valaki elmegy a Kárpát-medencéből a nagyvilágba, még nehezebb megmaradni magyarnak, feldolgozni a traumát. Nekem is nehéz volt elhagyni azt a falut, ahol születtem. Egy szűk közösségben az ember védett. Magyarországon rendkívül sok jóakaratú, segítőkész, derék emberrel találkoztam, s mégsem találtam meg azt, amit otthon hagytam.

- Pótolja-e a munkássága ezt a honvágyat?
- Valószínű, hogy ezek az előadások nem születtek volna meg, ha egy magyarországi színházhoz kerülök. Így rákényszerültem arra, hogy ne adjam fel a szakmámat, amit diákkorom óta szerettem volna csinálni. Mivel nem volt színházam, teremtettem magamnak egyet. Ez nem pótcselekvés, hanem magától jön. Úgy érzem, ezzel tartozom a magyarságomnak, népemnek, azoknak, akik közül eljöttem és akikhez eljöttem. Ez sorsom és küldetésem.

- Egyik riportban arra utalt, hogy igen fontos a fiataloknak visszaadni a magyarságtudatot. Hasonló nehézségekkel küzdünk mi is itt nyugaton. Mi a megoldás?
- Az erdélyi fiataloknak, talán még megvan a magyarságtudata, mert viszonylag konzervatív közösségben élnek, és főleg a szülők alakítják értékrendjüket. Magyarországon nem vették észre idejében, hogy ők is meg kell küzdjenek a magyarságtudatukért. De most, talán Magyarországon is kezd megmozdulni a magyarság. Azok a magyar érzelmű emberek, akik különböző szövetségekbe tömörülnek, mint például történelmi egyesületek, íjászok egyesülete stb., a régi, honfoglalás előtti és utáni történelmi eseményeket, harci eszközökkel való bánásmódot, ősi magyar szokásokat oktatják a fiataloknak. Találkozókat szerveznek, fenntartják a kapcsolatot az erdélyi magyarsággal, és felébred bennük a magyarságtudat, hogy jó dolog magyarnak lenni. E cél érdekében az oktatásba vissza kell hozni a magyar nyelv tiszteletét és történelmünk ismeretét. A gyermekeket meg kell arra is tanítani, hogy lelkesedéssel fogadják nyelvünket és történelmünket. Ebben nekünk, színészeknek is, nagy felelősségünk van, mert sok múlik azon, hogy mit adunk át a következő generációnak. Éppen ennek érdekében teremtettünk egy virtuális közösséget az interneten, aminek célja a magyar kultúra terjesztése. Innen azóta tovább is léptünk, mivel igény volt a személyes kapcsolatokra is, és egy alapítványt hoztunk létre. Kulturális híd létrehozása a célunk a világban szétszóródott és az otthoni magyarság között; a diaszpórában élő második és harmadik generációt is szeretnénk megérinteni.
Kérdezett: László Patrícia