SZILÁGYI DOMOKOS:
KARÁCSONY

A puha hóban, csillagokban,
az ünnepi foszlós kalácson,
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra karácsony.

Mint szomjazónak a pohár víz
úgy kell mindig e kis melegség
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és hogy szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi, foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.

Tudtuk-e, hogy:

· a December név a latin decem (=10) szóból származik. Jelentése tízedik (december). Egykor ugyanis márciussal kezdték az esztendőt, s márciustól számítva december a tizedik hónap.
· Az adventnek négyes tekintetét kell figyelembe venni. Először Krisztus az, akinek eljöveteléről jövendöltek főként az Ószövetségi próféták, az egész Ószövetség könyve végeredményben nem egyéb, mint Krisztusra irányuló előremutatás. Másodszor: Krisztus az, aki a prófétai jövendölések szerint valóban eljött, megérkezett karácsonykor. Harmadszor: Krisztus az, akit az állandó mában, a mindenkori jelenben várni kell, hogy újból, minden napon megérkezzék. Negyedszer: Krisztus az, aki a maga idejében eljön ítélni élőket és holtakat, amint ezt az Apostoli Hitvallás tanítja.
· A Karácsony szó is latin eredetú: “a szót átfaragták (írja Bod Péter) a magyarok a deák incarnatio szóból”, aminek jelentése: megtestesülés. Tehát a karácsony az incarnatio magyarosított alakja, Krisztus Urunk születésének emlékére ünnepeljük.
· A karácsonyfa nálunk csak az 1800-as évek elejétől jött szokásba. Talán “valahol Strassburg környékén születhetett meg a karácsonyfa szokása, mert ott 1605-ből idéznek róla feljegyzést.” (Révai Lexikon) A gyertyák és a fényszórók a betlehemi éjszaka világosságára, s az ajándékozások a keleti bölcsek kincseire utalhatnak. Az egész estéli öröm pedig a Krisztus által megváltás örvendeztető hírére: az evangéliumra figyelmeztet.
· Ugyancsak a karácsony hónapjához tartozik a sok gyülekezetben gyakorolt és sokféle változatu kántálás. Bod Péter szerint ennek az az eredete, hogy “karácsony előtt harmadnappal ajtónként járkáltak, s valami verseket énekeltek a Krisztus születéséről, és jó szerencsés ünneplést kívántak, s eképpen maguknak pénzt, gyümölcsöt, és holmi ennivalókat gyűjtöttek, akarván ebben követni a Krisztus születéséről hírt tevő betlehemi pásztorokat. Innen maradott meg nemzetünknél is az a szokás, hogy karácsony éjszakáján a gyermekek, szolgák és akárkik énekelnek, dúdolnak, zerépatélnak ajtóról ajtóra járván, hogy maguknak valami pénzt és ennivalót gyűjtsenek, melyet aztán elvesztegessenek.”
· A protestáns kalendáriumok is nyilvántartják karácsony másodnapján az első vértanú István halálát(Ap.Csel.7,7), harmadnapján pedig a János evangélistáét.
· December 28 az “apró szentek napja”. Azokra a kis gyermekekre emlékeztet, akiket “Heródes megöletett Krisztus születése alkalmával.
(a részletek Tőkés István: Hétköznapok- ünnepnapok c. könyvéből származnak 21-25 old.)

„ Isten emberré lett, hogy az ember emberré legyen.” Bonhoeffer

Dsida Jenő:

A gyermek dicsérete


Ti már nem hozhattok jó hírt nekem.
Ami jó van, magamtól megtaláltam
az erdőkben, hol sok-sok este háltam
- s keresztelő Jánosként hirdetem.

Most járok hóban és halálra váltan,
ám ez számomra boldog kínt terem;
a hófúvásban gyakran hirtelen
csak térdre hullok: Gyermeket találtam!

Goromba ágak az arcomba vernek,
de én megyek tovább, egy kis haranggal
viszem a drága hírt az embereknek:

Bennem van, íme, csengő és harangdal
és bennem van a legnagyobb, a Gyermek-
a fényes jászol s valamennyi angyal.

Vannak angyalok?!

A karácsonyi történetben gyakran olvasunk angyalokról. Angyal adja hírül keresztelő János és Jézus születését. Angyal győzi meg Józsefet arról, hogy maradjon Mária mellett, mert „ami benne fogantatott a Szentlélektől van az”. Angyal hirdeti a pásztoroknak az örömhírt: „született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus”. Végül angyal figyelmezteti Józsefet, hogy feleségével és a gyermekkel együtt meneküljön Egyiptomba Heródes gyilkos indulata elől.
A karácsonyi örömhír egyik része tehát az, hogy: „Vannak angyalok’!”. No nem fehér, papír szárnyú lebegő angyalkák. Nem is mindig angyalszép tünemények, vagy karácsonyfát és ajándékot hozó csodatévők. Az ilyen angyal már nem jár hozzánk. Ez csak a gyermekkor öröme volt. Odalett volna az örömmel együtt a hitünk is?
Pedig vannak angyalok. Küldöttek ők, akik közöttünk járnak. Ez ugyanis az angyal szó jelentése: küldött.
A karácsonyi történet szerint először Józsefhez küldi angyalát az Úr, és József megtanul Istenre hallgatni. Eddig nem értette Isten munkáját, mert látszat szerint ítélt. Ezek szerint angyal az, aki többet lát annál, ami az orra előtt van (mert Isten megengedte neki ezt a látást), és ezt Isten akaratából másoknak is tovább adja, hogy ők se éljenek látszatéletet.
Angyal hirdeti a pásztoroknak és az egész világnak: „Ne féljetek”. Angyal az aki ezt ki tudja mondani. Nem akárhogyan, hanem úgy kimondani, hogy alapja is van ennek a vigasztalásnak. Azért meri kimondani, mert tudja, hogy van Megtartó. Az Aki született megszabadít a félelemtől, szorongástól, bizalomra, szeretetre indít. Ő maga mondja később: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen” Jn.14,27. Áldott karácsonya lesz annak, akihez betér az angyal és megtanítja látni azt, amit Isten készített számunkra és nem csak azt, ami a szemünk előtt van. Akihez a küldött üzenete elérkezik az maga is tovább indul és hirdeti: Ne féljetek! És ő immár tudja, hogy vannak angyalok és ő maga is szeretne angyallá lenni egész életére.
S.A.

Megújult a templomunk!

Július 29- Augusztus 2 között került sor a X. Ike találkozóra, Algyógyon. Ezen a rendezvényen részt vettek gyülekezetünkből: Imre Annamária, Bara Emese, Croitoriu Ciprian, Croitoriu Alex, Croitoriu Iulian, Pál Levente. Gál Szende az olthévízi katolikus, Szász Evelin pedig az unitárius gyülekezetet képviselte.

Öt olthévízi gyerek vett részt a Július 6-11 között,
Algyógyon megrendezett angol gyerektáborban.

Egy Ige és egy vers



"Vígasztaljátok, vígasztaljátok népemet,
így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem
szívéhez és hirdessétek néki,
hogy vége van nyomorúságának,
hogy bűne megbocsáttatott,
hiszen kétszeresen sujtotta őt az Úr
keze minden bűneiért" Ézsa.40,1-2

Dsida Jenő
Menni kellene házról házra

Nem így kellene hűvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra, mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelkeket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni!

Egy Ige és egy gondolat

"Teljesítsétek be az én örömemet,
hogy egyetértetek,
egyazon szeretetben ugyanarra törekedtek,
semmit sem cselekedve versengésből,
sem hiábavaló dicsőségből,
hanem alázatosan egymást különbnek
tartva magatoknál." Fil.2,2-3

"Aki lábujjhegyre áll, az egy arasszal magasabb lesz, de nagyobb nem." Kozma Zsolt

Így volt megírva?- Így van megírva!
Így volt megírva?
Olyan kérdésre keressük most a választ, amelyre sok embernek kész válasza van. Gyakran hallhatjuk, általában magukat “vallásosnak” mondó emberektől: “így volt megírva, így kellett, hogy legyen.” Mit takar ez a kijelentés? Egy olyan elképzelést, amely szerint Istennél van egy könyv, amelyben előre meg van írva mindaz, ami történni fog. Pontosabban mindazok a csapások, amelyek érhetik az embert. Csapásokat mondok (írok), mert még nem hallottam, hogy valaki jódolgában, örömében mondta volna: Így volt megírva! Ilyen esetben inkább a saját ügyességük, talpraesettségük a magyarázat.
Az emberileg érthetetlent, magyarázhatatlant szeretnék elfogadhatóvá, feldolgozhatóvá tenni, egyetlen mondattal: Így volt megírva. Tragédiák esetén lelkiismeret nyugtatóként mondogatják az emberek- kifejezve azt, hogy ők nem tehettek semmit. Lelkigondozás gyanánt azt is jelentheti: fogadd el testvér, úgysem tehetsz mást, úgysem tehetsz semmit.
Ennél is szomorúbb az, amikor az emberi felelőtlenséget vagy múlasztást intézik el ezzel a mondattal. Halottam olyant is, hogy a részeg traktorista felült egy egész napi ivászat után a traktorra, és lezuhant a falu hídjáról. Az egyik jó templombajáró néni azzal nyugtázta az esetet: Hiába…. Így volt megírva! Talán sarkított ez az eset, de igaz és érzékelteti azt, hogy mennyire helytelen a magyarázat, amit hozzáfűznek.
A Biblia sehol sem említi azt, hogy van Istennél egy olyan könyv, amelyben előre meg van írva mindaz ami történni fog. Ha így lenne, azoknak lenne igazuk, akik vallják: Színház az egész világ. Akkor csupán el kellene játszani az előre megírt darabot. De nincs igazuk, mert:
Így van megírva!
Van egy könyv Isten előtt, amelyben fel vannak írva azok az emberek, akik szolgálják őt. Ezzel a bibliai gondolkodás azt fejezi ki, hogy Isten számára nem közömbös az ember élete. Mózes elkeseredésében azt kéri Istentől: “törölj ki engem a te könyvedből”, azaz ne tarts számon engem szolgáid között.(2Móz.32,32) Ilyen értelemben többször olvasunk a Könyvről. Arról is van szó a Bibliában, hogy ebben a könyvben be van jegyezve mindaz, amit az ember cselekedett :”és megítéltetének a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint”. Arról azonban sehol sincs szó, hogy előre van megírva, amit az ember cselekedni fog, vagy ami vele történik.
A Lukács evangéliuma 10. részében a 17-20. versig arról olvasunk, hogy a kiküldött hetven tanítvány örömmel tér vissza Jézushoz és újságolják:”Uram, még az ördögök is engednek nekünk a te neved által!” Jézus válaszában többek között ezt mondja nekik: “Ne azon örüljetek, hogy a lelkek engednek néktek, hanem inkább azon örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben”. Minta ezt suggalnák szavai: Most örömötök van, de ez változó. Lehet, hogy a következő élmény a szomorúság, a betegség, sikertelenség vagy kudarc élménye lesz. Amilyen magasra lendítenek a sikerek, éppen olyan mélységbe taszíthatnak az esetleges kudarcok. Figyeljetek az Atyára, akinél számon vagytok, aki sem örömben, sem bánatban, sem sikerben, sem sikertelenségben nem marad el tőletek.
A gyakran ismételgetett ‘Így volt megírva” helyett olyan jó lenne hallani : “ Így van megírva”, bizonyságául annak, hogy a Bibliánk számunkra az Élet könyve. Ami ennél is nagyobb örömöt adna, az meghallani a tehetetlen, elkeseredett ember ajkáról a lemondó “Így volt megírva” helyett “ a tudom, hogy neveink fel vannak írva” boldog hitvallását.

Június 20-án, szombaton került sor egyházközségünkben az egyházmegyei bibliaismereti vetélkedőre. A megmérettetésen négy csapat vett részt. Három Nagymohából, egy csapat Medgyesről. Hasznosan tölthették el a napot a résztvevő fiatalok. A vetélkedő mellett sor kerülhetett az ismerkedésre, közös bibliaolvasásra, énektanulásra, játékra, közös ebédre. Köszönjük a részvételt, Isten áldjon meg minél több ilyen alkalommal.

Öreg templom pünkösdi üzenete

Homlokunkat ráncolva beszélünk manapság arról, hogy korunkat lelkileg a kiábrándultság és a megkeseredettség, anyagilag a nincstelenség és a nyomor jellemzi.A hagyományos értékek szétmállásának és a nyugati világ gátlástalan majmolásának korszakát éli egyre fogyó nemzetünk. A nyugtalanító jelenségek mögött olykor mintha nem akarnánk meglátni az élni akarás biztató jeleit: templomok, árvaházak, öregotthonok, gyülekezeti és diákotthonok épülnek. Új, élni akaró gyülekezetek alakulnak. Egykori felekezeti iskoláink közül több is újraindult, sőt újak is létesülhettek. A bénítóan ható örökös aggodalom helyett amúltba nézve is erőt, bátorságot, hitet és céltudatot meríthetünk azoktól, akik hasonló, de talán még-is nehezebb körülmények között tudtak nagyot alkotni. Persze, ez csak akkor sikerül, ha a nagy, példaképnek számító elődeink életműve mögött meglátjuk Azt, Akiben maguk is hittek, és Akitől ők is az erőt merítették. Árva Bethlen Kata egyike azoknak, akikre tisztelettel emlékezünk. Sokrétű munkásságáról – a papírmalmot működtető, könyvgyűjtő, könyvkiadást támogató, a mintegy 54 református gyülekezetet pártfogoló, gyógyító, író Bethlen Katáról– most hosszadalmas lenne szólni. Mint Önéletírásából, és kedvenc udvari lelkészének, a tudós Bod Péter feljegyzéseiből is kiderül, szívének legnagyobb vágya az volt, hogy otthont teremtsen, és istentiszteleti hajlékot építsen lelki családjának, az othévízi gyülekezetnek. Az általa, 1749-ben épített olthévízi templom az idén május 24-én 260 éves. Olthévíz első református lelkészétől, Vásárhelyi Jánostól tudjuk, hogy az olthévízi református gyülekezet alakulásának kezdetén, 1725-től kezdve,az istentiszteleteket vasárnap Bethlen Kata kastélyában, hétköznapokon pedig a lelkészi lakáson tartották. 1735-re annyira megnőtt a reformátusok száma, hogy szükség volt egy templomra. Ebben az évben Árva Bethlen Kata a maga költségén egy kis fatemplomot építtetett. Amint az idő múlásával és a gyülekezet növekedésével ez a templom is kicsinek bizonyult, a grófnő egy nagyobb, kőből épült templom, építését határozta el. A fatemplomot lebontották – és 1748-ban, július 26-án hozzáfogtak az új templom építéséhez.
A grófnő Önéletírása szerint egy hónap elteltével már álltak a falak. Bod Péter is tudósít erről anagyarányú építkezésről. Mind a saját, mind pedig a hévízi lelkészek munkanaplójába is feljegyezte ezt a fontos gyülekezeti és helytörténeti eseményt. Ebben az évben elkezdődött a torony, a lelkészi és az iskolamesteri lakás építése is. Az építkezések teljes költségét, és a munkások ellátását is, a grófnő állta.
Egy 1735-ben készült, de ebben az évben leszakadt harangot is újraöntenek, míg a falak épültek.
Az újraöntött harang tömege 132 font, felirata: M.G. B. BETHLEN KATA ASZSZONY Ő NSÁGA ÖNTETTE A HÉVÍZI R. EKKLESIA SZÁMÁRA 1748. Ez a harang hívja ma is az olthévízieket a templomba.
Azt gondolhatnánk, hogy a grófnő ezzel a sok építkezéssel a maga hírnevét akarta öregbíteni. Ő azonban elhárítja ezt a vádat: „Én Istenem, tekints reám és lásd meg az én szívemnek legbelső rejtekében, hogy az én életemet egyébért nem kívánom, hanem ez helységben a te dicsőségednek előmozdításáért.”
Bár nagy lendülettel fogtak hozzá a munkához, a grófnő többrendű betegeskedése és testvérének, Bethlen Ádámnak halála hátráltatta a templom építését. A munkálatokat csak 1749. április végén folytathatták. Nagy erővel, sok munkással dolgozhattak, mert ez év májusára már készen is állt a templom.
Az első istentiszteleti napról Bethlen Kata így vall:
„Jóistenemnek segedelme által az én Istenemnek házát elkészítettem; úgyhogy májusnak 24. napján abban az isteni tiszteletet elkezdhettük; másnapon pedig, mely volt pünkösd ünnepének első napja, mind a keresztség, s mind az úrvacsorája, mint Istentől szerzett szakrementumok, ott a Krisztus rendelése szerint kiszolgáltattak.”
Bod Péter is megerősíti, hogy a templom felavatásának másnapján, május 25-én keresztelő volt Hévízen. A rá jellemző pontossággal fel-jegyzi annak az újszülöttnek, és annak a felnőtt átkeresztelkedőnek a nevét, akiket aznap keresztelt meg: „Kereszteltem Péter Ferencnek egy Jánost 25 May 1749, mikor legelső prédikáció volt a Templomban.” Valamint „Kereszteltem meg Hévizen Maurer Julia Aszszonyt, Maurer Ferentzné aszszonyom leányát, mint egy 17 esztendős Leányt 25. May 1749 a méltóságos aszszonyom jelenlétiben.”
Nagy patrónánk nem véletlenül időzíthette pünkösd ünnepének előestéjére a templom felavatásának napját. A keresztyén egyház a lélek kitöltetésének ünnepén született meg. A fiatal olthévízi gyülekezet is a Szentlélek erejének köszönheti létét. Magával a nagy patrónaasszonnyal is a vigasztaló és erőt adó Szentlélek cselekedte azt, hogy a próba-tételek nem törték meg, sőt inkább erősítették hitét, és képessé tették arra, hogy árvaságának, azaz özvegységének keserű napjaiban új, lelki családra találjon az általa alapított hévízi gyülekezetben. Hogy mennyire szerette ezt a gyülekezetet, melynek Hévízen templomot építtetett, kiderül 1749. augusztus 7-én írt hálaadó könyörgéséből, amelyben Istennek ad hálát az elvégzett munkáért, és az Ő áldását és segítségét kéri a gyülekezetre a továbbiakban is: „Ó, én Uram és mennyei Atyám! Te méltóztattál engemet, szegény szolgálódat, az én szüleim és atyáim felett arra, hogy ez helyben is élő kútfejeknek forrásait láthassam. Megengedted, sőt nemcsak megengedted, hanem ugyan te magad segítettél, hogy én a tégedet félőknek számára, kik itt tégedet igazán megesmértenek, hajlékot készítsek, melybe szent neved magasztalására és dicsőítésére egybegyűljenek. Megengedted azt is, hogy a te oltárod körül forgolódó szolgáidnak számokra, akik itt szent beszédednek igazán való hirdetésében fáradoznak, hajlékot építsek, melybe az ő fejeket a nyugodalomra lehajthassák. Én Istenem, jól látod ezen órában való indulatját is az én szívemnek, látod hogy mostan is, mely nagy tehozzád valóragaszkodással és tebenned vetett egész bizodalomból szólok teelőtted. Kedveljed hát a Jézusnak véréért az én szívemnek indulatját, kedveljed annak drága voltáért ez házat is, melyet én tenéked készítettem. Uram, ez a ház a te házad, ez a nép a te néped, lakozzál hát mindörökké ez házban! Hadd lehessen min-denkoron ezen helyben és házban a te szent beszédednek tisztán való hirdetése, szent szakramentomidnak a magok tisztaságokban való kiszolgáltatások... Légy Uram, ez helyben oltalmok a tégedet igazán esmérőknek, segedelmek a tehozzád ragaszkodók-nak, ne engedjed, hogy az ő nyomorúságoknak és szükségeknek idején kívüled máshoz folyamodhassanak, erősítsd őket hitekben, tégyed, tégyed állandókká és állhatatossakká a megesmért igazságban. Lakozzék a te dicsőséged mindörökké ez helyben... Ámen.”
A templomot a grófnő halála után is rendesen gondozták, ha kellett – sokszor kellett! – javították a hévíziek. Bethlen Kata mai örököseiként mi is benne vagyunk az ő imádságában. Ez pedig komoly feladatot jelent mindannyiunk számára. Nagy patrónánk imádsága ma is szívünkben eseng. Kötelez a ránk bízottak megőrzésére, és újabb feladatokra serkent. Ha ellankadnánk, az ő szavai intenek, vigasztalnak és bátorítanak. Mennyei Atyánk oltalmának jeleként pedig áll a 260 éves templom, és hirdeti a ma élő, sokszor elbizonytalanodott nemzedéknek: ez a ház ma is az Ő háza, ez a nép ma is az Ő népe.
Ő hűséges volt hozzánk mindvégig, így nekünk nincs okunk kételkedni Benne. De Árva Bethlen Kata szavai tágabb értelemben érvényesek Erdély egész népére. Újonnan épült, és öreg, több száz éves templomaink – megújulást kínálva – Őhozzá hívnak ma is!

szerző: Veress László jelenleg Marosszentkirályi lelkipásztor, 2005-ig az Olthévízi gyülekezet lelkésze

Szomszédoló
Bod Péter konferencia
Olthévízen
Az olthévízi református egyházközség kétnapos konferenciát szervezett Bod Péter tiszteletére2006. július 28–29-én. Az eseményre a templomfelújított orgonájának a felszentelése adott alkal-mat. Több mint félévszádos hallgatás után szó-lalt meg újra az orgona. A konferenciát VeressLászló marosszentkirályi (volt olthévízi) és
Sylvester Aba János olthévízi lelkész szervezte.
A résztvevõk elsõsorban erdélyiek voltak, de jöttek Budapestrõl is a Bod Péter Társaság tagjaiközül tizenketten, és Svájcból, Graubünden kan-tonból. A rendezvényen öt elõadás hangzott el.A konferencia elsõ napján került sor BellághRózsa (Országos Széchényi Könyvtár) elõadására Bod Péter Önéletírása címmel.
„Az önéletírás vagy önéletrajz olyan mû, amelyet a tudomány, a mûvészet, a közélet teréntevékenykedõ személy saját életérõl ír, rendsze-rint kitérve az életével kapcsolatos társadalmi,történeti eseményekre is” olvassuk a magyarnyelv értelmezõ szótárában. A magyar önélet-rajz- vagy emlékirat-irodalom
fõleg Erdélyben virágzott a XVII–XVIII. század fordulóján. Azemlékiratot a függetlenségét elvesztõ Erdély tár-sadalmi viszonyai hozták létre. Azok az írók ésközéleti emberek, akik fontos szerepet töltöttekbe a politikai, társadalmi életben, családjuk vagyaz utókor számára megírták a történelmi esemé-nyekkel kapcsolatos állásfoglalásukat, megindo-kolták magatartásukat vagy éppen vádbeszédetírtak. Az erdélyi emlékirodalom értékes hagyo-mányai továbbéltek a XVIII. században, és meg-találjuk Bod Péter munkásságában is.
Bod Péter Önéletírása elsõ felét latin nyelven
írta, majd a második felében (ez a rövidebbikrész) magyarul folytatja feljegyzéseit, és csakegyes helyeken fordítja latinra a szót. Az Ön-életírás szövege elõször Jancsó Elemér gondo-zásában és Valentini Antal fordításában 1940-ben, majd (a második kiadás) 1945-ben jelentmeg Kolozsváron, az Erdélyi ritkaságok soro-zatban.
Bod Péter túl élete legfontosabb szakaszain, meglett férfikorban foghatott hozzá önéletírásá-hoz. Valószínûleg ötvenéves kora körül kezd-hette írni a mûvet. Önéletírásából megtudhatjuk,hogy milyen belsõ és külsõ tényezõk formáltáklelkületét, késõbbi tudományos és építõ törekvé-seit. Higgadtan, indulatok nélkül, õszintén, tár-gyilagos szemlélettel ábrázolja magát, múltjánaklegfontosabb eseményeit. Az õszinteséget azönéletrajz központi problémájaként szokták ke-zelni. De érzelmeinek is hangot ad, elõadásmód-ja közvetlen, szemléletes. Élete leírásával a lé-nyeget kívánta megragadni.
Mûvébõl kibontakozik egy erdélyi tudós lelkipásztor élete, megismerjük küzdelmeit, de fá-radozásainak az eredményeit is. Bod Péter szün-telenül munkálkodó ember volt, és hatalmas élet-mûvet hagyott hátra.
Feltevõdik a kérdés, hogy miért érdekes nekünk Bod Péter Önéletírása ma, a XXI. század-ban? Elsõ helyen a személye iránti érdeklõdést,tiszteletet említhetjük. Másrészt a hitelességemiatt fordulunk a mûhöz, amelyben az író õszin-tén, tárgyilagosan fejezi ki magát. Harmadsor-ban vonzóvá teszi az Önéletírást formai megje-lenése, természetessége, egyszerûsége. Mûvébõlsokat tanulunk ma is az emberrõl, a hitrõl, atisztességrõl, a hûségrõl, a hazaszeretetrõl.
A konferencia második napján következett
Majláthné Csizmadia Gabriella
(Nyárádszereda)
elõadása: Bod Péter: Históriára Utat Mutató Ma-gyar Lecsicon
. Az ELTE-n 2006-ban végzett fiatal tanárnõ nagy felfedezése a „Lecsicon”. A maros-vásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár Kézirattárábantalálta meg ezt az eddig ismeretlen kéziratot, azeddigi Bod-kutatások sehol nem említik. Csizma-dia Gabriella nagy türelemmel és szorgalommallemásolta a kéziratot, és belõle készítette el a dip-lomamunkáját. A „Lecsicon”-t a szerzõ 1746-banírta. A Leidenbõl hazatért Bod Olthévízre jött az õttanulmányaiban hûségesen támogató Bethlen Kataudvari papságára (1743–1749). Itt írta elsõ mûveit:Szentírás értelmére vezérlõ magyar leksikon (1746),
A Szent Bibliának historiája (1748), és Szent Judás
Lebbeus apostol leveleinek magyarázatja (1749).
Ezekhez kapcsolódik a most felfedezett kéziratos
Könyvtári Levelezõ/lap • 2006. november • 33
könyv, amelyben a szerzõ a történelmi kifejezésekés fogalmak részletes magyarázatát adja. A mûbemutatására az elõadó több szócikket olvasott fel.A XVIII. századi magyar irodalomtörténet és ezenbelül a Bod-kutatás számára igen hasznos lenne,ha Csizmadia Gabriella diplomamunkája kiadásrakerülne.
Gudor Botond
(Magyarigen) református lelkész
Bod Péter történeti munkáiról beszélt a Bod Péter,a történetíró
címû elõadásában. Bod fõ tudományterülete az egyháztörténet volt. Ilyen irányú mun-káinak érdekessége, hogy csaknem valamennyi iro-dalomtörténeti vonatkozású is. Az elõadó kiemel-te, hogy itthon is, Nagyenyeden, és Leidenben is,ahol „lelke legnagyobb gyönyörûségével három évettöltött tanulmányok közt”, a teológiai, a filozófiaiés a jogi tanulmányai mellett elsõsorban egyház-történeti elõadásokat hallgatott. Fõként [Honert, Janvan den] Johannes van den Honert elõadásai irántérdeklõdött, aki az egyháztörténetet Bod szerintLampe nyomán adta elõ. Tanulmányai során elsa-játította a külföldi protestáns egyháztörténelem leg-modernebb módszereit és eredményeit. Mintaké-pei, Friedrich Adolf Lampe, Johann LorenzMosheim és Friedrich Spanheim kedvezõen hatot-tak rá.
Magyarigeni lelkészsége idején írta nagy jelen-
tõségû történeti munkáit, melyek egy része kézirat-ban van ma is. Magyar nyelven egyetemes protes-táns egyháztörténetet írt: Az Isten vitézkedõ anya-szentegyháza állapotjának rövid historiája
(1760).
Latin nyelvû magyar egyháztörténetének, a HistoriaHungarorum ecclesiasticá
nak a kéziratát kiadás
céljából Leidenbe juttatta ki, de csak százhúsz évvelkésõbb adták ki. Három kötetben jelent meg 1888és 1890 között.
Bod egyháztörténet-írói tevékenysége elõdei-
hez (Pápai Páriz Ferenchez, Haner Györgyhöz,Debreczeni Ember Pálhoz) mérten határozotthaladást képvisel.
A programban szereplõ Bretz Annamária és
Pfuscher Emese elõadása elmaradt. Helyettük Ve-ress László
(Marosszentkirály) lelkész tartott elõ-
adást az olthévízi református egyház történetérõl,kitérve a XVIII. századra, Bethlen Kata korára.Bethlen Kata, vagy ahogy magát a másodszorimegözvegyülése után nevezte, Árva Bethlen Kataa XVIII. századi Erdély mûvelõdéstörténeténeknagy egyénisége volt. Egész életében jótékonyko-dott a református egyház javára. Templomokatrenováltatott, gyülekezeteket, kollégiumokat segí-
tett pénz- és tárgyi adományokkal. Õ építtette azolthévízi református templomot is. Még végrende-leteiben is gondoskodott az olthévízi egyházról,anyagi forrásokat biztosított a mûködéséhez. Ahitnek és a tudománynak élõ Bethlen Kata, akidöntõ hatással volt Olthévíz történetére, hosszúözvegysége alatt formálódott egy igazi mecénásnagyasszonnyá. Veress László nagy érdeme, hogymegírta az olthévízi református egyház történetét.Reméljük, hogy a közeljövõben kiadásra kerül.
Az utolsó elõadást Jan Andrea Bernhard
(Castrisch, Graubünden kanton) svájci lelkésztartotta magyarul Pap István bázeli kiadásúKároli-bibliája – alkalom egy svájci magyarvitára
címmel.
A bázeli magyar Biblia 1750-ben jelent meg
Im-hof bázeli könyvárus kiadásában. Az ötezerpéldányban megjelent Bibliának a korrektúraimunkálatait két Bázelben tanuló lelkészjelölt,Szathmárnémethi Pap István és Török Ferencvégezte. Õk írták a Biblia magyar nyelvû elõ-szavát is. A kiadás körül heves viták alakultakki a teológusok és a svájci kiadó között.Szathmárnémethi Pap Istvánt helytelen viselke-dése miatt késõbb eltiltották a lelkészségtõl, s ezután kénytelen volt nyomdászattal foglalkozni.1755-tõl ilyen minõségben mûködött Nagyká-rolyban, egy újonnan alapított nyomdában.
Ebben a nyomdában tanulta a könyvnyomta-
tás tudományát Rosius a Porta (1734–1806) sváj-ci rétoromán teológus, aki a berni tanulóévei utánDebrecenben és Nagyenyeden folytatta tanulmá-nyait. Feltételezhetõ, hogy Nagyenyeden talál-kozott Bod Péterrel. A kutatások ezt a feltevéstnem erõsítették meg. Rosius a Porta peregri-nációja az elsõ figyelemre méltó adat arra, hogyegy graubündeni (svájci) teológus magyar nyelv-területen tanulta a hittudományt.
A konferencia kellemes, bensõséges légkörben folyt le, tanulságos és hasznos volt, sokat lehetett tanulni az elõadásokból. Ugyanakkorkifejezte, hogy egymásról tudni és egymásnaksegíteni akaró emberek vagyunk. Megmozgattaaz Olt menti község lakóit. Baráti kapcsolatokalakultak ki a helybeliek és a vendégek között.Érezhettük a figyelmesség, az összetartás és a szeretet megtartó erejét. Csak köszönetet lehetmondani mindazoknak, akik a konferencia megvalósításáért és sikeréért fáradoztak.
Bellágh Rózsa
(OSZK)

Árva Bethlen Kata írónõ 1700. november 25-én született Bonyhán. Apja, Bethlen Sámuel az enyedi kollégium világi kurátora, Bethlen János kancellár fia volt, nagybátyja, Bethlen Miklós a neves államférfi, kancellár és történetíró. Anyja, Borsai Nagy Borbála 1717-ben a református hitben elmélyült leányát kedvenc mostohafiához, Haller Lászlóhoz kényszerítette feleségül. Katának nem lett volna ellenvetése a kellemes megjelenésű és modorú kérő ellen - csak az, hogy katolikus. Végül anyja fenyegetőzésére, hogy kitagadja, mégis beadta derekát, a házasság azonban nem tartott sokáig, férje 1719-ben meghalt.

Haller Lászlóval 1722-ben a mindössze 22 éves özvegy férjhez ment gróf Teleki Józsefhez, akivel annak haláláig, 1732-ig éltek egyetértésben. Ezután nevezte magát Árva Bethlen Katának, mivel elvesztette két férjét, a két házasságból származó hat gyermeke közül négy meghalt, kettőt, a katolikus hitben nevelkedő Pált és Borbálát pedig erőszakkal vették el tőle. Egészségi állapota egész életében gyenge volt, az őt ért csapások hatására betegségei súlyosbodtak. Ezért meg természetes kíváncsisága miatt is az erdélyi orvosoktól tanult, orvosi könyvekből is képezte magát, és régi házi receptek felhasználásával korának híres gyógyítója lett.A család nélkül maradt asszony egyik legfontosabb támasza, természetesen az erős református hitvalláson kívül, az írás volt. 1744-ben kezdte el önéletírását, és élete végéig folytatta. A csonkán maradt kézirat csak halála után, 1762-ben jelent meg Gróf Bethleni Bethlen Kata életének maga által való rövid leírása címmel. A műben, amelyben hol bibliai pátosszal, hol a köznapi egyszerűség hangján szól élete eseményeiről, a memoár és a napló keveredik egymással, szerkezetét töredezetté teszik a közbeiktatott dokumentumok és levelek. Még életében megjelent imádságoskönyve, a Védelmező erős pais, amelynek egyes darabjaiban a pietista ájtatosság és a puritán kegyesség szemlélete és stílusa keveredik. Írásművészetének jelentős részét képezi rokonságával, a Telekiekkel és a Rádayakkal folytatott kiterjedt levelezése.

Árva Bethlen Kata táblája a református templom falában, Fogaras Az irodalom mellett a református hit védelme és a magyar kultúra támogatása kötötte le minden energiáját. Olthévizi és nagyenyedi otthona valóságos szellemi központja volt az akkori Erdélynek. Mecénásként bőkezűen támogatta udvari papjait, köztük Bod Pétert, aki 1743 és 1749 között töltötte be ezt a posztot. Bod Pétert kisdiák korától iskoláztatta, külföldi tanulmányait is finanszírozta. Ő szerettette meg vele a régi magyar könyveket, így részben neki köszönhető Bod főművének, a Magyar Athenásnak, az első magyar irodalmi lexikonnak a megszületése.Ugyanakkor szüntelenül kezdeményezte újabb és újabb könyvek kiadását, amelyek közül többet a maga költségén ki is nyomtattatott, így Nádudvari Péter 84 prédikációját, a Szentírás értelmére vezérlő lexikont, Keresztúri Pál Egyenes ösvény című munkáját. Kedves szokása volt, hogy barátainak, ismerőseinek, rokonainak vagy csak a magához hasonlóan magányos embereknek könyvet ajándékozott. Bőkezűen támogatta az erdélyi református kollégiumokat is, hol pénzzel, hol könyvekkel segítette őket. Akárcsak második férje, végrendeletében ő is a nagyenyedi kollégiumra hagyta igen gazdag, ritka gyűjteménnyel büszkélkedhető könyvtárát - ez 1849-ben a szabadságharc idején porig égett.Bethlen Kata 1759. július 29-én halt meg Fogarason, az ottani református templomban található sírkövén Bod Péter emlékverse olvasható. Írói munkásságára a XX. század közepén Németh László esszéje, majd drámája irányította a figyelmet. Életéről Kocsis István is írt monodrámát Árva Bethlen Kata címmel.
(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes)

Postai cím:
Parohia Reformata Hoghiz
507095 str.Fagarasului Nr.263
jud. Brasov
lelkipásztor: Sylvester Aba- János
gondnokok: Kovács Sándor, Lengyel István
email: hevizref@gmail.com

Templomunk amelyet Bethlen Kata építtetett

Gyermekeink bibliahéten

Öregek-betegek vasárnapja
2oo6 október 22
Olthévíz

Sámuel-
Egy “igaz” nyugdíjas


Lekció: 1Sám. 12,1-5.13-15
Alapige: 1Sám. 12,2o-23

Igénkben egy öregedő, feladatai egy részét átadó ember áll előttünk. Mi pedig ott állunk előtte, és életéről, “nyugdíjas” éveiről szóló igei beszámolót hallva, elszégyelljük magunkat, hiszen nem tudunk mit kezdeni öregedő önmagunkkal, csak a fiatalságot értékeljük, azt szeretnénk marasztalni. Ha pedig öregségünk mégis ránk köszönt, nyűgnek érezzük az életet, mert nem találjuk helyünket, vagy mert családtagjaink nem találják már a mi helyünket. Ezért nem szeretjük beismerni, igyekszünk takargatni, hogy mindnyájan öregedünk.

I.
Sámuel éppen magáról mondja: “Én pedig megvénhedtem és megőszültem, fiaim ti köztetek vannak”… nagy dolog ezt békességgel beismerni, és ennél is nagyobb átadni a munkát, a tisztséget másnak. Éppen ez történik itt: Sámuel hosszú évekig viselte népének terhét, ítélte ügyes-bajos dolgaikat, segített, békített ahol csak kellett. De a nép királyt akar, legyen úgy ahogyan más népeknél van, legyen nekük is királyuk. Sámuel pedig kijelöli a királyt, Saul személyében, a nép elfogadja őt királyának… azt várnánbk, hogy egy sértődött, békételenkedő öreg váljon Sámuelből, aki többet nem foglalkozik népével. Akár azt is mondhatná: Ha engem nem akartatok, menjetek most a királyhoz, neki mondjátok el gondjaitokat… mondhatná, de nem mondja, békesség, kiegyensúlyozottság, szeretet árad szavaiból: bátorítja népét, imádkozik érettük, tanítja őket.
A lemondás, ami az idő múlásával jár nem teszi békételenné. Milyen sokszor hallottuk idősebb családtagjainktól, akiktől átvettük a munkát: úgy jó, ahogyan én mondom, ha nem akkor engem nem érdekel. A munkáról kénytelen kelletlen lemondunk, de arról, hogy az ne mi irányítsuk nagyon nehezen.Sok békétlenség, családi viszály forrása ez, pedig az élet egyik követelménye, különösen az öregedő emberrel szemben: lemondani… magunkról másokért, gyermekeinkről másokért, munkánkról, más megbizatásért. Jó ezt békével tenni. Hogyan lehetséges ez? Az öregedő ember legnagyobb kérdése ez, egyben a megtalált és kiteljesedett öregség kulcsa. Sámuel békésen és bölcsen tudta ezt megtenni. Miért?

II.
1.Mert tiszta volt a lelkiismerete. Tiszta életút állt mögötte, amelyre visszatekintve bátran megkérdezhette: “kinek vettem el az ökrét, és kinek vettem el a szamarát, és kit csaltam meg, kit sanyargattam, és kitől fogadtam el ajándékot, hogy amiatt szemet hunyjak? És visszaadom nektek.” Nem csupán ő tesz bizonyságot arról, hogy senkit meg nem károsított, és hogy minden dolgában igazán járt el, hanem mindazok akik előtte állnak egyhangúlag mondják róla: “Nem csaltál meg minket, nem sanyargattál minket, és senkitől semmit el nem fogadtál.” Így visszatekintve egy élet munkájára nyugodtan adja át a megbízatást Saulnak.
Lehet, hogy futásunk nem volt ilyen egyenletes, de Istenünk bíztat bennünket, hogy ez helyrehozható. Zákeus aki vámszedő mivoltánál fogva élete nagy részét csalásban és jogtalan vagyonszerzésben töltötte, Jézussal való találkozása után ezt mondotta: “Uram, íme minden vagyonomnak felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe.” Zákeus vallomására Jézus így válaszol: “Ma lett idvessége e háznak.” Az elrontott lelkiismeret orvossága a bűnbánat, és a bűn tőlünk telhető jóvátétele. Ez segít abban, hogy ha le kell mondanunk, ha visszafele kell tekintnünk békességel tehessük meg.
2. Sámuel békésen tud lemondani azért is, mert van kapcsolata az élő Istennel. Kicsi gyermek korától megtanult Isten megszólító szavára válaszolni: “Szólj Uram, mert hallja a te szolgád”. Mondta ezt akkor, amikor Isten először szólította meg, de bizonyára élete minden napján, különösen pedig a nehéz pillanatokban. Így szólt akkor is, amikor lemondani kellett, ha úgy tetszik az öregséggel kellett szembenézni.
A nép királyt akart. “Azonban Sámuelnek nem tetszett a beszéd, hogy azt mondták: adj nékünk királyt.”… Sámuel itt is, ebben a helyzetben is Istenhez fordul, hozzá imádkozik, tőle várja a helyzet megoldását. És a válasz nem késik: “Fogadd meg a nép szavát mindenben, amit mondanak néked”. Az Istentől kapott válasz segít elfogadni a kedve ellenére való dolgot. Azt kell meglátnunk ebből, hogy az élő hit átsegít bennünket életünk fordulóin, válsághelyzetein…. Nem is akárhogyan, hiszen:

III.
1.Sámuelnek erőt adott arra is , hogy másokat is biztasson: “Ne féljetek”, ami megtörtént megtörtént, de legalább most ne forduljatok el Istentől. A bűnös, bűne miatt elkeseredett népnek milyen nagy szüksége van erre a bíztatásra. Mint a fiatalnak az idősebb ember megfontolt, higgadt szavára, amely életet menthet, sebet kötözhet, olyankor, amikor azt hisszük: minden elveszett. Sámuel élete mögött, másokat segíteni tudó és akaró élete mögött ott van a sok-sok Istennel folytatott beszélgetés, a sokszor megtapasztalt szabadítás: “nem hagyja el az Úr az Ő népét”, de ti is legyetek hűek hozzá, ne kapkodjatok, ne térjetek el hiábavalóságok után.
2.A tisztség letétele után, arra fordítja figyelmét, ami megmarad. A nép kéri: imádkozz érettünk. Sámuel pedig kötelességévé teszi az imádságot. Egyenesen bűnnek tartja annak elmúlasztását. A megmaradó szolgálat megóvja attól, hogy élete összeomoljon. Sok öreg ember érzi céltalannak az életét, pedig milyen csodálatos a lehetőség, imádkozhat másokért, taníthat a jó és igaz útra. Isten ajándéka ez.
Öregek és öregedők mindnyájan szeretnénk ezt az ajándékot, a békességet, Istentől kapott életcélt egész életünkre, öregségünkre is. Igénk azt mondja, ott terem ez az ajándék, ahol nyitott szívű fiatalok és öregek mondják Istennek naponként: Szólj Uram, mert hallja a te szolgád.
Ámen.

A közösség áldása

Alapige: Zsoltárok 133


A megdícsőülés hegyén a tanítványok kéréssel fordultak Jézushoz: “Uram, jó nekünk itt lenni. Ha akarod építsünk itt három hajlékot, néked egyet, Mózesnek is egyet, Illésnek is egyet.”(Mt.17,4). Bepillanthattak Isten dícsőségebe, valamit megéreztek abból, nem szeretnék ha ez elmúlna, szeretnék ha mindig így lenne.
Igénket olvasva felébred bennünk is a kérés: “Uram, jó látnunk, hogy lehetséges az emberek közötti igazi közösség, Igéd szava bepillantást enged abba, kívánjuk ezt a közösséget, szeretnénk, ha a miénk is lehetne. Megtapasztaltuk néhányszor a közösségnek jó voltát, annak gyönyörűségét, de csak akkor, amikor Terád figyeltünk Urunk. Amikor a gyülekezetben együtt énekeltünk, amikor Igédet együtt hallgathattuk, amikor igazi társat és barátokat rendeltél számunkra akkor érztük a közösség áldását”.
A mi kérésünkkel egyeznek a biblia bizonyságtételei is. Akkor olvasunk jó közösségről, annak gyönyörűségéről, amikor az ember Istent keresi, énekben, imádságban, ige hallgatás által. (“Őt dícsérni gyönyörűséges és illendő dolog” Zsolt.147, “Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad, a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké” Zsolt.16,11).

I.
Lehetséges ez, ilyen jó közösség, amilyenbe bepillantást enged ez a zsoltár? Lehetséges az, hogy ne csupán istentiszteleten, gyülekezeti alkalmakon hanem mindennapi életünk részeként elkísérjen bennünket?
A Szentírásban azt látjuk, hogy Isten népének körében mindig voltak feszültségek. Izrael népének nagy családjában, a törzsi közösségben újra és újra előjön a testvérharc. A családon belüli feszültségek is sok bibliai történetben előkerülnek.
Jó közösség, egyetértés akkor volt, ha Isten akarata jutott érvényre, ha az emberek feladták önző érdekeiket, akkor egymásra találtak.
Szép példa erre a közösségi és gyülekezeti élet területén az, amikor a felolvasott törvény melyet az egész nép megért, elfogad, ennek hatására közös bűnvallást tesz. Az igéből kapott áldást eljuttatják azokhoz is, akik nem lehettek ott. (Neh.8)
Az egyéni élet területén szépen szemlélteti ezt a közösséget Saul és Jónathán barátsága. Félre tudták tenni a személyes érdeket, ennek eredménye az a barátság, amelyet így jellemez a Szentírás: “Sault és Jónathánt, akik egymást szerették és kedvelték míg éltek, a halál sem szakította el, a saskeselyűnél gyorsabbak és az oroszlánoknál erősebbek voltak.” (2Sám.1,23).
Sohasem adottság ez, hanem mindig feladat. Feladat a családi életben, a gyülekezetben, a testvérgyülekezeti kapcsolatban. Erősek vagyunk, ha alá tudjuk rendeli akaratunkat Isten akaratának.

II.
Két kép által szemlélteti igénk a közösség áldását. Azt mondja először, olyan az atyafiak közössége, mint a “drága olaj a fejen, a mely aláfoly a szakállon, az Áron szakállán, a mely lefoly köntöse peremére”. Érthetetlen kép ez a modern ember számára, a jó háziasszony első gondolata: Hogyan mosták ki az olajfoltos ruhát? Mi jó van abban, ha az ember fejére olajat öntenek? Mélyebben kell vizsgálnunk ezt a képet, ahhoz, hogy helyesen értsük meg. Az olajat tekintsük mint Isten áldó kegyelmének, jókedvének jelképét. Ez kiterjed a közvetítőn át az egész gyülekezetre. Ahogyan a fejre öntött olaj szépen lassan lecsorog, előbb a szakállra, majd a ruhára, Isten kegyelme úgy terjed szét a gyülekezetre. Nekünk is van főpapunk, a mi Urunk Jézus Krisztus- Ő általa, az Ő halálának árán a bűnbocsánat ajándéka a miénk is lehet. Az Ő kenete a miénk is lehet, enélkül lehetetlen békességes egység. Akkor lehet békességünk egymással, ha előbb Ő békéltet meg bennünket Istennel.
Ha ígénket figyelmesen olvassuk, azt vesszük észre, hogy itt a békés együtt lakozás hat kenetként, áldásként. Az első tanítványok, egy akarattal voltak együtt és úgy vártak a Szentlélek ajándékára. Miután kapták az ajándékot maguk is kenetté váltak mások számára. Ebben az összefüggésben jobban érthető mit jelent a fejre öntött és lefele csordogáló olaj.
A második kép a magas hegyről hulló harmat frissitő hatásához hasonlítja a jó közösséget. Életet adó, termést hozó víz áldásához. Különösen szemléletes ez a kép ha tudjuk, hogy egy többnyire sivatagos helyről van szó. Ilyen környezetben a harmat életmentő lehet. Ezt az életmentő áldást nyújtja a közösség, nekünk még bőségesebben, úgy ahogyan az Úr Jézus a samáriai asszonynak nem életet adó harmatot kínál, hanem “örök életre buzgó víznek kútfejét”, vagy ahogyan Ezékiel látomásában nem csupán harmat, hanem folyó fakad a templom küszöbe alól (Ez.47) és amerre elhalad “él minden”. Ezt az életet kívánjuk mindenkor, ezt várjuk amikor imádkozunk, amikor templomba jövünk, csendes óráinkon. Az élete melynek nem csupán neve “élet”, hanem minőségében is méltó erre a névre.
Isten szavának való engedelmességünk folytán, legyenek bőséges forrásoká templomaink és életünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által.
Ámen

Rendszeres gyülekezeti alkalmaink:

Vasárnap de.11: Istentisztelet

Vasárnap du. 6: Istentisztelet

A vasárnap délelőtti istentisztelet alatt a gyerekek számára vasárnapi iskola

Csütörtök este 7-től: Bibliaóra

Csütörtök este 8-től :Kóruspróba

Péntek du. 3-tól vallásóra, 4-tól Konfirmációi előkészítő

Minden hónap első péntekjén 5-től: Szülők bibliaórája

Pénteken 7 órától : Ifjúsági bibliaóra

Szeretetvendégésget tartunk: minden hónap utolsó vasárnapján a délutáni istentisztelet után.

Hollandiában jártunk!
A falu egy mesebeli helyre emlékeztet, szinte egyforma házak, mint a mesebeli mézeskalács házak. Hét nap alatt a cipőm nem porosodott meg, mindenhol gondozott gyep és virág, szemétnek nyoma sincs.
A faluban van külön út az autóknak és külön a bicikliknek.
Itt a bicikli nem hiányzik egy házból sem. Az autón is viszik, hátul van felszerelve az állvaá, a csónakban is ott van és a yachton is. Aki már vagy még tudja hajtani, mindenki biciklizik.
A falut körös körül víz övezi, 14oo csónak parkol a kikötőben, vagy éppen a kertek végében.
Délután négy órára visszamentünk a gyölekezeti terembe, bibliaórára. A bibliaóra után egy farmra mentünk, ahol vendéglátóink húst sütöttek. A hús mellett volt hagyományos Holland kolbász és a sör valamint bor sem maradt el. Evés után tábortűz volt, későig énekeltünk a tőz mellett, többnyire vallásos énekeket. A fiatalok fociztak is ezalatt. Este sötétre érkeztünk a szállásra.
Szombaton, 15-én reggeli áhitat után szabad programunk volt, szinte mindenki biciklixett, csónakázott a környező falvakban. Zwartsluis három faluból áll, mind a három üdülő paradicsom. Ide járnak hajókázni németek, hollandok, belgák, finnek, angolok, lengyelek és még mi is egy napra. A bérbe adott vízijárművek egy jó kereseti forrást jelentenek a helybelieknek. A faluban van egy szőnyeggyár, sok hajójavító múhely, egy három emeletes öregotthon… ez a legmagasabb épület. A falu az 18oo-as évek végén eladta városi címét, hogy ne fizessen nagy adót, így lett a városkából falu. A falu képe azonban más mint nálunk, az állatok külön farmakon vannak, villanypásztor őrzi őket.
Szombat délután a fiatalok fociztak, a mieink győztek.
Vasárnapi istentisztelet egy szép élményt jelentett mindnyájunk számára. A tele templom, mintegy 35o-4oo fő az 12oo lelkes gyülekezetből nagyon szépen énekelt. Az istentisztelet keretében átadtuk gyülekezeteink ajándékát, egy képet az Olthévízi, illetve egy képet a Marosludasi templomról. Az istentisztelet keretében háromszor gyújtenek adományokat, először a templom részére, másodszor a gyülekezetben levő különféle tevékenységek támogatására (ifjúsági munka, öregotthon támogatása, alkoholisták lelkigondozása, szeretetszolgálat stb.), harmadszor pedig a rászorultak segélyezésére.Az istentisztelet keretében a Ludasiak és mi is énekelntünk egy pár éneket. Vasárnap délután szabad program volt, amjd este 7-től zenés istentisztelet. Ez egy ottani sajátosság, inkább az éneklésen van a hangsúly, a sok sok éneklés közben egy egy rövid bibliai részt olvasott a lelkész, majd rövid magyarázatot fűzött hozzá.
17-én, hétfőn reggel a szomszéd falu templomába mentünk Istentiszteletre. Az Istentisztelet után két csoporta oszlottunk és elvittek bennünket egy-egy farmra, hogy lássuk milyen az európai gazda. Az egyik csoport egy fejős tehenekre szakosodorr farmor és sajtgyárat látogatott, a másik pedig egy tyuk farmot. Ezeken a farmokon nagyon kevés emberrel nagyon nagy munkát tudnak elvégezni, mert a majdnem mindenik munkafázis gépesítve van.
A farmlátogatás után sétahajózásra vittek. Több mint négy órát tarott az út, ezalatt egy hosszú kerülőt tettünk, bejárva azt a vidéket, amelyet a Hollandok a tengertől nyertek folyamatos lecsapolással és szivattyúzással és újföldnek neveznek.
Hétfőn este találkoztunk a Zwartsluisi gyülekezet előljáróival: presbiterekkel, lekészekkel (kettő van 12oo lélekszám mellett), diakónusokkal. Érdekes találkozás és tapasztalatcsere volt ez. Ők elmesélték, hogy náluk hogyan dolgozik egy presbiter, vagy egy diakónus. Elmondták például, hogy minden presbiterhez 25-3o család tartozik. Ezeket rendszeresen látogatja, a presbiter az első, akihez a gyülekezeti tagok fordulnak. Ha a presbiter nem tudná megoldani problémájukat, akkor fordulnak a lelkészhez. Tapasztalataikat, gyakorlatukat hallgatva rájöttünk: sok a tanulni valónk. A holland presbiterek (de a gyülekezeti tagok is) nagyon komolyan veszik a biblia olvasását és tanulmányozását, és munkájukat is.
Csoportunk egy része a diakónusokkal beszélgetett. Ők is elmondták, hogy mivel foglalkoznak: segítik a rászorulókat, segítenek az idősebbeknek, látogatják a betegeket. Évente többször dolgoznak azért, hogy legyen meg az anyagi alapjuk a segítésre. Mi is elmondtuk tapasztalatainkat. Elmondtuk, hogy nálunk még nincs szervezett szeretetszolgálat, hogy sok esetben ez magától működik, rokonis, szomszédsági vagy éppen baráti kapcsolataink folytán törődünk egymással. Beszélgetésünk során arra a következtetésre jutottunk, hogy jó lenne a szeretetszolgálatot nálunk is komolyabban venni.
Kedden, július 18án már a búcsúzás napja volt. A reggeli Istentisztelet után kávázás, beszélgetés következett. Délután a szállásadónk elvitt egy séta útra a tenger fele, olyan helyen is jártunk, ahol a szárazföld hat méterrel van a tengerszint alatt. Itt láttunk egy 18oo-as években épített szélmalmot és egy orchidea kiállítást is.
Este 6 órakkor gyülekeztünk, most már csomagjainkkal együtt. Együtt vacsoráztunk mindnyájan, nagyon finom és tápláló kínai ételeket. Búcsúzóul néhány éneket is énekeltünk, imádkoztunk együtt, hogy Isten óvjon bennünket az úton, megköszöntük vendégfogadóink szivességet, és 1o órakkor buszra ültünk. Az éjszakai utazás után másnap délután érkeztünk Bécsbe, itt mintegy 8 órát töltöttünk. Megnéztük a Schönbrunt, az állatkertet, este 11 órakkor indultunk tovább, és másnap délután 5 órakkor érkeztünk meg Olthévízre, örülve annak, hogy hazaértünk, de nagyon sok szép emlékkel és tapasztalattal szívünkben.
Csomor Ildikó, 2006

Mit viszünk mi?
Sokat hallgatóztam az új esztendőben.(nem szép dolog). Hallottam méltatlankodó emberek utcai gyűlését: nem lehet járni a szekerekkel a főúton. Hallottam szomorú nyugdíjasok beszédét arról, hogy nem elég a nyugdíj a számlák kifizetésére, ha a gázt kifizetem nem jut gyógyszerre, ha megveszem a gyógyszereket, nem jut kenyérre. Hallottam elkeseredett gazdák panaszát, mi lesz, ha a tejért még ennyit sem kapunk, ha nem lesz kinek eladjuk… ha a hízott disznót senki sem keresi… Hallottam alkalmazottakat beszélgetni: mi lesz, ha kirúgnak, mert nem felel meg a képesítésem az európai szabványnak…
És láttam is… szemetes, sáros városnegyedeket, szennyezett folyókat, “hízott” almát 4 lejért, bio kukoricást permetező európai gazdát, csomagoló fiatal családot elindulni az “ígéret földje” felé.
Láttam és halottam eleget ahhoz, hogy egyet értsek a kijelentéssel: “Az Únió belénk lépett” (Somogyi Botond, Üzenet 2oo7/1). Készületlenül ért bennünket a csatlakozás, a látottak/halottak miatt , de azért is, mert tévesek az elvárásaink: mindent, ami külföldi mi jó néven veszünk, mert ott van ám a jó élet, és ha nem vigyázunk nálunk is kitör a jólét… és ennek érdekében, reményében mi mindent elfogadunk, elhiszünk és megeszünk.
Pedig… kell tudni nemet is mondani. Dániel könyvét olvasgattam, és feltűnt Dániel kiállása Istene mellett, a Tőle kapott értékrend mellett: “Dániel eltökélte szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király ételével…” (1,8) Tudott nemet mondani a hatalmasabbnak, gazdagabbnak. Ez azonban egymagában kevés lenne… tudott igent is mondani, akkor amikor elutasította a számára idegent, ugyanakkor igent mondott arra az értékrendre, amit Istenétől kapott. Kicsi dologban nyilvánul meg ez: ételnek kérdésében… de enélkül nem születne meg a nagy hitvallás sem: “a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani… ha nem tenné is, mi a te isteneidnek nem szolgálunk…” (3,17-18) Istenéhez való hűsége megszabadította az égő tüzes kemencéből… minket is megszabadíthat az olvasztó kemencéből, amelyben a szabvány, a sablon, az idegen istenek uralma alá olvaszthatnak bennünket. Ezért sem mindegy, hogy üres tarisznyánkra mutogatva várunk valamit, vagy ott van velünk a hűség életünk Urához, amely alkamas időben szánkba adhatja a megfeleő szót: IGENT vagy NEMET…
Sylvester Aba

Reading: Mark 10:32-45 (New International Version)

32They were on their way up to Jerusalem, with Jesus leading the way, and the disciples were astonished, while those who followed were afraid. Again he took the Twelve aside and told them what was going to happen to him. 33"We are going up to Jerusalem," he said, "and the Son of Man will be betrayed to the chief priests and teachers of the law. They will condemn him to death and will hand him over to the Gentiles, 34who will mock him and spit on him, flog him and kill him. Three days later he will rise." 35Then James and John, the sons of Zebedee, came to him. "Teacher," they said, "we want you to do for us whatever we ask." 36"What do you want me to do for you?" he asked. 37They replied, "Let one of us sit at your right and the other at your left in your glory." 38"You don't know what you are asking," Jesus said. "Can you drink the cup I drink or be baptized with the baptism I am baptized with?" 39"We can," they answered. Jesus said to them, "You will drink the cup I drink and be baptized with the baptism I am baptized with, 40but to sit at my right or left is not for me to grant. These places belong to those for whom they have been prepared." 41When the ten heard about this, they became indignant with James and John. 42Jesus called them together and said, "You know that those who are regarded as rulers of the Gentiles lord it over them, and their high officials exercise authority over them. 43Not so with you. Instead, whoever wants to become great among you must be your servant, 44and whoever wants to be first must be slave of all. 45For even the Son of Man did not come to be served, but to serve, and to give his life as a ransom for many."

Beloved congregation of our Lord Jesus Christ,

There is one vice, one sin which nobody is without. Not me, not believers in Zwartsluis and I think not even you here in Hoghiz! And yet, everybody hates it when he notices it in someone else.

I have heard people admit that they easily lose their temper, have a difficult character, or that they cannot control their desires for sex or liquor. But I cannot remember ever hearing someone accuse himself of the vice I am talking about.

What sin do I mean? Well, what do you think?

I’m talking about pride. “Which one of us is the most important?” “Let us sit at the seats of honour in your glory.”

In the old church they taught that ‘pride’ was the biggest sin, the biggest evil. Lust, greed, drunkenness and such are only small compared to this. ‘Pride’ has been the cause of people turning away from God. ‘He wanted to be like god’.

But maybe you think: “Proud? Me? Oh no, not at all!”

Well, if you want to find out if you are proud, ask yourself: “does it bother me if others don’t notice me or if someone else is doing all the talking in a group of people?” Could it be that I am annoyed by someone who dominates the conversation because I would like to do most of the talking myself? Could it be that it irritates me if someone overlooks me because I really want to be noticed?

Other vices can bring people together. For instance, among people who like to drink you can find real friendship. But pride ruins relationships, always. By pride, people become strangers.

Think of ‘pride’. Who wouldn’t be proud of a new car, or his own piece of land? But watch it! Soon, pride gets you to compare yourself to others: “I have a better, more beautiful one than others!” In this way, you raise yourself above others, and jealousy among people destroys relationships.

Or think of family fights. Of course, fights occur in all families. But the reason that sometimes, things are never resolved, is because of pride. We are not able to say: ‘I’m sorry, forgive me!’ – because of pride. Let the other person say it first, let him be humble!

Because of pride, people drift apart.

It is also pride that keeps us holding on to the wrong thing.

In paradise, the garden of Eden, when the people have sinned and realise it, how do they react? Well, Adam says: ‘the woman whom you gave to be with me, she did it’. And Eve says: ‘the serpent is the cause of all trouble.’ This too is a form of pride. Not being willing to admit that you are guilty, that you messed things up yourself. ‘The serpent, the wife whom you gave to be with me, is the guilty one.

The beginning of the sin is pride, but the continuation of the sin too. We do not give in. Admitting you are wrong is not very common for us. And that is why, us people, knowingly continue on the path of evil. And if it gets painful, we shift the guilt onto someone else. Instead of looking at ourselves, we blame heaven. ‘Where were you, God?’ And that way, we think we have an excuse to keep turning away from God. The consequence of this is that it will never get any better on earth. Our pride is in the way.

Pride is also in the way in our religious life!
You know, Jesus once told a story about a Pharisee and a tax collector. The Pharisee feels good about himself. He sums up – to himself and at the same time to God – his own moral achievements, his devotion and goodness. ‘God, I thank you that I am not like other people, like robbers, evil-doers, adulterers or like the tax collector over there. I fast twice a week and give away a tenth of everything I receive.’

That is spiritual pride! And let’s be honest: do you never have a moment at which you think ‘God must be pleased with me and give me a nice spot in heaven.’ Or: ‘us, reformed Christians are much better than other believers!’

But as often as we notice the tendency to feel better in our religious life, especially better than others or think we have made more spiritual progress than others, then we can be sure that we are not influenced by God, but by Satan!

For isn’t it pride that makes us think we are ‘better than others’!

Now don’t think: ‘pride? That is about others! I don’t think a lot of myself’. If you say this, you could be full of yourself, in reality. Pride has its clutches on us all, more so than you might think.

Among Jesus’ disciples it was discussed more than once: ‘who is the first, who is the greatest among us?’ After Jesus has announced his suffering for the third time, Jacob and John even come to Him and ask: ‘can we sit at the seats of honour, when your Kingdom comes?’

And what does Jesus say? No, he doesn’t rebuke the brothers. He stimulates them to think about it and tells them:
“You know that those who are regarded as rulers of the Gentiles lord it over them, and their high officials exercise authority over them. Not so with you. Instead, whoever wants to become great among you must be your servant, and whoever wants to be first must be slave of all.”

“Whoever wants to be first”. I have always thought that Jesus said: ‘people, you are not allowed to be the greatest, you should grant others the first place. ‘ But Jesus doesn’t say that! No, if anyone among you wants to be the greatest – all right – let him be the greatest. But … watch it! – don’t place yourself on the throne, don’t raise yourself above others like ministers and rulers. Be the greatest, but be so in a certain, special way: by excelling at serving!

How can you serve? When it comes to serving we often think of scrubbing the floor, but you can serve each other in all kinds of ways!

For example by looking to the interests of others.

To be honest, there are people in Zwartsluis who say: ‘why are we going to Hoghiz? Let’s take care of our own parishioners.’ But then there is always someone who calls out: ‘we are united with the church in Hoghiz, a gift from God, let’s see how we can support each other, let’s go!’ Yes, to become the greatest you should not look only to your own interest, but also to the interests of others!

Or you might think: ‘we have grown apart so much.’ For example as two friends. You don’t see each other anymore, and you don’t want to see each other anymore and still, it bothers you: ‘but she hurt me so much; she will say it is my fault.’ And in this way we stay where we are, until one of us cries: ‘somebody should be the first, I’ll go!’ By daring to be least important, you become the servant of the other person!

Or the needs of people somewhere in the village affect you. You talk about it at home. ‘What can we do about it?’ You sigh and say ‘oh well, they should work it out for themselves!’ Until someone says: ‘somebody should be the first, whatever happens, I’ll go and see if I can help.’ That is excelling at serving!

“For even the Son of Man did not come to be served, but to serve, and to give his life as a ransom for many.” All of Jesus’ life is one sermon against pride. He lead the way to the cross. And on that way he doesn’t humiliate his enemies. On the contrary, He lets them beat Him, He lets them mock Him. He humbled himself till death on the cross. Where he prays for us, proud sinners: “Father, forgive them, for they do not know what they are doing.”

That is how he serves us! And He calls on us to follow His example in serving, because only that way brings redemption from pride!

I would have wanted for myself to be more humble than I am right now. If I were, I could probably tell you some more about the relief and the peace which you get from being saved from the ‘sinful, conceited Ego’ with all its ‘look at me!’ and ‘am I good, or what!’

Serving … that is the way God’s grace saves you from pride. If we humbly look for our Creator, if we want to be dependent, learn to be ready to help each other, then we shall find life, for ever.

Amen.
írta Bert Davelaar, Hollandiai lp.

Mit cselekedjünk?
Ap.Csel.2,14-41

Péter apostol személyesen meggyőződhetett Krisztus ígéretének valóságáról. A tagadó Péter igehírdető Péterré lesz. “Vesztek erőt” ígéri Jézus tanítványainak. “Vettünk erőt”, mintha ez csengene ki Péter minden szavából. Mindaz, amit mond egyetlen célt szolgál: Vegyetek erőt ti is. Krisztusról szól, arról, amit Ő tett értünk, azért, hogy tudomást szerezzen róla mindenki: “Bizonnyal tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, aki ti megfeszítettetek” 2,36
Bizonyára hallgatói nem szivesen vették tudomásul: részesek Krisztus halálában. Sebet üt szívükön az igehírdetés. Vannak közöttük olyanok, akik ennek hallatára bűnbánattal kérdezik: Mit cselekedjünk? Olyanok ők, akik “örömest vették” az ő beszédét. A kemény, de igaz beszédet. Szentlélek Isten munkája először leleplező munka. Ez a sebző és szétválasztó beszéd nem öncélú. Nem azt célozza meg, hogy a hallgatók vígasztalhatatlanul elszomorodjanak, hogy megmaradjanak “megkeseredésükben” és magukat mardosva tépelődjenek. A folytatást, a megújulást munkálja, amelynek első lépése az Istenhez intézett imádság: Mit cselekedjünk? Mit tegyünk azért, hogy mi, akiknek bűnei lelepleződtek reménységgel állhassunk Isten színe elé?
Azoknak, akik az igehírdetés hatására felismerték a szorultságukból kivezető utat a kemény beszéd örömhír volt. Nem maradtak a kérdéssel, hanem hallhatták: még nem késő Krisztushoz “megtérni”, még nem késő mellé állni. Az ígéret hozzánk szól, gyermekeinknek szól : a távol valóknak. Azoknak is tehát, akik az akkori egyháztól távol voltak, hiszen Krisztus által közelivé lettek, lehetnek!
Ebben a közelségben először talán azt tapasztaljuk, hogy az Úr megsebez. Beszéde először éles kardként éri el szívünket, rámutat a bűneinkre. De ugyanebben a közelségben nemsokára megtapasztaljuk, hogy Ő be is kötöz. A kard, amely megsebzett fegyverré lesz számunkra, amellyel megtanít harcolni. Alkalmas időben eszünkbe juttatja Szentlélek mindazt, amit Jézus tanított nekünk. Így az Ige kardja támaszunk lesz mindenben.
Akik ezt megtapsztalják örömmel fogják hírdetni másoknak is: “Jertek, térjünk vissza az Úrhoz, mert ő szaggatott meg és ő gyógyít meg minket, megsebesített, de bekötöz minket!”.(Hós.6,1) Ezt a tapasztalást, bizonyságot csak Isten Szentlelke adhatja, ezért kérjük az idei ünnepen is: “Jövel, Szentlélek Úristen! Töltsd be szíveinket”.
Sylvester Aba

Sylvester Piroska:
Reformátusok Hollandiában

Hollandia, vagy régi nevén Németalföld, az erdélyi reformátusok évszázados segítője, szellemi fellegvára. Már az 16oo-as évektől sok tehetséges erdélyi diák tanulhatott ösztöndíjjal Hollandiában, többek között egyházközségünk egykori lelkipásztora, Bod Péter is. Örvendetes, hogy kezd kiépülni egy testvérgyülekezeti kapcsolat a zwartsluisi református gyülekezettel, ezért jó volna, ha többet tudnánk a hollandiai reformátusokról.
Hollandiában a reformáció nem csak a bibliához való visszatérést jelentette, hanem szabadságharcot a katolikus Habsburg uralommal szemben. Az első reformátor, Luther, fontosnak tartotta a fejedelmeknek való engedelmességet, ellenben a hollandok nem vártak semmi jót a Habsburg fejedelemtől. Valószínüleg ezért nem lettek a hollandok evangélikusok, hanem reformátusok lettek, Kálvin tanításait követve. Kálvin és Béza Tódor azt tanította, hogy ha a hatóságok nem tartják tiszteletben a vallásszabadságot, a népnek szabad az alsóbbrangú nemesség vezetése alatt felkelni a hatóságok ellen. A szabadságharcban nagy szerepet töltöttek be a presbitérumok, mert ők szervezték meg helyileg a gyülekezeteket, és az egész országban egy hálózatot alkottak. A presbitériumokat a nemesség pénzzel támogatta. 1566-ban már sok helyen szabadtéri református istentiszteleteket tartottak, a lelkészek egyik helyről a másikra mentek, hogy az evangéliumot hirdessék. Sajnos sok helyen erőszakkal elfoglalták a templomokat, ezért a katolikus nemesség nem támogatta többé a reformátusokat, így a Habsburgok leverték a szabadságharcot. Nagyon sok holland Genfbe, Kálvin városába menekült. A menekültek külföldről folytatták a hazai egyház megszervezését. Hollandia összes gyülekezeteinek első zsinatát a németországi Emden városában tartották meg 1571-ben. Ekkor született meg jogilag a Holland Református Egyház. Presbiteri elven működött, ez azt jelentette, hogy egyik gyülekezet sem uralkodhatott a másikon, hanem szövetségbe szerveződtek. A lelkészeknek a holland vagy francia hitvallást kellett aláírniuk és a Genfi vagy a Heidelbergi Kátét. Bevezették a genfi zsoltárokat holland fordításban.
1572-ben elkezdődött a holland felkelés. A szabadságharc vezetője Orániai Vilmos 1573-ban áttért a református vallásra, híve maradt a vallási türelemnek. Vezetésével 1579-ben létrejött az Utrechti Unio, Hollandia északi tartományainak egyesülése. Az unió alapszabálya a Holland állam alkotmánya lett. Noha az alapszabály hivatalosan kimondta a vallásszabadságot, a gyakorlatban nem igen engedték meg a katolikusoknak, hogy nyilvános istentiszteleteket tartsanak. Ennek ellenére a római katolikus vallás erős maradt Hollandiában, 16oo körül még mindig csak a lakosság 1o százaléka volt református. Ma is Hollandia déli részén a többség római katolikus vallású. A reformátusok inkább északon élnek.
Hollandiában a református egyház államegyház volt, és az állam néha erőszakkal avatkozott be az egyházi ügyekbe. Ez volt az egyik oka, hogy a 19-ik században többszörös egyházszakadás következett be, és jelenleg is többféle református egyház létezik Hollandiában. Az 18oo-as évek elején a holland állam új egyházi törvényeket hozott. Megszűnt a presbiteri elv, az állam teljes mértékben irányította és ellenőrízte az egyházat különböző bizottságokon keresztül. Ezek a bizottságok a megszüntetett zsinatok helyett működtek, tagjaikat az állam nevezte ki. 1816-ban lemondtak a református jelző használatáról, az államegyház új nevet kapott: Nederlandsche Hervormde Kerk. Ma is ez a holland népegyház neve. Akik ragaszkodtak a hitvallásos református hithez, azok megtartották a református elnevezést.
18o7-ben bevezették az új énekeskönyvet, amelyben a zsoltárok mellett dícséretek is voltak. Noha szépek voltak a dicséretek, szövegükön érződött a racionalista teológia hatása, mely szerint csak azt kell hinni a Bibliából, ami a modern ember számára érthető. Így nem kell hinni Jézus Krisztus megváltó, kiengesztelő munkájában, testi feltámadásában, a Szentháromságban.Jézus munkájának elsősorban az erkölcsi jelentőségét látták, hogy tanítása révén jobbak, erkölcsösebbek lesznek az emberek. Ezt a fajta teológiai gondolkodást az állam kötelezővé akarta tenni úgy, hogy kötelezővé tette az új énekeskönyv használatát. Minden istentiszteleten legalább egy dicséretet el kellett énekelni, ezt ellenőrízték az istentiszteletre kiküldött rendőrök. Ha a lelkész ezt a rendelkezést elvből megtagadta, akkor pénzbüntetést kellett fizetnie.
Nagy felháborodást keltett az új lelkészi eskű is, amelyből eltűnt az a feltétel, hogy a lekész tanításában nem fog eltérni sem a Bibliától, sem a református hitvallástól. Akik nem értettek egyet az uralkodó teológiai felfogással, azok a hivatalos istentiszteleteken kívül, külön is tartottak összejöveteleket. Az állam törvényben szabályozta, hogy házi alkalmon 2o embernél több nem lehet együtt. A rendeletet a rendőrség szigorúan betartatta. 1832-ben egy fiatal falusi lelkipásztor Hendrik de Cock, miután elolvasta Kálvin könyveit, reformátori alapelvek szerint kezdett prédikálni. Hirdette, hogy csak kegyelemből, csak a Krisztusban vetett hit által van üdvösségünk. Bírálta a korabeli állapotokat, így egyházfegyelmi eljárást indítottak ellene, de a presbitérium kiállt lelkipásztora mellett. 1834-ben de Cock a presbitériummal és sok gyülekezeti taggal együtt aláírta az elválás dokumentumát, amelyben elváltak a hivatalos népegyháztól, és visszatértek az eredeti reformációhoz. Nem szektát, hanem református egyházat akartak, ahol Krisztus áll a központban. A lelkészt előbb házi őrizetbe vették, később nagy pénzbüntetést kapott, majd három hónapra börtönbe is zárták. A faluban sokan támogatták őt, ezért 12o katonát küldtek a faluba, akik “a szektásoknál” laktak évekig. A megfigyelteknek nem volt szabad összegyűlni, de mégis találkoztak titokban a mezőn. Akit elfogtak, vagy súlyosan megbírságolták, vagy akár börtönbe is zárták. Ha ezeket az embereket megtámadták az utcán, a rendőrség nem védte meg őket. Mindezen intézkedések ellenére két év alatt több mint 15o gyülekezet vált ki a népegyházból, és ezzel létrejött egy “régi-új református egyház”, mely újra elfogadta a református hitvallásokat, és visszatért a kálvini vonalhoz. Az új egyház 1854-től saját teológiát is létrehozott Campenben. Az egyház neve Christelijke Gereformerde Kerken lett. Ebben az időszakban több kisebb református egyház is létrejött. 1886-ben újra kivált egy nagyobb csoport a népegyházból. A kiválás oka az volt, hogy a népegyházban nem történt meg a sokak által remélt teológiai megújulás. Például 1871-ben az egyik amsterdami lelkipásztor tagadta Jézus testi feltámadását, és Krisztus istenségét.Egyre többen tiltakoztak az ilyen és hasonló tanítások ellen. Vezetőjük Abraham Kuyper lett, aki szintén Amsterdamban volt lekipásztor. Kuyper nem akart kiválni az egyházból, hanem úgy gondolta, hogy a komoly embereknek össze kell fogniuk az egyházban és meg kell reformálni azt. Önéletrajzában fogalmazta meg, hogy milyen egyházra gondolt. Az egyház legyen: református egyház (Gereformeert), demokratikus (az egyház a helyi gyülekezet, amely autonóm, s amelyet a presbitérium vezet. A református hagyomány szerint a helyi gyülekezetek szövetségben élnek, amelyben mindenki egyenrangú. Minden gyülekezetnek, akár falusi, akár városi, egy szavazata van), szabad és önálló egyház (szabad az államtól és szabad a néptől. Az államtól való anyagi függőség tönkreteszi az egyházat, az egyház fenntartása a gyülekezeti tagok felelőssége. Káros az a népegyházi gyakorlat, mely szerint az számít egyháztagnak, aki egyházfenntartói járulékot fizet, mert így az egyház a hitetlenek pénzéből végzi a szent szolgálatokat. Mindez az egyház lelki halálához vezet, és a hitetlen tagok számára is káros felfogás, mert nekik nem hamis nyugalomra, hanem evangelizálásra van szükségük), hitvalló egyház (a hitvallást meg kell tanítani a gyülekezetben, a vasárnapi istentiszteleteken és a hittanórákon), jól megszervezett szeretetszolgálata van (gyülekezeti diakónusok vezetése alatt segítik a gyülekezet szegényeit, akár többféle szeretetotthon formájában is). Kuyper 1879-ben saját református politikai pártot alapított, 188o-ban másokkat együtt létrehozta az Amsterdami Szabad Egyetemet, mert szerinte nagy szükség van a hitvallásos református értelmiségre. Kuyper mindent megtett a református nép művelődéséért, elindított egy református egyházi újságot is. 1883-ban nyiltan megvallotta, hogy már nem reménykedik az egyház belső megújulásában:itt a gyógyszer már nem segít, a műtét az egyetlen megoldás. Felszólította a presbitériumokat, hogy senkit ne engedjenek a szószékre, aki nem hajlandó aláírni, hogy csak a Biblia és a református hitvallás alapján akar tanítani. Ha a presbitérium erre nem hajlandó, akkor a gyülekezeti tagoknak a felelőssége, hogy maguk lépjenek föl és külön gyülekezetet hozzanak létre. Ezeket a gyülekezeteket Kuyper a népegyházon belül akarta tartani, de nem zárta ki az újabb egyházszakadás lehetőségét sem. Ez az egyházszakadás 1886-ban be is következett. Három éven belül 14o gyülekezet vált ki a népegyházból. 1892-ben egyesült az 1834 és az 1886-ban kivált két református egyház, abból a meggyőződésből, hogy nem szabad külön egyházban élni, ha mindkét fél ragaszkodik a Bibliához és a református hitvalláshoz. Az egyesült egyház neve: Gereformeerde Kerken in Nederland. Ez a református egyház a 2o-ik században megerősödött, politikai szerepet is vállalt, saját politikai pártja többször nyert választásokat. Maga Kuyper 19o1 és 19o5 között Hollandia miniszterelnöke volt. Zwartsluisi testvérgyülekezetünk is ehhez az egyházhoz tartozik, temploma 1893 karácsonyára készült el.
A 2o-ik században többször is bekövetkezett egyházszakadás a holland reformátusoknál, így jelenleg számos református egyház létezik Hollandiában. Sok esetben az egyházak együttműködnek, például a hozzánk érkező ifjúsági csoport több református egyház közös csoportja.
(forrás: Jos Colijn: Egyháztörténelem)

