Jézus „ programbeszéde”

„ Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak: és mit akarok, ha az immár meggerjedett? De keresztséggel kell nékem megkereszteltetnem; és mely igen szorongattatom, míglen az elvégeztetik. Gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom néktek; sőt inkább meghasonlást. Mert mostantól fogva öten lesznek egy házban, akik meghasonlanak, három kettő ellen, és kettő három ellen. Meghasonlik az atya a fiú ellen, és a fiú az atya ellen; és az anya a leány ellen, és a leány az anya ellen; napa a menye ellen, és a menye a napa ellen.”
Lukács evangéliuma 12,49-53

“Jézus a mi békességünk, azért jött le hozzánk, hogy a bűn sötétségéből felragyogjon orcánk” szólal meg bennem a vallásórán tanult ének. A tanítványok szívében és fülében akik akkor Jézus szavait hallgatták ott csenget a kicsit korábban meghallott parancs: “Valamely házba bementek, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! És ha lesz ott valaki békességnek fia, a ti békességtek azon marad; ha nem, ti reátok tér vissza.” Lk.10,5-6 A Lk. 12,49-53 versekben Jézus tűzről, meghasonlásolásról- a párhuzmos bibliai helyen pedig (Mt.10,34) fegyverről is beszél. Békesség vagy meghasonlás? Békesség vagy fegyver? Békesség vagy tűz? Mintha választani kellene: vagy az egyik, vagy a másik. Pedig más itt a cél, más az út. Értelmünket meghaladó, bölcselkedésünket aláásó krisztusi gondolat: előbb a tűz, a meghasonlás, a fegyver egy olyan békesség érdekében, amelyről maga Jézus mondja: “az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja.” Előbb nyugtalanít azért, hogy a nyugtalanságból felülről jövő, mennyei békesség legyen, olyan amely “minden emberi értelmet felül halad”. Azok kapják ezt a csodálatos békességet, akik felvállalják az evangélium legtöbbször kényelmetlen igazságát. Azok, akik hajlandóak szívüket kitárva hagyni, hogy az Ige nyugatalanítsa őket. A maguk megszokott életrendjében megkövült írástudókat Jézus szombatnapi gyógyítása lebotránkoztatja. Elképzelhetetlen! Fölháborító! Fontosabb legyen valami mint a törvény? Vagy még inkább a törvénynek az a magyarázata, amelyet mi tartunk jónak? Nyugtalanít-e minket, hogy közösségünk olyan megkövült rend alapján akar élni, amelyben a legtöbben úgy gondolják, hogy a rokonságon kívüli, a jövevény vagy éppen szükséget szenvedő embertárs fele nem az ő dolguk elindulni? Milyen nyugtalanul kalapálhatott Dávid király szíve, amikor Nátán próféta példázatát hallgatva felháborodottan mondta ki: “halálnak fia az az ember, aki azt cselekdte”. 2 Sám.12,5 És mennyire megdöbbenhetett amikor azt kellett hallania: “Te vagy az az ember”. 7.v. Akinek szívében legalább egyszer úgy gerjedt tűz Szentlélek ereje által, hogy Isten szavát hallva felismerte: “Én vagyok az az ember”, az először összezavarodott, addigi megszokott életének békességét elvesztette. Talált azonban valami mást: a megvallott bűnre bocsánatot. A bocsánatban pedig békességet és megújult szívet. Dávid énekli boldogan: “Míg elhallgatám (vétkeimet), megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. (…) és te elvetted rólam bűneimnek terhét.” Zsolt.31,3.5 Aki ilyen közel kerül a “tűzhöz” az előbb vagy utóbb meghallja a Krisztus által kiküldött tanítványok alázatos, könyörgő szavát is: “ mintha Isten kérne miáltalunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel” 2Kor.5,20 Az ilyen többé nem lehet “langymeleg” Jel.3,16 Ő már tudja, hogy Jézus mellett a helye, mert tőle kapja mindazt, ami a “program” teljesítéséhez szükséges: “tűzben megpróbált aranyat”, “fehér ruhákat” és “szemgyógyító írt” Jel.3,18. Tőle vár mindent és neki adja át életét annak árán is, hogy ez nem mindig kényelmes és nem mindig kellemes. “Sok keresztje van, de ez az én utam, mert hozzád visz, Uram, mindig feléd.” csendül szívünkben újra az ének. Szívből szóljon!