Kakasy Árpád

Az imádság jelentősége a hívő ember életében (részlet)

Az imádság az Istennel való személyes beszélgetés lehetősége. A hívő keresztyén ember legtermészetesebb élettevékenysége. A mindennapi élet gondjai-bajai vagy örömei között abból a meggyőződésből él, táplálkozik, hogy „csak az Isten, Aki minden fohászunkat meghallgatja”- éspedig a könyörgést is, a kérést is és a hálaadást is. Úgy mondhatjuk, hogy a keresztyén vallás magán és közösségi imáiban imádkozó vallás- és éppen ebből kifolyólag cselekvő, élő vallás is. Isten az imádság által mindig megmondja, megmutatja, hogy mit kell tenni. Mint ahogy súlyos baj és kár származik a szülő és gyermek belső meghitt viszonyának a hiányából éppen úgy baj származik az Istentől való elhidegülésünkből. A hívő lélek szükségképpen imádkozó lélek. Az imádság a maga csodálatos erejével alakítja a hívő ember életét. Jézus imádságai, hitvallóink és napjaink kegyes, mély hitű hívei, mind mind eleven élő bizonyságok az imádság értelmet meghaladó erejéről. Szívet tisztít, megnyugtat, lecsendesíti háborgásunkat, megtisztítja bűnös gondolatainkat. Az imádkozó ember megnyugszik még a kedve ellenére való dolgokban is, ás bánatában, keserűségében is kész engedelmeskedni Isten akaratának. Mert az imádság a gondviselés teljes elfogadása és átvétele, és megnyugvás Isten minden munkájában.
Éppen úgy, amint az életben, a tudományban megvan a fejlődés, fejlődésnek kell lenni az igehirdetésben és imádságban is. Az imádság Isten előtt mindig őszinte önfeltárás. Eléje nem lehet a földi gyontatószék bűntitkoló bizonytalankodásával járulni. Mindenhatósága és mindenütt jelenvalósága leszoktat bűneink elhallgatásáról, elkezdőzéséről. Jól ismeri „amiket nem mersz elmondani”. Az imádság mélységének érzékeltetésére álljon mindig előttünk egy kegyes keresztyén püspök imádsága az egyházatyák idejéből: „add nekem, Uram, Te Magadat, mert ha mindent nekem adnál is, amit teremtettél, vágyam úgysem volna kielégítve”.
Jákób imádsága és tusája a Jálbok révénél az imádság által átalakult, új élet bizonysága. Jézusnak átváltozik arca, verejték és vércseppek gyűlnek homlokára. Mindig megrendítő az Istennel való beszélgetés. Mindig úgy érzem, hogy imádságainkban túlságosan kényelmesek vagyunk. És feladtuk, mint drága jelét az Isten előtti megalázkodásnak az imádság közben való letérdepelést. A Péternek szóló üzenet: „evezz a mélyre” vonatkozik ide is. Az imádság teljességét pedig Jézus kereszten való imádságából látjuk: „Atyám bocsáss meg nékik, mert nem tudják mit cselekszenek”. Minden imádságra, minden kérésre Isten mindig fele valamiképpen. Bármilyen nehéz is megérteni, Isten mindig javunkat munkálja imádságunk teljesítésében. Sok hívő lett hietelen azért, mert Isten válasza vagy későn érkezett (de Isten szerinti kellő időben), vagy nem kedve szerint való volt, vagy mert úgy vélte, hogy Isten nem hallgatta meg.
Hosszú időn keresztül az imádság kérdésében őspogány felfogás hatása alatt voltunk, illetve ma is nagyon sokszor az alatt vagyunk. Mert imádságainkkal az Isten megváltó szándékát , célját akarjuk megváltoztatni. Éppen úgy, mint a pogány áldozatok áldozói, vagy éppen Isten haragjának megcsendesítésére jöhet az engesztelő áldozat- ma az imádság- , s aztán újra elülről lehet kezdeni mindent. Az imádság kérdésének talán éppen itt van a fordulópontja. E tanítás megtérése, helyes értelmezése megnyithatja szemeinket- ha pedig nem tudják megérteni Isten kijelentésének- Jézus életének világos tanítását, még ezután is sokáig sötétségben járunk.
Összefoglalva az eddig elmondottakat, az Írás bizonysága és hittapasztalatunkból szerint a diadalmas imádságnak az emberi élet számára az alábbi kellékei vannak:
Hittel történjék és határozott célért, nem ami eszünkbe jut – nem közönyösen. Kitartó vággyal, bízva várva, hogy megadja Isten a szív őszinte kérését. Meglankadás, visszaesés nem legyen. Egyezzen meg Isten akaratával: sok imádság nem egyéb kegyes szólamokba öltöztett Isten-kísértésnél (bosszúvágy stb.).
A Szentlélektől indítva, Jézus neve által mondjuk el imánkat. Minden imádság a meghallgatás reménységét az Úr Jézus neve által bírja. Nem hosszasan, de sokszor kell imádkozni.
Ha végig gondoljuk saját imádságaink közeli múltját, milyen sok fogyatékosságot találunk bennünk. Pedig éppen olyan fontos ez a kérdés, mint az igehirdetés. Ott Isten szavát kell tisztán, elegyítés nélkül hirdetni, itt pedig az emberi szót, a magán és közösségi kérést kell Isten meghallgatására méltóvá tenni. Tudjuk, hogy ez nem a mi fáradozásunk eredménye, hanem Jézus közbenjár és ő megigazítja kérésünket.
( Kakasy Árpád egyházközségünk lelkipásztora volt 1953-1968 között.
Az írás amelyből a fenti részlet származik megjelent a Református Szemle 1958/4 számában, 121-123.oldalon)