“Nektek szól ez az ígéret és a ti gyermekeiteknek”

“És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának” olvassuk az Apostolok Cselekedetei 2 részének első versében.
Szép, ünnepre hívó és bíztató szavaknak tünnek az idézett igevers szavai. A pünkösd napja, azaz a húsvét utáni ötvenedik nap a zsidók számára ünnep volt: a “hetek” vagy másképpen az aratás ünnepe. Mintegy 1500 kilométeres körzetből zarándokoltak el ilyenkor Jeruzsálembe a hithű zsidók. Szépen ír róluk az Apostok Csekedeteinek könyve: “egy akarattal együtt valának”. Hogy közülük hányan voltak olyanok, akik Istennel való közösségben akartak ünnepelni, hányan, akik egészen másfajta okból jöttek Jeruzsálembe, hányan akik nem ismerték Istent, hányan, akik ünnepi turizmus okából érkeztek kikapcsolódásra, azt legfeljebb csak találgathatjuk. Mindenesetre elég vegyes képet tükröz az írás ezzel kapcsolatban.
Az ünnep és a hozzá fűződő ígéret mindenkihez szólt. Sokak számára elveszett a lényeg, talán megmaradt a rokonokkal, barátokkal való találkozás öröme. Mi is ismerjük az ünnepeknek ezt a lázát. Örvendünk a szabad napnak (amikor adnak), annak, hogy együtt lehetünk a családdal, hogy elmehetünk kirándulni és még sok más dolognak, amiknek máskor is örülhetnénk. Próbálunk örömet csempészni a szürke hétköznapokba.
Ünnepre mentek, sokan örömtelenül. Isten úgy jött és jön segítségünkre, hogy az igazi öröm forrásával ajándékoz meg . Az összegyült tömeg ünneplése nem az, aminek indult, azaz Isten akaratából egészen másként folytatódott, mint ahogy elkezdődött. Mert Isten kitöltötte Lelkét azokra akik ott voltak, és igazi örömmel ajándékozta meg az ottlevőket. Ünnepeink eltávolodtak Istentől. Csak találgathatjuk, hogy hány embernek jelenti az Istennel való közösségnek keresését az ünnep. Hányan vannak olyanok, akik számára a pünkösd ünnepe a Szentlélek kitöltésének az ünnepe és nem egy újabb alkalom a mulatozásra? Mert örömet keresnek, mert örömet keresünk…
És mert sokan valódi örömet szeretnénk ezért az ünnep zajában vagy csendjében halljuk meg Péter apostol szavin keresztül Isten hívogató szavát: ” Nektek szól ez az ígéret és a ti gyermekeiteknek”. Nektek ígéri Isten azt az örömöt amire nem is számítottatok, ami ingyen van és kiárad a Szentlélek ajándékaképpen. S.A.

Nem hiábavaló!

„ Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban” 1Korintus 15,58

Gyakran gondoljuk, vagy mondjuk ki: „hiábavaló”, nem ér semmit, nincs semmi értelme. - A földművelő ember a mindennap megismétlődő, a gyári munkás a három műszakban végzett fárasztó munkájáról. De gondolja és kimondja a lelkipásztor vagy tanár is, amikor emberekkel vesződik és nem jut sokra, vagy az eredmények nem látszanak. Mondjuk mindnyájan, amikor elveszítünk valakit, aki nagyon fontos volt a számunkra, ilyenkor elkeseredve mondjuk: hiábavaló. Természetes emberi érzés ez, a mindenkori embernek az érzése, aki elgondolkozik élete, munkája értelme felől. Az egyik bibliai könyvnek, a Prédikátor könyvének is meglepő módon ez az alaphangja: „Minden hiábavalóság”. A könyvbe felületesen beleolvasó ember megbotránkozhat rajta: hát a biblia is ilyeneket ír? „Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor, felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, mellyel munkálkodik a nap alatt? Egyik nemzedék elmegy, és a másik eljő, a föld pedig mindörökké megmarad.” Préd.1,2-4 Vannak akik nehéz órákon látják ilyennek a világot, másoknál már állandósult ez a látásmód, annyira, hogy ha szavaikkal nem is, de életmódjukkal ezt prédikálják.
Miért látja hiábavalónak az életet a Prédikátor, miért érezzük néha annak mi magunk is? Azért mert annyit látunk a világból, ami a „nap alatt” van. Ha csak annyi az élet, amit az ember a nap alatt átélhet, megszerezhet, akkor valóban hiábavaló. Egyik teológiai tanárom ezt úgy magyarázta: képzeljétek el, mintha a világ le lenne födve. Ebbe a világba kiáltja bele az angyal az örömteli hírt, az evangéliumot: „Nincs itt, hanem föltámadott”. Itt szól a tanítványok bizonyságtétele: „Láttuk az Urat”. És a nap alatt élő emberek életébe nem csak fény tör be, hanem világosság: az élet világossága. Az értelmetlenségbe, a hiábavalóságba, az értelmes élet lehetősége. Erről tesz bizonyságot Pál apostol az idézett bibliai versben. Azért, mert van feltámadás, az élet több mint a nap alatt lezajló dolgok összessége. A munka több mint az unalomig ismételt robot: szolgálattá lesz, mert az Úrban végezhetjük. Reá nézve, az Ő feltámadásának világosságában értelmet nyer. Többé „nem hiábavaló”, hanem buzgó szolgálat. Nem csak a gyülekezetben, gyülekezetért végzett munka lesz így szolgálattá, hanem minden dolgunk, amit az Úrra nézve, a tőle kapott erővel és küldetéssel végzünk. A legkülönbek, a fiatalabbak is meglankadnak, de akinek az erőforrása nem csak saját ereje, önmagába vetett bizalma, hanem az „Úrban bízik” annak ereje megújul. Szívbéli bizodalom ez „amelyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennem, hogy Isten nem csak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz az Ő ingyen kegyelméből, egyedül a Krisztus érdeméért.” (Heidelbergi Káté 21. felelet)
Ezt a bizalmat ébresztgeti szüntelenül a mi Urunk szívünkben. Akinek szívében felébred, az nem csak a nap alatti dolgokat látja, hanem úgy él immár, „mintha látná a láthatatlant is”. Az ilyenekre mondja Jézus, hogy boldogok, mert nem látnak és hisznek.
S.A.


Olthévízi Református Újság
12. szám 2009 Húsvét

“Szüntelenül imádkozzatok…”
1 Thesszalonika 5,17
Február vége, március eleje az imahetek ideje Olthévízen. Ilyenkor sokan jönnek a templomokba, az unitárius és református templomba egyaránt. Jönnek unitáriusok, katolikusok, reformátusok, evangélikusok és talán még más felekezetűek is. Rendjén van ez a dolog. Jó, hogy jönnek, jó, hogy mehetünk. A lélek táplálkozásának az ideje sokak számára ez a két hét. Bizony kiböjtölte ezt a pár istentiszteletet sokaknak lelke. Sokan az elmúlt év imahete óta várják az ideit. Családlátogatások alkalmával, amikor templomba hívogatok, sokszor hallottam: “majd az imahéten”. És betartják szavukat, akkor tényleg olyanok is eljönnek, akik máskor soha. Örvendek nagyon, hogy láthatom őket is a templomban.
Sok minden más ilyenkor: az igehirdetés, a szomszéd, aki mellettem űl a padban, a hangulat, az éneklés… Ez a változatosság nagyon nagy vonzerővel bír. Hívja a kiváncsiakat, és azokat is, akik úgy gondolják, előre “leimádkozzák” részüket egy esztendőre.
“Szüntelenül imádkozzatok”, írja Pál apostol az élet gondjaival küszködő thesszalonikai gyülekezet híveinek. És figyelmeztet bennünket is: nem lehet előre imádkozni. Nem lehet egy esztendőre megtölteni tüdőnket levegővel, sem gyomrunkat táplálékkal. Istennel való kapcsolatunkat sem lehet két hét alatt elintézni egy egész esztendőre. Az imádság életforma. Olyan életforma, amelyben döntéseink Istennel megbeszélt döntéseknek a sorozata. Élet, amely mindig Isten színe előtt áll. Neki köszön meg minden falat kenyeret, jó szót, erősítést vígasztalást. Neki ajánl minden napot, tőle kér feladatot, és erőt annak elvégzéséhez. Ezen az imádságos úton előttünk járt az Úr Jézus Krisztus. Gyakran olvassuk az evangéliumokban, hogy elvonult és imádkozott. Még gyakrabban, hogy a közösségben megjelent és gyógyított, bíztatott, reménységet adott, csodát tett : szüntelenül imádkozva.
Mi az idei esztendőben is bizonyára sokan leszünk imahéten, és közénk is eljön ígérete szerint igéje és Szentlelke által Jézus Krisztus, hogy gyógyítsa életünket. Az életet, amelynek sok hétköznapján, de vasárnapján is elfelejtjük, hogy: “nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, mely Istennek szájából jön.” (Mt.4,4)
Sylvester Aba