22
Mentünk újesztendőre Rétenbe: onnan idvezült édesanyánk Kolozsvárra vitte a kollégyiomba Bethlen Farkas öcsémuramat; mi pedig mentünk Fejéregyházára. Hoztanak volt Martonfi püspöktől az én férjemnek, még Rétenbe létünkben, levelet, melyben a püspök a maga akaratját, mit fogna elkövetni, megírta volt; de ezt Rétenbe eltitkolta, mert jól tudta azt, hogy ha kimondaná, engemet az én idvezült édesanyám véle el nem eresztene.
23
Fejéregyházára érkezvén azért, látom az én uramnak igen nagy kedvetlenségét, de miért lényeg, az okát nem tudhattam: hanem egykor azt kezdi mondani: Én félek attól, hogy tégedet valami bú fog érni. Én ezt hallván, mindjárt így gondolkodtam, hogy talán az idvezült édesanyám betegsége iránt hallott valamit, kinek is immár egészsége igen meg kezdett volt gyengülni, melyre nézve erősen megszomorodom. De vévén észre, hogy min ijedtem meg, monda osztán: Nem az a bú ér, hanem az, hogy a püspök küldi reád az udvarhelyi gárdjánt nehéz követséggel. Melyre mondék: Bizony oly követséggel küldheti, hogy vészen választ. Hazaérkezésük után négy vagy öt nappal, egy estve elérkezik a gárdján a követséggel. Az én uram előre béjövén az én házamba, kért erősen, hogy érette ne feleljek keményen. Fogadám én is, hogy valamire az Isten segélt, tiszta indulatból véghezviszem.
24
A gárdján béjövén az én házamban, elkezdi hosszas orációját, melyet előre elkészített volt, hogy engemet megkövessen, minthogy az új esztendő kezdetében ilyen kedvetlen hírrel kellett hozzám jőni. Én elunván hosszas kedvetlen magamentegetését, mondék néki: Kegyelmed ily hosszasan engem ne kövessen, hanem mondja el, amit kegyelmedre bízott a kegyelmed elöljárója: mert én úgy gondolom, hogy amely dologról kegyelmed azt gondolja, hogy énnékem szomorú kedvetlennek fogna tetszeni, az énnékem igen kedves és örvendetes fog lenni. Melyre monda, hogy az felette kedvetlen: mert méltóságos püspök uram nagyságodat énáltalam tiltja, hogy együtt ne lakjanak, mert nem igaz házassági életben vagynak. Erre én felelém: Szeretném tudni, mi okon nem élünk mi igaz házassági életet. Mert, úgy monda: nem igazán tette le nagyságod a hitet; sok elmaradott benne, amit el kellett volna mondani. Felelém erre: Hiszen a kegyelmed keze alatt lévő barát esketett meg, miért volt ő olyan tudatlan szamár, hogy még azt sem tudta, hogy kell esketni? Erre osztán nagy szánakozással mondja: Jól mondja nagyságod, mert ő vétett benne, melynek el is vette jutalmát; de ugyancsak nagyságod azzal meg nem menekszik; s hogy engemet megijeszthetne, krokodilusi szemekkel szánakodott rajtam. Kérdi osztán, mi választ adok, hogy vigyen? Én mondván nékie: köszöntse kegyelmed méltóságos püspök uramat én szómmal, és mondja meg: Minthogy magam szabad jóakaratomból bizony soha idegen vallásúhoz nem mentem volna, s ide is jószívvel nem jöttem; azért tiszta szívemből való örömmel visszamégyek; mert tudom azt, hogy az én édesanyám engemet, amíg Isten élteti, jószívvel lát maga mellett, s ha az Isten kivészi is e világból, kevés jószágom ugyancsak lészen, abból élek Istennek. Mikor látta volna, hogy nem az ő gondolatja szerént vagyon az én elmém, és amivel ijeszteni kívántak volna, azt én nagy örömömnek tartanám, kezdi mondani, hogy példátlan dolog volna az, és ő engemet igen szánna, melyre nézve kíván tanácsával is éltetni, s a püspök előtt is e dolgot csendesíteni, csak én is végyem bé az ő jó tanácsát, mert eddig sajnálotta kimondani nékem, de még nagyobb dolog is vagyon: mert az én uramnak halál vagyon a fején, miért eskütt meg velem úgy, hogy én pápista hit szerént meg ne esküdném. Ezen bosszúsággal és haraggal eltelvén, mondék néki: Csudálkozom kegyelmeden, hogy ilyen haszontalansággal akar elhitetni engemet, mintha én az afféle bolondságot elhinném, de ha szintén lehetne is, hogy egymás után tizenhétszer elütnék a fejét, lelkem elvesztésével soha életét meg nem tartanám.
25
Néki minden jovallása és szemtelenkedése azon volt, hogy én lennék pápistává, mikor látná, hogy semmire sem mehet, azon kért, hogy avagy csak ígérjem reá magamat, hogy ha a pápista vallást igazabbnak fogom ismérni, arra állok. Melyre én azt feleltem, hogy eb kötelezze kegyelmednek semmire is magát; mert ha én igazabbnak ismerném a pápista vallást, úgy nem az én férjemért, sem nem a kegyelmed jovallásáért, hanem az igazságnak ismeretéért lennék én pápistává, de azt sem kegyelmed, sem más nem éri, hogy én vallásomat elhagyjam.
26
Ugyancsak ő, mint szemtelen és arra régen elkészült lélek, meg nem szégyellvén magát, mikor látta volna, hogy elő nem mehet szándékában, az Isten beszédéből, minthogy ahhoz semmit sem is tudott, nem is kívánt szólani; maga azt mondotta; én nagyságoddal a Szentírásból nem kívánok szólani, hanem csak a külső dolgokból, noha ahhoz is tudnék, oly dolgokat kezdett beszéleni az embernek magamegtartóztatásáról, életének tiszta vagy tisztátalanságban való eltölthetéséről, amelyeket a keresztényi szemérmetesség, nem engedi, hogy leírjak: vett ő is oly feleleteket szemtelenségéért, hogy azután megvallotta némely református emberek előtt, hogy készebb volna akármi nagy dolgot cselekedni, mintsem többször énnékem valami követséget hozni. Utoljára ismét kérdi: Már mi választ vigyen a püspöknek? Egyszer megmondottam (felelék reá), érje bé véle, velem kegyelmednek már semmi beszéde nincsen, püspök uramnak is velem nincsen semmi dolga. Ezen vége szakadott velem való beszédének, s szemtelenkedve elment előlem: többször ezt az utat nem is próbálták.
27
Míg Isten éltette édesanyámat, addig többire ott volt lakásunk, s az próbálgatásra is alkalmatosság nem volt; de ó, mely igen kevés ideig lőn ez: mert 1718. esztendőben, pünkösd havának tizenkettődik napján, Isten őfelsége Hévízen ez árnyékvilágból kiszólítá. Mely nékem éppen lelkemig béható nagy keserűségemre lőn; mivelhogy addig volt kire vetnem szememet, ha talán férjem vallásomért igyekezett volna háborgatni. Ezen való keserűségem és siralmas gyötrődésem, lévén egyszersmind nehezes állapottal is, annyira elerőtlenített, hogy ugyan a betegség által az ágyba szegeztetném.
28
Azon esztendőben édesanyánk temetésére mentünk Keresdre; azholott a temetés alkalmatosságával a fájdalmak kötelei környülfogván, hosszas kínaim után, kettős fiakkal megbetegedtem: mely betegségben, mind testemnek gyenge volta miatt, mind az egyszersmind reám tódult lelki és testi nyavalyák s keserűségek miatt, annyira elerőtlenedtem, hogy minden emberi reménség kívül volt életem tétetve. Öregbítette nyavalyámat az is, midőn láttam, hogy gyerekimet idegen vallású pap kereszteli meg. Kiket az én uram Rétenbe vitetvén, keresztelték az elsőszülöttet Sámuelnek, Pálnak a másikat.
29
Keresden feküdtem kedves bátyám, Bethlen Ádám uram házánál, ki is kedves ángyomasszonnyal és több testvér atyámfiaival, olyan súlyos nyavalyámban, hozzám igen szorgalmatos gondviseléssel láttatott. Mely gondviselésekért az Úrnak áldása légyen őkegyelmeken. Voltanak itt mellettem igen jó lelki orvosok is, kik a temetésre oda gyűltenek volt; azok között volt tiszteletes Nádudvari Péter uram is, ez előtt édes szüléimnek udvari prédikátorok; aki éjjel és nappal szorgalmatos volt körülöttem. Tetszett azért a mindeneken szabadoson uralkodó Istennek, minden emberi erő és reménség felett, még az én életemet nyújtani, s ez súlyos betegséget könnyebbíteni.
30
Három hetek múlva azért nyavalyáim könnyebbülvén, fekve elvittek Fejéregyházára, azhová eljöttek kedves atyámfiai is; de itt lelkemnek felette való nagy fájdalmával töltenek napjaim, mivel hogy három hónapokig ágyamból felkelnem nem lehetett, és mikor leginkább arra szükségem volt, s kívántam, isteni tisztelet nélkül kellett lennem, mindaddig, míg Isten meggyógyított, hogy templomba járhatnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése